Trapp, trapp, trapp. Családtag 1 első pillantásra céltalannak látszó léptekkel beüget a konyhába. Némi tétova ténfergés után lecövekel a hűtő előtt és határozott mozdulattal kinyitja. Szinte látni, ahogy a drága hideg kisüvít, a drága meleg meg beszökik, hogy haladék nélkül hozzákezdjen romboló munkájához. Családtag 1 áll, mozdulatlanul, mint egy darab fa, és néz. Befelé a hűtőbe. Amennyire innen látom, szemére ködös homály ereszkedik. Aztán egy villámgyors mozdulattal becsapja az ajtót, és trapp, trapp, trapp, eltűnik szobája legmélyén.
Már éppen a számon volt, hogy ha lenne olyan szíves nem csapkodni azt a nyomorult hűtőajtót pont most, mikor éppen tombol a világgazdasági válság, még tart az orosz-ukrán háború és a sör ára is emelkedik. De mire idáig jutottam, már rég fülhallgatóval a fején üldögélt a képernyő előtt. Ez a mai fiatalság valahogy mintha sokkal gyorsabb lenne, mint az én időmben. Na, de azért mi is megtettük a magunkét. Hej, a régi szép időkben… hogy azok milyen szépek voltak…
Na, dologra, mert ebből nem élünk meg.
Trapp, trapp, trapp. Családtag 2 bávatag léptekkel settenkedik át a nappalin, miként vad sziú indán a Yellowstone-parkban. Vagy hol. A konyhában lassan, óvatosan becserkészi a hűtőt… aztán egy gyors, határozott mozdulattal… És néz, néz befelé, mozdulatlanul. Hosszú másodpercekig.
Süvít ki az a drága hideg, aranyom. Ide érzem, hat méterre, pont a bal vesémre húz. Ez a vese, ez egy olyan vese…
Bajng, ez is jól bevágja a hűtőajtót. Célirányos, határozott léptekkel, mint aki a hat húszas gyorshoz siet, mely már indulásra készen, süvítő gőzfelhőket okádva toporzékol a pályaudvaron, eltűnik saját szobájában. Mindez igen gyorsan történt, noha már éppen hozzákezdtem volna impozáns beszédemhez bizonyos hűtőajtók zárási technikáinak közelebbi rokonságom körében történő minél átfogóbb mindennapi alkalmazásáról. (Mint olyanról.)
Ez a mai fiatalság mintha nem is, hogy gyors lenne, hanem mintha egyre gyorsulna, nem vették még észre? És ugyan mit bámult ott olyan eszelős tekintettel?
És nekem miért nincs saját szobám? Ahová néha betrappolhatnék elvonulni?
Nincs nekem erre időm, kérem. Ha bámészkodnak, hát bámészkodnak. Az ő dolguk. Na. Van nekem mit csinálni, most is le kell adni azt az izét, amit már tegnap le kellett volna. Vagy a múlt héten?
Trapp, trapp, trapp. Családtag 3 balról be. Szinte már vártam. Ő nem oson, nem settenkedik, határozottan lépked, határozottan nyit – természetesen hűtőajtót – és roppant határozottan bámul befelé. Bele a hűtőbe, a kiskésit neki.
– Mit nézel ott? – próbálkozok egy ravasz kérdéssel, melyet egy mesterdetektív ismerősömtől tanultam. És még érkezek is kimondani, mert Családtag 3 szinte velem egyidős, némi lényegtelen eltéréssel, ez okból életciklusa valamivel lassúbb, mint a többieké. Őrjítő csend. Néz.
– Á, semmi – mondja aztán. Hűtőajtót döndíteni ő is tud, azt el kell ismerni.
Visszaülök a helyemre és elmerengek. Eszembe jut hányatott ifjúságom, a harc a mindennapi betevőért, valamint drága jó édesanyám és a hófehér szakállú nagypapa. (Sose szeretett borotválkozni.) Tény és való, hogy Világegyetemünk tele van homályos rejtélyekkel, és mindegyiket valószínűleg nem tudjuk megoldani. Az is lehetséges, hogy az ember nem a Kozmosz meghódítására teremtetett, hanem arra, hogy itt élje le hitvány életét, e nyomorúságos, pörgő sártekén. Hát mik vogymuk mi, latiatuc feleim szümtükkel? Porszem a semmi ágán, az vogymuk!
Trapp, trapp, trapp. Mi a jó…
Családtag 1 érkezik megint. Bocsáss meg, nagypapi. Az erőszaknak igenis megvan a maga helye a nevelési folyamatban. A nappali közepén kapom el, persze már csak visszafelé jövet, döndülés és nézés után. Hihetetlenül gyors ez a mai ifjúság. A szeme még mindig zavaros.
