Hogy sok vagy kevés, azt mindenki döntse el maga. Nekem sok(k). Hogy lehet, hogy ennyien nem akarnak apjuknak, anyjuknak segíteni a szülői bónusszal? Nagyjából 1 millió nyugdíjas él az országban, de ebből egy városnyian nem remélhetnek nyugdíj-kiegészítést aktív korban lévő, magyarán kereső és társadalombiztosítást fizető gyermekeiktől.
Annyira nem vagyok naiv, hogy ne sejtettem volna, lesz pár száz vagy egy-két ezer ember, akinek talán a nehéz és rossz gyermekkor okán nem lesz kedve ahhoz, hogy havonta hozzájáruljon szülei nyugdíjához. Megjegyzem, úgy, hogy ez neki semmibe se fáj, nem lesz megrövidítve. De hogy egy városnyi ember kérelmezi, hogy a biztosító ne utalja szüleinek a havi 1,5 százalékot, az mégiscsak elgondolkodtató. Már azt magát nehezen tudom elképzelni, hogy valaki egy ilyen kérvényt egyáltalán kitöltsön… Biztosan azért, mert én áldott jó szülőket kaptam a sorstól.
A családügyi minisztérium nem véletlenül találta ki a szülői bónuszt. Ezzel próbálja – nagyon helyesen – némileg kompenzálni azt az igazságtalanságot, hogy akik gyermeke(ke)t vállaltak, azok kevesebb nyugdíjat kapnak, mint a gyermektelenek.
Mert bizony, ha két azonos munkahelyen és azonos munkakörben dolgozó nő nyugdíjba megy, akkor a nyugdíjuk összege nem lesz azonos. Aki családos anyaként vonul nyugdíjba, annak járandósága több tíz euróval kevesebbre jön ki, mint a gyermektelené. Miközben azzal, hogy egy vagy több gyermeket vállalt, építette a jövőt, biztosította az utánpótlást, a jövendő tébéfizetőket. De ne menjünk ennyire messzire!
A húszezer nemnek bizonyára húszezer oka lehet. Benne lehet a fájdalom, amit a szülők okozhattak gyermekeiknek, a begyógyulatlan sebek…
Benne lehet az elhanyagoltság, a már említett rossz gyermekkor, vagy az, hogy a szülők nem nyújtottak segítő kezet, amikor arra a gyermeknek szüksége lett volna.
Mert mit érezhet a gyermek, ha nap mint nap azt kapja a tányérjára, amiatt nem jutottam egyről a kettőre, mert te meg az öcséd megszülettetek… Ha te nem lettél volna, a cégnél vezető pozícióba kerültem volna, magas fizetéssel, és akkor házat vehettünk volna… Sajnos, van ilyen, és sokkal több, mint gondolnánk. Amikor a gyermeket teszik felelőssé, ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy eltervezték. Ezért nem szabad pálcát törni a „megtagadók” felett.
A gyermekvállalás napjainkban már közel sem olyan magától értetődő, mint akár még húsz- harminc évvel ezelőtt. A jövőtől való felélem, a bizonytalanság, a magas jelzáloghitelek elrettentő erővel bírnak.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az elvált szülők gyermekei eleve sokkal jobban félnek a kötődéstől, az elköteleződéstől. Pedig a családalapítás az egyik legszentebb dolog az életben. Gyermekünk mosolya pedig többet ér minden karriernél és vagyonnál. Kár, hogy erre sokan már csak későn ébrednek rá…
Szlovákiában a nyugdíjak enyhén szólva sem érnek az égig. Kettecskén még csak-csak egy viszonylag tisztességes életszínvonalon meg lehet belőle élni, de özvegyként, egyedülállóan bizony minden cent számít.
Az a havi pár tíz euró talán lehetővé teszi, hogy az idős édesanya és/vagy édesapa egy picivel könnyebben éljen. Vehessen gyümölcsöt, jusson egy kis kultúrára, vagy az eurókat szépen összespórolgatva új tévére, mosógépre, ha a régi elromlik.
A szülői bónusz lehet egy szép gesztus szüleink felé, kis köszönöm azért, hogy felneveltek, hogy szerettek, hogy számíthattunk rájuk. Sokáig ők gondoskodtak rólunk, most rajtunk a sor. Ha csak ennyivel is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy picivel szebb legyen az időskoruk, miért is ne. Úgysem tudjuk soha eléggé meghálálni, amit értünk tettek.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
