Időutazókat találtunk Somogyban

Időutazókat találtunk Somogyban

Már-már a kihalás szélére került a Somogy megyei Visnyeszéplak, amikor a rendszerváltás környékén a városi hajtást megunt értelmiségiek elkezdték benépesíteni. A település azóta él és virul, nemet mond az unióra, az egy főre jutó harangozókat tekintve pedig világelső lehet.

Eltévedünk, de nagyon. Állunk valahol Kopaszhegy után, a Somogyi-dombság mélyén, rázzuk az öklünket és szitkozódunk. Előttünk a földutat mély traktornyomok szabdalják, beléjük lépünk, méricskéljük, fennakad-e az autó alja valahol, és azt látjuk, hogy igen. A táj amúgy idilli, jobbra élénksárga repceföld, balra erdő, máskor talán értékelnénk is a látványt, ám ezúttal nem vagyunk kifejezetten romantikus hangulatban. Egyedül vagyunk, baromira egyedül. Pár perce egy magányos háznál még beszéltünk a világ legszűkszavúbb asszonyával: „Nem fél itt lakni?” „Nem.” „Merre van Visnyeszéplak?” „Balra.” Most viszont nincs egy teremtett lélek sem erre, aki segíthetne.

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

És akkor, amikor már végképp lemondunk mindenről, felhív bennünket Bariska Gábor.

– Hol tértek le az aszfaltútról? – kérdezi azonnal.
– Fogalmunk sincs – feleljük. – Ahol a GPS mutatta.
– Hát azt dobják el rögtön – mondja. – Húztam én már ki mikrobuszt a patakból, mert a GPS-t követte. A múltkor is csak ment valaki a jel után, aztán két napig bolyongott az erdőben.

Összenézünk. Mit fogunk itt csinálni két napig? Megesszük egymást? Esetleg minket esznek meg az állatok? Dühöngő vaddisznókat képzelünk magunk elé, vérnyulakat, amelyek egyből torokra mennek.

– Merre vannak? – érdeklődik Bariska Gábor. – Mondják el, mit látnak maguk körül.
– Szántót. Erdőt. A szélén egy magaslest.
– Na, abból itt van néhány. Ha a menetiránynak fordulnak, hol látják a napot?
– Jobbra, egy óránál.
– Akkor szerencséjük van, mert nincsenek messze – mondja. – Várjanak, magukért megyek.

Öt perccel később megérkezik.

Hát így menekülünk meg.

Ne bohóckodjunk!

Amikor azt halljuk, hogy létezik egy önfenntartó falu Somogyban, amelyet világtól megcsömörlött városiak laknak, először olyan helyre gondolunk, ahol a nők nem epilálnak, úgy jár mindenki, mintha folyamatosan a fonóba készülne, és ha valaki a kezére ver kalapáccsal, nem azt sziszegi, hogy kurva élet, hanem hogy a teremburáját. Egyszóval egy kicsit mosolyogni való, de jó szándékú közösséget képzelünk, amely megállította az időt valahol egy Tamási Áron-regény közepén.

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Bariska Gábor lehetne például a felnőtt Ábel, ahogy napbarnított arccal, rövid, erős szakállal, férfias ráncokkal a szeme sarkában Visnyeszéplakra vezet.

– Szokott káromkodni? – kérdezzük tőle, mert mégsem faggathatjuk arról, vajon borotválja-e a hónalját.
– Dehogy szoktam – mondja, és ezzel mélyen meglep.

Nemrég múlt ötvenhárom éves. Eredetileg győri, két félévet végzett a budapesti Műegyetem közlekedésmérnöki karán, aztán a fővárosban élte az életét, lányok után mászkált, szórakozott, egészen a nyolcvanas évek végéig. Akkor bekerült a táncházmozgalomba. Itt aztán vele egyívásúakkal fantáziált a hagyományokról, az égen ragyogó csillagokról, amelyeket a városból nem látni, és persze a természetbe való visszatérésről.

– Egy idő után azt vettem észre, hogy mindenki tudja, hogyan kell vagy kellene élni, de senki nem tesz ezért semmit – mondja. – Gondoltam, ne bohóckodjunk, kezdjük el inkább építeni, amiről álmodozunk.

