A spanyol birodalom aranykora nemcsak hódításokkal, hanem tengerészeti reformokkal is járt. Álvaro de Bazán, a kiváló haditengerész, új irányt szabott a flottának. Professzionalizálta a parancsnokságot, állandó hadiflottát követelt, és megalkotta a Carrera de Indiast. Hajói nemcsak háborút, hanem tudományos felfedezéseket is hoztak.
Szárazföldi tábornok a tengeren
1574-ben II. Fülöp király megbízta Don Julián Romerót, a híres tercios tábornokot, hogy hetvenöt hajó élén támadja meg a hollandiai Middelburg kikötőjét. A hadjárat katasztrofális kudarccal végződött. Romero, aki elsősorban gyalogos hadvezér volt, így mentegette magát: „Megmondtam Excellenciádnak, hogy szárazföldi katona vagyok, nem tengerész. Adjanak nekem száz flottát, akkor sem járok jobban.” A történet nem lepte meg Guillermo Niciezát. A haditengerészetre szakosodott történész emlékeztet, hogy a spanyol aranykorban a flotta parancsnokságát gyakran olyan tábornokokra bízták, akik bár harcedzettek voltak, hajózási ismeretekkel nem rendelkeztek.
Átrendeződés a tengeren
A spanyol félsziget középkori tengeri hagyománya a 16. századra fokozatosan háttérbe szorult. Az olyan hajdani regionális tengeri hatalmak, mint Kasztília és Aragónia, elvesztették önállóságukat a birodalom központosítása során. Ez a változás V. Károly, majd II. Fülöp uralkodása alatt gyorsult fel. A hagyományos tengerészdinasztiák szerepét az udvari elit és az állami bürokrácia vette át.
Ezzel párhuzamosan azonban a korszak nem hanyatlást, hanem mélyreható modernizációt is hozott. Ahogy Guillermo Nicieza Almirantes del Imperio című esszéjében kifejti, a spanyol aranykor a haditengerészet fejlődésének is időszaka volt. Új hajótípusok jelentek meg, professzionális parancsnoki rendszer alakult ki, és megindult a tengeri védelmet garantáló konvojrendszerek kiépítése. E változások élén olyan tapasztalt tengerészek álltak, mint Álvaro de Bazán, Luis de Requesens y Zúñiga vagy García Álvarez de Toledo.
Navigációs ismeretek a parancsnoki hídon
A haditengerészet egyik legfontosabb reformere az idősebb Álvaro de Bazán volt. Ő és társai felismerték, hogy a flották vezetőinek nemcsak katonai, hanem tengeri tapasztalattal is rendelkezniük kell. Korábban a parancsnoki posztokat többnyire nemesi származású, de a hajózáshoz nem értő főurak töltötték be, akiket tengerésztapasztalattal rendelkező segédek – ún. admirálisok – egészítettek ki. A reformerek célja ezzel szemben az volt, hogy a flotta élére a tengerészethez értő, képzett katonák kerüljenek.
Egyikük, Luis de Requesens y Zúñiga – Don Juan de Austria mentora, a lepantói csata hőse – szintén a haditengerészet professzionalizálását szorgalmazta. Ezek a törekvések a 16. század közepétől váltak irányadóvá a spanyol katonai doktrínában.
A flotta nem lehet alkalmi
A másik meghatározó fejlődési irány az állandó hadiflotta kialakítása volt. A korábbi gyakorlat szerint a flotta összetétele eseti jellegű volt: bérelt, vásárolt, zsákmányolt vagy rekvirált hajókból állt össze. Ez a megoldás költséges, kiszámíthatatlan és sokszor alkalmatlan volt a birodalom védelmére. Az idősebb Álvaro de Bazán korán felismerte ezt a problémát, és már életében szorgalmazta egy állandó, professzionálisan fenntartott flotta létrehozását.
A rendszer végső formáját azonban fia, ifjabb Álvaro de Bazán dolgozta ki. Ő volt az, aki a gyakorlatban is megvalósította apja elképzeléseit, és kiépítette a Spanyolország és az Újvilág közötti szervezett tengeri szállítási útvonalat.
A Carrera de Indias: két generáció műve
II. Fülöp 1561-ben elrendelte a Carrera de Indias néven ismert konvojrendszer bevezetését. A döntést megelőző koncepcionális előkészítés idősebb Álvaro de Bazánhoz kötődik, a gyakorlati megvalósítás és a katonai védelem megszervezése azonban már az ifjabb Bazán nevéhez fűződik. A rendszer lényege az volt, hogy az Atlanti-óceánon csak két jól őrzött, évszakonként induló flotta kelhetett át.
Az egyik, a Nueva España flotta, Mexikóba és a Nyugat-Indiák kikötőibe – például Veracruzba, Havannába és Santo Domingóba – hajózott. A másik, a Tierra Firme flotta, a mai Panama és Kolumbia partjai felé tartott, célba véve Cartagena de Indiast, Portobelót és Nombre de Dios-t.
A hajók 20–25 százaléka hadihajó volt, amelyek a kereskedelmi flottát védték a kalózok és korzárok támadásaitól. A rendszer azonnali sikerrel járt, és évtizedekig megbízható hátteret adott a spanyol világbirodalom gazdasági működésének.
Hajóforradalom: Bazán tervei
Álvaro de Bazán – apa és fia – nemcsak szervezeti, hanem technikai téren is úttörők voltak. Az idősebb Bazán kezdeményezte, fia pedig továbbfejlesztette azt a hajótípust, amely gyökeresen megváltoztatta a tengeri hadviselés szerkezetét. Míg korábban a spanyol gályák tíz ágyúval és néhány kisebb löveggel voltak felszerelve, az új típus már akár hatvan tüzérségi fegyvert is hordozott.
Noha ezek a hajók lassabbak voltak a korábbiaknál, nagyobb rakományt tudtak szállítani, és sokkal jobban meg tudták védeni magukat. Az Újvilágba tartó úton feldolgozott árut – például szövetet, fémeszközöket, bort, fegyvereket – vittek, míg visszafelé ezüsttel és más nemesfémekkel megrakodva érkeztek haza. A megnövekedett kapacitás és biztonság csökkentette az utazások számát, így mérsékelte a költségeket és a veszteségeket.
Tudományos örökség a tenger szolgálatában
A korszak nemcsak katonai és gazdasági, hanem tudományos fejlődést is hozott a tengerészet számára. A rendszeres expedíciók során összegyűlt tapasztalatokat fokozatosan beépítették a hajózási gyakorlatba. Az iránytű és az asztrolábium használata, a térképkészítés, valamint az útvonalak pontosítása hozzájárult ahhoz, hogy a spanyol flotta hosszú időn keresztül megőrizze tengeri fölényét.
A Bazánok munkája tehát nem pusztán reform volt, hanem alapvető paradigmaváltás, amely egyaránt szolgálta a birodalmi ambíciókat, a kereskedelmet és a tudományt. A spanyol hajók ettől kezdve nemcsak hadatviseltek – hanem felfedeztek, összekötöttek és működtettek.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
