A Szent Korona egészen a XX. századig képes volt egybefogni a sokféle nemzetiséget
A mostani zűrzavaros világban még nagyobb szükség volna a nemzettudatunk megerősítésére, az „együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség” Wass Albert-i igazság felismerésére, annak kimondására, hogy szívósabbak, okosabbak, többre hivatottak vagyunk a Kárpát-medence kétharmadát tőlünk koncként megkapó entitásoknál. Persze akkor leszünk igazán erősek, ha a nemzeti minimum megvallása valóban kiinduló alap lesz a csaknem 15 millió nemzettársunk mindegyikénél – világnézettől, politikai hovatartozástól függetlenül. Ha tényleg csak azt a pár gazembert kell kivetnünk és megvetnünk, akik tettlegesen rontottak rá a magyarságra az elmúlt évtizedekben. Gyurcsányok, Dobrevek, Molnár Csabák és a többi hazaáruló nélkül meg csak megleszünk!
Mielőtt fajgyűlölettel, sovinizmussal vádolnának, szeretném leszögezni: természetesen nem az egyes emberek között szeretnék etnikai alapon különbséget tenni. Hinnünk kell benne, hogy a nemzetek viaskodása nem torkollhat(na) az ellenfél személyes üldözésébe, megbélyegzésébe, meghurcolásába, pláne elpusztításába.
Ilyen módon nem vehetünk revansot. Ugyanakkor nem árt, ha megbecsüljük magunkat, tudjuk, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk és mire voltunk képesek (más potyalesőkkel ellentétben) a történelem során! És persze azt, hogy mire lehetünk, leszünk képesek ezután.
Ezért hadd hívjam segítségül a PC-mentes magyar idők krónikását, a neves földrajztudóst, Magyarország (természetesen a Nagy-, azaz történelmi) első részletes leíróját és az első magyar bédekker szerzőjét, Hunfalvy Jánost. Ő ugyan a finnugor elmélet okán joggal és sokat bírált Hunfalvy Pál testvére volt, de ne feledkezzünk meg a történelmi tényről, hogy a Hunfalvy család a Habsburgok ádáz ellenfele volt, Haynau Jánost bebörtönöztette, Pált (igaz, végül megkegyelmezve) halálra ítéltette a szabadságharcban volt hősies részvételéért. Hunfalvy János Nagyszalókon született, a Magas-Tátra lábánál, a még a török időkben is Magyarország szerves és elválaszthatatlan részét képező Felvidéken, szász családban. Német anyanyelvét a reformkorban – Széchenyi hatására – magyarra cserélte, és teljesen magyar érzelművé vált.
„Én ugyan vérem szerint német származású vagyok, de tiltakoznám, ha teljes, tökéletes magyarságomat kétségbe vonná valaki. A Duna is német hegységből ered, de Pozsonytól Orsováig magyar folyam. Én is magyar földre lefutott hegyi patak vagyok”
– írta magáról Hunfalvy (eredetileg Hunsdorfer) János, aki a szabadságharc leverése után egy olyan korban is mindvégig büszke és hangos magyar maradt, amikor (pláne német származásúként) sokkal kifizetődőbb lett volna odakucorodni a fritzek ölébe. Az ő élettörténete tehát önmagában egy magyar sikertörténet, bizonyítéka annak, hogyan asszimilálódott akkoriban egy nemzetiségi a szuverenitásától megfosztott, kiállásában és múltjában mégis dicsőbb nemzetünkhöz.
Nos, Hunfalvy János az 1859-ben megjelent, Magyarország és Erdély eredeti képekben című, csodaszépen illusztrált háromkötetes útleírásában – már a Bach-korszakban, de másfél évszázaddal a woke-PC-rémuralom előtt – őszintén írt Magyarország néprajzáról, utazásai során szerzett benyomásairól. A II. kötet 320. oldalán kezdődik az Oláhok, szerbek, tótok és németek című fejezet, melyben igyekszik objektív és őszinte szavakkal bemutatni a hazánk területén őslakos vagy később betüremkedő nemzetiségeket.
„Az oláhok tudtunkra a bánság legrégibb lakói, a közvélemény szerint a Trajan római császár által meghódoltatott dákok és ezek közt megtelepedett római gyarmatok ivadékai, miért is magukat rumunnyknek, románoknak nevezik; Sulzer szerint pedig Makedóniából és Thesszáliából költöztek be. […] Többnyire terméketlen, hegyes vidékeken laknak és főleg csak kukoriczát, burgonyát, babot, kendert, lent és szilvát termesztenek. Fő eleségük a kukoricza-kása, vagyis a málé, fő italuk a szilvapálinka. Rendesen nagyon tunyák, míveletlenek és babonások, de tanulékonyok, s egyesek kitűnő lelki tehetségeket tanúsítanak. Házaik, sőt templomaik is többnyire csak deszkából vannak elég durván készítve, és szalmafedéllel fedve, amely rendesen felette nagy és idomtalan. A házak ablakai nagyon kicsinyek, a szobák majdnem egészen bútornélküliek és tisztátalanok. Szóval az oláh falvak többnyire nyomorultak és szemetesek.”