– Megint a hűtőbe néztél…
– Igen?
Uramatyám, nem is tudja, mit csinál. Ez valami mobiltelefonos hipnózis.
– Mit néztél benne? – jut eszembe hirtelen a zseniális kérdés.
– Á, semmi t- tisztul a köd lassan a szeméből. – Csak néztem, nincs-e benne valami ennivaló.
– Hogyne lenne. Zöldségleves.
– Azt nem szeretem.
– Miért nem?
– Mert olyan zöld levél úszkál benne. És látni a hagymát.
– A láthatatlan hagymát egyelőre nem találták fel. És a túrós csusza?
– Azt ettem délben. Elfogyott a szalonnatepertő.
– Ez egy új vallás? Nem eheted este azt, amit délben? És mindent szalonnával kell enni? Anti-moszlimizmus?
– Már megint azt hiszed, vicces vagy.
– És másodszor miért jöttél vissza? Gondoltad, hogy valaki belerakott egy töltött csirkét? Vagy néhány szelet rántott húst?
– Az jó lenne – sugárzik.
– Vagy egy belső hang a fejedben ezt suttogta?
– Nincs neked üldözési mániád? Csinálok rántottát.
Feladom. – Csinálj.
Míg a rántotta készül, másik két családtag újra betrappol, hűtőt nézni. Miután végeztek – ezt a szokványos döndülés jelezte – kijelentették, hogy ők is kérnek rántottát, majd testületileg elvonultak, egyéb sürgős teendőiket intézni. („Majd szólj, ha kész van.”)
Esmeg visszaültem. Hisz az természetes, hogy éhesek. Bár negyed tizenegykor köztudottan nem egészséges táplálkozni. Különösen, ha hatkor már vacsoráztak egyszer, négykor meg, mikor hazajöttek, uzsonnáztak. Na, az is lehet egy koszt, az az iskolai.
De miért jönnek vissza, ismételten, hűtőt nézni? Tényleg hiszik-e, hipnotizáltan, zavart agyukkal, hogy második megnézésre lesz benne valami? Amit esetleg a Mikulás csempészett oda titkon, vagy Jézuska, vagy a Húsvéti Nyuszi? Vagy Gollam?
Hirtelen furcsa érzés fogott el. Ez a hűtő… ezzel valami nincs rendben. Legjobb lesz, ha megnézem.
Trapp, trapp, trapp. Igen, ki kell nyitnom…bele kell néznem. Kell, hogy legyen ott valami harapnivaló, amiről senki nem tud…
Én nem tudom, hogy történt, de a következő pillanatban a hűtő előtt álltam és bámultam meredten befelé. Halványan érzékeltem ugyan, hogy a drága hideg suhan kifelé, de nem érdekelt. Ott, a sarokban, alufóliába csomagolva… ja, nem, ez csak egy darab kiszáradt sajt…
Családtag 1 kavargatja a rántottát és röhög:
– Mit nézel, azt hiszed, valaki beletett valamit?
– Ja, nem… csak azt hittem, a nagymama küldte azt a rántott húst…
– Azt rögtön megettük. Kérsz rántottát?
– Nem! – kapaszkodok méltóságom utolsó foszlányaiba.
– Akkor? Mégy lefeküdni? Egészségesen?
Jól felvágták a nyelvét ennek a Családtag 1-nek.
– Megyek! Csak előbb eszek egy kis zöldséglevest. Esetleg túrós csuszát. Tepertő nélkül, mert az nehéz. Meg nincs is.
Mivel a könnyű vacsora után valahogy nem jött álom a szememre, megoldottam a hűtő rejtélyét. Remélem, rólam nevezik majd el… honoráriumot úgysem kérek, hisz mindenki így tenne a helyemben. Önzetlenül, a köz javára cselekedni, az az igazi jutalom.
A hűtőgép nyilvánvalóan intelligens. Na, azért nem annyira. Hogy Jókait vagy Tolsztojt olvasson, pláne nem, hogy felsorolja az Amazonas bal oldali mellékfolyóit. Csak annyira, hogy enyhe tudatmódosító sugárzást generáljon, amely, főleg este tíz után, sokakat arra késztet, hogy hűtőajtót nyitogasson. Arra, hogy együnk, arra nem kell késztetni, mert ez az érzés természettől fogva bennünk rejlik. Főleg este tíz után, ahogyan azt talán valahol már említettem. Ez a folyamat a gépnek nyilvánvalóan valamiféle perverz „örömöt” okozhat. Feltételezhetően a hatalom édes mámorát érzi ilyenkor, mely köztudottan édesebb, mint a …bármi.
Az ellenállásnak semmi értelme. Az Embert – mint olyant – legyőzték. Ez már a gépek világa.
Tóth Ferenc
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