Nem rabszolgák

Az elsők között jött Visnyeszéplakra, még 1990 nyarán. Feleségével érkezett, az utánfutón egy szekerce volt, egy fűrész, szögek meg néhány szál építkezési palló. A házat, amelyet nem sokkal korábban ötezer forintért vásárolt, alig tudták megközelíteni, úgy benőtte a gaz és a vadszeder. Amikor kitakarították az egyetlen szobát, felesége közölte, hogy ő egy pillanatig sem marad itt. Öt perc múlva már békésen aludt a padlóra dobott matracon.

– Másnap aztán ácsoltam egy hokedlit, azon csináltam egy még erősebb hokedlit meg polcot, ágyat, asztalt – meséli Bariska. – Így kezdődött.
– És mégis, miből éltek? – kérdezzük, mert szép dolog a romantika, de enni is kell valamit.
– Aki megszületik, arról gondoskodik Isten. Hét évig gyűjtögető életmódot folytattam, ettem, amit találtam. A tyúkhúr például nagyon finom, de látják azt a kis zöld sarjat a földön: az sem rossz.

Azzal lehajol, letép valamit, és rágni kezdi. Hét évvel az első itt töltött éjszaka után vezette be az áramot, addig gyertyával világított a család. Közben azonban jöttek a gyerekek, kellett a mosógép, tétlenül hevertek az elektromos szerszámok is, szóval muszáj volt lépni egy kicsit előre.

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

– A villanyszerelő azt mondta, kétszázhetvenezerbe kerül majd a bekötés – emlékszik vissza. – Összepakoltam, felutaztam Budapestre, két hónapig ajtókat, ablakokat passzítottam, de végül meglett a pénz.
– Miért élnek így?
– Ezt választottuk – feleli gondolkodás nélkül. Látszik, nem először kérdezik ezt tőle, és ő nem először válaszol így rá. – Mert csak a rabszolgának nincs választási lehetősége, de nekünk van.

És ezt úgy mondja, olyan jelentőségteljesen, mintha ezen múlna az élete.

Elenged-e minket a világ?

Visnyeszéplak nem is igazi falu. Olyan, mintha valaki összevissza karistolta volna az erdőt azzal, hogy na, ezek lesznek az utak, aztán néhány gyufásdobozt dobott volna minderre, és ahová azok esnek, ott állnak majd a házak. Eredetileg szőlőhegy volt, amely lassan benépesedett, lakott településsé vált, a múlt század közepére már öt-hat száz lakosa volt, több, mint az anyaközségnek, Visnyének. A téeszesítés, de főleg a kövesút hiánya miatt azonban hamarosan csökkenni kezdett a lélekszám.

Csatorna, vezetékes víz, orvos, iskola és bolt nélkül egyre kevesebben bírták az itteni életet, úgyhogy a rendszerváltásra alig harmincan maradtak az őslakosok közül. Ami azonban nekik nyűg volt, az másnak álom.

És egyik napról a másikra megjelentek a városiak.

– Gyönyörű most a tavasz, már virágzanak a meggyfák – mondja Zaja Péterné, Anikó, aki férjével együtt Budapestről költözött ide.

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Egy talicskát tol éppen, amikor megállítjuk, viszi ki a kertből az ágakat. Papucsot visel, mintás szoknyát, kötött kardigánt. Tulajdonképpen az ő története is olyan, mint a többieké, talán csak a minták mások benne, a fordulatok, de nem a lényeg. Hajdan közgazdászként végzett, férje a Műegyetemen tanult, a nyolcvanas évek közepén bekerült a rendszerváltás előtti zöldmozgalomba, a BME-zöldkör alapító tagjaként újságot szerkesztett, szakmai fórumokat szervezett. Zajáék tüntettek a levegőszennyezés miatt, tiltakoztak a vízlépcső ellen, a férj a Nagymaros-bizottság tagja volt.