Ki kételkedne az útleíró személyesen szerzett korabeli tapasztalataiban? Lejjebb ráadásul szeretettel ír az oláhok népszokásairól, viseletéről, például a „férfiaknál sokkal munkásabb” nők „festői öltözékéről” . Aztán szóba kerülnek a „ráczok” is: „Nagyobb számmal csak az ország déli részein fordulnak elő, leginkább a török tartományokból költöztek be különböző időben, és gyakran ellenséges indulattal viseltettek a magyarok iránt. Általában véve mozgékonyabbak, hevesebbek, mint az oláhok, de szintén elég tunyák, tisztátalanok és könnyelműek; a szeszes italokat mód felett szeretik. Katonai vitézségük általánosan el van ismerve, a szellemi képesség is megvan bennük, jóllehet a nagyobb részük még elég műveletlen. Költői tehetségüket különösen gyönyörű népdalaik tanúsítják. […] Arczuk vonásai szabályosak, rendesen szebbek, mint a többi szláv fajoknál…”
Majd következik az „öltezetek”, a még csinosabb szerb nők és a házassági szokások leírása. A Felvidéken Hunfalvy családjával együtt élő tótokról már kevésbé kedvesen fogalmaz a szerző: „A tótok nagyobb tömegben az ország éjszaknyugati részén élnek. […] Általában véve lassúk, de kitartók és munkások, beszédes, víg indúlatúak, gyakran alázatosak, néha alattomosak. Némely vidékeken igen rondák, s helyiségeik szabálytalanul épült, tisztátalan, apró gunyhókból állnak, más vidékeken még többet ügyelnek a tisztaságra és helyiségeik is rendesebbek.”
Ételeik, népszokásaik, kézművességük ismertetése után egy rövid kitérőt kaptak az ország hegyes részein élő „rusznyákok”, vagyis rutének is, kik „hazánk legszegényebb népségeihez tartoznak”. Hunfalvy János származását tekintve nem meglepő, hogy a szerző egyedül a németeket említi egy lapon a magyarsággal:
A németek, kik hazánkban élnek, részint már az első királyok idejében, a keresztes háborúk alkalmával, s a tatárjárás után beköltözött vendégek ivadékai. […] A németek többnyire józan, meggondolt természetűek, ételben és italban mértékletesek, szorgalmasok, iparosok, a katonáskodásra a legkevesebb hajlandósággal bírnak; a gyáripar leginkább az ő kezökben van; a kereskedésben a zsidókkal, görögökkel, szerbekkel versenyeznek. […] A felföldi németek a legjobban barátkoztak meg a magyarokkal; társadalmi és állami törekvéseik, nézeteik egészen azonosak emezekéivel.
Ugyanakkor Hunfalvy János meglepően zárja le a kis etnográfiai kitérőt: „Mindezen különböző népségek századokig barátságos viszonyban éltek egymással, s csak a legújabb időben támadt bizonyos nemzeti féltékenység és gyűlölség, melyet azonban leginkább idegen befolyás gerjesztett föl, s melly az 1850 utáni tizedben lassankint elenyészett. Minden népség egyaránt ragaszkodik a helyhatósági alkotmányos élethez, mellyet a magyar korona ótalma alatt megszoktak, s mindnyájan készek a közös hazáért áldozni és harczolni.”
Nevezhetjük ezt korabeli vörös faroknak, de ha jobban átgondoljuk az olvasottakat, azt láthatjuk, hogy a kor krónikása, a neves földrajztudós csak azt írta le, ami annak idején oly természetes volt: a magyar Szent Korona egészen a XX. századig tényleg képes volt egybefogni a hazánkban élő sokféle nemzetiséget; a vendégeket és az őshonos lakosságot egyaránt.
Ez a magyarság kivételes teljesítménye, amihez hasonlót nemigen találunk a világtörténelemben (talán csak az Egyesült Államok egy-másfél évszázados, letűnőben lévő nagy korszaka kapcsolható ide, de az sem teljesen, hiszen a jenkik kiirtották az őslakókat, míg a Szent Korona megtartotta az itt élő és bevándorolt népeket).
Hunfalvy sorai és mi kivételességünk bizonyítékai a nemzeti összetartozás napján jutottak eszembe. Történelmi tett volt Orbán Viktortól és a kétharmados parlamenti többségétől, hogy az egyik legelső intézkedéssel begyógyították a bolsevikok okozta sebeket, s már 2010 májusában döntöttek az újrahonosításról, azaz a magyar állampolgárság megadásáról minden, a történelmi Magyarország területéről származó magyarnak. Egyben a gyász napját a remény és az önbecsülés ünnepnapjává változtatták, így a június 4-i trianoni évforduló a nemzeti összetartozás napja lett. Ez a nemzet életében egy új korszak nyitánya is. Ugyanakkor a legutóbbi, vasárnapi évfordulót a háború árnyékában kissé visszafogottabban kezelte a kormány, talán azért is, mert most mindennél fontosabb a békesség és a nyugalom.
Mégis, Kárpát-medence szerte megmozdultak a magyarok: soha nem látott megemlékezés-sorozatot szerveztek a székelyek, a két Komárom – idősebb Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsa elnökének védnökségével – látványosan „egyesült”, az egykor sajnos épp a trianoni egyezkedések hónapjaiban vörös rongyokba öltözött Budapest szívében pedig Szilágyi Ákos főszervező és a rengeteg civil felajánló és közreműködő jóvoltából egy 1848 méteres nemzeti trikolórt és egy négyszáz méteres székely zászlót vihettünk végig, majd formáltuk a Hősök terén gigantikus kokárdává, hirdetve, hogy „ez nem maradhat így”.
Mindez így volt helyes. A kormány dolga, hogy pragmatikusan és sikeresen vigye az ország ügyeit, a nemzeté pedig, hogy sose hagyja kialudni a lángot. És sose hagyja meghalni a reményt…
Huth Gergely – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