– Péterék egyszer egy koporsó földet vittek végig „Egészség” gyászbetűs felirattal a Blaha Lujza tértől a Vörösmarty térig még 1988-ban – meséli az asszony. – Eleinte arról is szó volt, hogy a gyűrűfűi ökofaluba költözünk, aztán Széplakon kötöttünk ki.
– Mennyire lehet elszakadni itt a világtól?
– Amennyire csak az ember akar.

Mosolyog, mintha csak eszébe jutott volna hirtelen valami.

– Nem az a kérdés, el tudunk-e szakadni a világtól, hanem inkább az, hogy a világ elenged-e minket.
– Ezt hogy érti?
– Vannak szabályok, amelyeket nem tudunk áthágni, egyszerűen azért, mert túl gyengék vagyunk hozzá. Mi például nagyon oltásellenesek vagyunk, mégis beoltattuk a gyerekeinket, különben megbüntettek volna. Ugyanígy állunk az otthon szüléssel. A törvény kimondja, hogy csak akkor lehet otthon szülni, ha húsz kilométeren belül találni szülészetet, Kaposvár viszont harminc kilométerre van. Az iskolával legalább szerencsénk van.
– Miért?
– Az alsósokat egy tanítónő tanítja, a felsősöket viszont amolyan családi iskolarendszer keretében részben az itt lakók. Aki mondjuk vegyész, az a kémiát magyarázza, más a matematikát, a történelmet, és így tovább. Ez persze nem lenne teljesen szabályos, de a mezőörsi alapítványi iskola befogadott bennünket, úgyhogy most annak a kihelyezett tagozataként működünk.

Megjön Zaja Péter is a kertből. Őszes hajú, kicsit szomorú arcú ember. Egykor filmklubot vezetett a Műegyetemen, Marco Ferreri, Stanley Kubrick, Milos Forman voltak a kedvenc rendezői, de itt alig néz tévét.

– Nincs arra idő, főleg ilyenkor – magyarázza. – Dologidő van.
– Mit látott legutoljára?
– Egy argentin filmet, a Szemekbe zárt titkokat, de az még télen volt. Remek film, nagyon jó az atmoszférája.

Azzal elhallgat, és néz maga elé. Látni, nem az a locsi-fecsi típus. Elvégez minden munkát a ház körül, de leginkább gyümölcsöt termeszt, főleg régi tájfajtákat, amelyeket nem kell annyit permetezni. Úgy nevezi magát: gyümölcsész. Kissé avítt a szó, kissé poros, és ahogy ízlelgetjük, nem először jut eszünkbe, Visnyeszéplakon megállt az idő. Vagy inkább megállították? Nem is Robinzonok ezek az emberek, hanem valami furcsa időutazók, akik visszautaztak valahová, egy zárványba, amely már nincs, és talán nem létezett soha így, ilyen tisztán, ahogy elképzelték.

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Anikó közben egy pohár szőlőlét hoz, aztán az ajtónak dől, nézi, ahogy iszunk. Később megkérjük, mutassa meg a parfümjeit. Szép arcú, negyvenes asszony, puha barna haja van. Húsz éve, amikor Széplakra költöztek, kifejezetten vonzó nő lehetett.

– Parfüm? – ismétli, amint a fürdőszobába lépünk. – Olyan nincs nekem. De van ott, a polcon egy kis illóolaj meg orbáncfűolaj a kezemre.

Körbenézünk az aprócska helyiségben. Alig lehet benne elférni a csaptól meg a mosógéptől. Hirtelen egy flakonra mutatunk.

– Dezodor? – kérdezzük alig titkolt diadallal, és az van a mosolyunkban: most megvagy.

Anikó is mosolyog.

– Ja, az? – kérdezi. – Azt a vaddisznók ellen használjuk. Ha kifújjuk, nem jönnek közel.

Mindenki máshogy próbál boldogulni Visnyeszéplakon: Bariska Gábor ökotábort szervez, Zaja Péter gyümölcsöt termeszt, más gyógynövényt gyűjt, kecskesajtot készít, esetleg bútort ácsol, de van népiruha-készítő, sőt kovács is a faluban. A méhészt például Fenyvesi Csabának hívják, ötvenéves, barcsi, egykor erdésznek tanult. Ha beöltözik, úgy néz ki, mint egy asztronauta, és olyan óvatosan is jár a kaptárak között, mintha csak a Holdon lépkedne.

– Amit az ember itt megtermel, azt megeszi, megissza, a fölösleget pedig elcseréli – magyarázza. – Nekem négyféle mézem van, akác, hárs, repce és virág. Van, aki lisztet ad értük, más lekvárt, esetleg kaszál nálam, vagy felszántja a földemet. Mindig meg tudunk egyezni.
– Mennyit ér mondjuk egy kiló hársméz?
– Kétezer forintot – vágja rá. – Ne csodálkozzanak, hogy így mondom, ez a piaci árfolyam. Valahogy csak meg kell állapítani mindennek az árát.
– Szóval használnak pénzt?
– Persze, csak egymás között ritkábban. De fizetni kell az áramot, az autót, az internetet, a telefont, ahhoz mind pénz kell. Nem élünk az őskorban.

Határozott mozgású, alacsony, szemüveges ember Fenyvesi Csaba. Reggel elmegy a kaptáraihoz, tesz-vesz, dolgozik, de pontosan háromnegyed tizenkettőkor mindig abbahagyja a munkát. Ilyenkor a faluházhoz siet, és meghúzza a harangot. Még két harangozó van rajta kívül, egy a reggeli, egy az esti harangozáshoz, sőt van egy tartalék harangozó is, ha valamelyikük nem érne rá, szóval bátran állíthatjuk, az egy főre eső harangozókat tekintve Visnyeszéplak valószínűleg világelső.

– A legtöbb család katolikus, de van néhány református és adventista is köztünk – folytatja Fenyvesi Csaba. – Tartjuk a hagyományt, a hagyomány meg összetart minket.

Ezt szépen mondta.

Később arról kezdünk beszélgetni, miért nem szavaztak a széplakiak az uniós csatlakozásra. Nem sok ilyen település van az országban, az övék az egyik.

– Lehet, hogy vannak a csatlakozásnak gazdasági előnyei, de közben könnyen elveszítjük az identitásunkat – magyarázza a méhész, és nem állítjuk, hogy ezzel olyan nagyon meglepett volna. – Nézzék csak meg, mi lett az amerikai őslakos indiánokkal.

Hallgat egy darabig, csak azután szólal meg ismét.

– Bekerül az ember a mókuskerékbe, aztán nincs onnan kiszállás.

Nem tudjuk, ezt az indiánokra érti-e, esetleg a magyarokra vagy csak úgy általában mindenkire, mindenesetre bólintunk: onnan bizony nincs.

Gyepűrágó pótpap

Visnyén egy ideje már a farok csóválja a kutyát. Miközben ugyanis az anyaközség lélekszáma szép lassan kilencvenre apadt, addig a széplakiak ma már száznyolcvanan vannak. Nem ritka itt a három-négy gyerekes család, de Bariskáéknál például három fiú és négy lány született. Nem csodálkozunk tehát annyira, amikor azt halljuk, hogy a polgármester is széplaki.

Füszfás Balázs persze egészen pontosan budapesti, a Sashegyen nőtt fel, tehát gyüttment ő is, akárcsak a többiek, bár itt máshogy hívják őket: gyepűrágóknak. 2008-ban költözött ide, másfél év után már a falu vezetőjének választották, igaz, akkor még három szavazattal tudott csak nyerni. A legutóbbi választásokon azonban nem volt ellenfele, illetve volt persze, csak a többi induló összesen kapott annyi szavazatot, amennyit ő egyedül.

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

– Tűz és víz a két településrész, a visnyeiek nem szeretik a széplakiakat, milliomosnak, műparasztnak tartanak bennünket – mondja. – Eleinte engem sem nagyon fogadtak el, minden apróságért raportra rendeltek, márpedig messze vagyunk egymástól, öt kilométer innen a községháza. Aztán megszoktak, látták, nem akarok rosszat.

Ahogy a többiek, érdekes ember a polgármester is. Építőiparit végzett, dolgozott motoros postásként és sekrestyésként, később cserkésztábort vezetett, hittant tanult. Akolitus, azaz olyan lelkipásztori kisegítő, aki keresztelhet, temethet, igeliturgiát tarthat, de nem gyóntathat és nem misézhet. Röviden és érthetően: pótpap. Csobánkáról érkezett ide, méghozzá lóháton, a két nagyobbik fiával. A család többi tagja a bútorokkal mikrobuszon követte. Az első éjszakán annyi szúnyogot csaptak agyon, hogy reggel maguk is meglepődtek: a falak szinte feketék voltak.

– Akkor arra gondoltam, mekkora egy hülye vagyok, hogy belevágtam – meséli. – De nem volt sok időm töprengeni, szántani kellett, vetni, az állatokkal foglalkozni, hirtelen sok lett a dolgunk.
– Meg lehet ebből élni?

A polgármester sóhajt.

– Őszintén? Nem. A föld nem ad annyit, amennyi a létfenntartáshoz elég lenne. Néhány embernek van persze némi fölöslege, de a legtöbben fel is élik, amit megtermelnek. Sokan kérdezik például tőlem, hogy miért nem készítek kecskesajtot. Hát azért, mert az utolsó cseppig megisszuk a tejet.
– Akkor hogy boldogulnak?
– Nehezen. Eleinte persze mindenkinek voltak tartalékai, a gyerekek után ráadásul sokan kaptak családi pótlékot, ám a gyerekek felnőttek, a tartalékok pedig lassan apadnak mindenkinél. Ma már ott tartunk, hogy néhányan az ideköltözők közül is közmunkából élnek.

Tulajdonképpen hálásak vagyunk, hogy ezt mondja. Visnyeszéplaki tartózkodásunk alatt ugyanis mindig vártunk valamire, egy hangra, hogy a háttérből halkan, ám jól kivehetően felsírjanak a londoni filharmonikusok, ennek a gyönyörű és idilli világnak mintegy az aláfestéseként. Közmunka? Ez nehezen fér a képbe.

Pedig a közmunkát Füszfás szerint lehet értelmesen is végezni. Amikor a falu élére került, két gereblyét meg egy ásót vett át az elődjétől. Azóta traktora van Visnyének, juhnyája, disznói, gyümölcsöse, az emberek pedig gondozzák a legelőt, vigyázzák a nyájat, vagy éppen kalapot, munkaruhát nemezelnek. A polgármester azonban a jövőre is gondol.

– Szeretnék egy méhészetet, esetleg egy csokiüzemet – magyarázza. – Aztán egy olyan falugazdaságot kellene csinálnunk, amelyben közösen műveljük a földet.
– De hát ez… ez olyan, mint a… – hebegjük.
– Igen – mondja ő is lassan. – Mint a téesz. Annak sem volt butaság az alapeszméje, hiszen együtt sokkal jobban tudnánk elvégezni mindent.

A háza oldalában ülünk, a kerekes kút mellett. Jobbra, úgy húsz méterre tőlünk a családi fabudi látszik, azon túl a szántóföldek. Valahonnan, messzebbről mekegés hallatszik. Gesztenye, Hófehér, Őzike, Tasli – ilyen nevük van Füszfás kecskéinek. Na meg Centi, mert tőle száz liter tejet várnak. Csend van, csak néha zümmög egy darázs a levegőben.

– Mikor ivott kólát utoljára? – kérdezzük hirtelen, nem is tudjuk, miért.

Füszfás meglepődik.

– Tavaly nyáron, amikor elmentünk a lányomért Kaposvárra, ahol tanul – mondja. – De azt hiszem, én nem is ittam, csak ő.
– Gondolkozott már a jövőn?
– Persze, egyfolytában csak azon jár az eszem.

A szántó felé pillant.

– Tudják, az nyilvánvaló, hogy ha nem jönnek ide vissza a gyerekeink az iskola után, ennek a településnek talán még harminc éve van hátra – mondja aztán. – Szóval ezen múlik minden.

Egy kutya kezd valahol ugatni, aztán még egy. Füszfás ránk néz.

– Menjenek csak el, tanuljanak, lássanak világot – magyarázza. – De végül jöjjenek vissza.

Megnézni a négereket

A polgármester jól mondta: tényleg öt kilométer csupán Visnye és Visnyeszéplak között a távolság, legalábbis elméletben, amikor az ember a térkép fölé hajolva méri fel a terepet. A valóságban azonban ez teljesen esőfüggő. Ősztől kora tavaszig, de még egy nagyobb nyári zápor esetén is olyan járhatatlanná válik a földút, hogy a traktor is alig megy el azon, nemhogy személyautó. Ilyenkor marad az országút, Lipótfán át Kadarkút felé, amely jó harmincöt kilométeres kerülőt jelent. A két településrész között azonban alig van forgalom. Széplakiak szinte soha nem járnak Visnyén, és a visnyeiek is csak a legritkább esetben kirándulnak az egykori szőlőhegyre. Megyek a nomádokhoz, mondják ilyenkor. Esetleg: megnézem a négereket.

Visnye átlagos, álmos falu, se jó, se rossz házakkal, közepesen elhanyagolt kertekkel, és Jánossal, az ideges motorossal, akivel valahol a település alsó vége felé találkozunk. Éppen földhöz vágja bukósisakját, és belerúg a motorba, egy leharcolt MZ-be.

– Nem indul ez a rohadt – mondja, és ránt egyet a ruháján. Terepszínű dzsekit visel, US Army felirat van a felső zsebére varrva.
– Mit gondol a széplakiakról? – faggatjuk, bár tényleg nem akarjuk még jobban felizgatni.

János horkant egyet, lehajol, felveszi a sisakját, és megnézi. Nem tört el, de még mindig dühös.

– Köcsögök – mondja nemes egyszerűséggel. – Nagyképű köcsögök, lenéznek mindenkit.

Elhallgat, liheg az indulattól.

– Ez a rohadt meg csak nem indul – mondja, azzal belerúg a motorba még egyet.

Négyszáz méterrel odébb, nem messze az önkormányzat épületétől, egy sárgára festett háznál Imréné Marosi Arankával találkozunk. Az asszony is indult másfél éve a polgármesteri székért, de csak ötvenegy szavazatot kapott. Ő is gyüttment: Kaposmérőről került ide, szállítási vállalkozása volt, szerződéses buszokkal hordta az embereket, de a válság után becsődölt. Most halastava van közösen a lányával.

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

– A széplakiak? – gondolkodik. – Különös emberek azok. Mi itt, Visnyén úgy érezzük, a XXI. században élünk, ők meg valahol… nem is tudom, hol. Furcsa ruhában járnak, a nők hosszú szoknyát hordanak, meg olyan lekerekített orrú cipőt.
– Szokott velük találkozni?
– Nem nagyon. A képviselő-testületben ketten vannak közülük, őket rendszeresen látom. Egyébként meg – semmi. Mintha nem is léteznének.

Az asztalt simogatja az ujjával.

– Azt beszélik a faluban róluk, hogy mindegyiknek saját lakása van Budapesten, amelyet kiadnak. Igaz ez?
– Nem tudjuk. Valószínűleg nem.

Imréné most apró köröket rajzol ujjával az asztalra.

– De miért érdekes ez maguknak? – kérdezi aztán.

Felhúzzuk a vállunkat: csak úgy…

Elhagyjuk Visnyét, a 61-es úton Kadarkút felé indulunk, aztán a 67-esre kanyarodunk, hogy elkerüljük Kaposvárt. Balatonszemesnél hajtunk az autópályára, és csak megyünk, megyünk, megyünk. Már sötétedik, mire Budapestre érünk. Az egyik piros lámpánál megállunk, bámuljuk a házakat, az autókat, a járókelőket, akikre sápadt fényt szórnak az ostorlámpák. Aztán lassan felpillantunk az égre. Este van, nyolc óra múlt, ám hiába meregetjük a szemünket, nem találunk odafent egyetlen csillagot sem, pedig biztos van ott nem is egy, de ezer meg ezer, csak mi, városiak nem látjuk őket.

Összenézünk, és már tudjuk: hazaértünk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »