Már a kortárs krónikások is egyetértettek abban, hogy a Fekete Sereg a (kései) középkor egyik legrettegettebb és legütőképesebb haderejének számított, melynek harcértékét barát és ellenség egyaránt félte. Ez természetesen nem csak az épp aktuális hadászati/harcászati elgondolások hatékony elsajátításán vagy a zsoldoskapitányok vitézségén, hanem a következetes haderőfejlesztésen is múlott. Mátyás azon uralkodók közé tartozott, aki már békeidőben is egy bizonyos számú katonaságot tartott fent és a fegyvereseket a szolgálatért meg is fizette.
Ezek a „hivatásos” vitézek döntő részben Csehországból és Sziléziából származó külföldi zsoldosok voltak, akik a magyar haderő magvát alkották és önmagukat – azonban csak Mátyás halálát követően – a fekete bandának vagy légiónak hívták. Ebből adódik, hogy Mátyás seregének – a közhiedelemmel ellentétben – csak egy töredéke és nem az egésze volt az úgynevezett Fekete Sereg tagja ill. a „fekete” elnevezés Hunyadi Mátyás életében ismeretlen volt és csak az utókor kezdett ezügyben Fekete Seregről beszélni. Ennél is nagyobb homály fedi azt a kérdést, hogy miért is a „fekete” jelzővel illették és illetik ezt a sereget.
Mátyás halálát (1490. április 6.) követően szinte azonnal megindult a trónutódlási verseny. Jelentkező akadt bőven osztrák, cseh vagy épp lengyel földről. A hatalomért folyó harc a magyar nemesi réteget is több pártra szakította. Mátyás krónikása, Antonio Bonfini szerint ekkor a főurak a nagyhatalmú Szapolyai István kezébe adták a döntés jogát, aki ezidőtájt a meghódított osztrák tartományok főkapitányként Bécsben székelt. Szapolyai a lengyel Jagelló Ulászló pártjára állt és 100.000 aranyforintot Morvaországba küldette, hogy az ott állomásozó „feketék” bandáját Ulászló szolgálatába fogadja. Ez az első alkalom, hogy Hunyadi Mátyás egykori seregének bizonyos egységeit ezzel a jelzővel illették.
Egy Bonfininek tulajdonított bécsi oklevél szerint a „cseheknek azon alakulatai (cohors), akik önmagukat veteránoknak és feketéknek nevezték” – „Boëmorum cohortes, quae veteranorum et Nigrorum appellabantur.” – Ulászló oldalán verekedtek mind János Albert (Ulászló öccse) mind Miksa német-római császár ellen. Hogy ezek a veterán zsoldosok miért nevezték magukat feketének, Bonfini azzal magyarázza, hogy a katonák az időjárási viszontagságoktól függetlenül télen és nyáron, hóban és hőségben egyaránt helytálltak, miáltal kiérdemelték a „fekete” nevet.
Ezzel a kissé „krónikás” magyarázattal ellentétben a mai történelemtudomány egyetért abban, hogy a fekete légió elnevezés az akkori főparancsnokra, a Haugwitz családból (Haugvicové z Biskupic) származó Jan-ra vezethető vissza. A Haugwitz-ok az 1460-as évektől kezdve szolgáltak Mátyás seregében, ahol komoly pozíciókat töltöttek be. Jan (Hanuš) mellett fivérei Jindřich (Hynek) és Petr, valamint egy Mikuláš nevezetű unokaöccs is katonai karriert futott be a hollós lobogó alatt. A főkapitányi címet magának tudó Jan híres volt fekete páncéljáról, ami Jan részéről valószínűleg célzott és tudatos utalás a családi címer központi elemére, a fekete kosfejre. A legelfogadhatóbb magyarázat szerint innen származik a Fekete Sereg elnevezés.
A fenti magyarázattal szoros kapcsolatban áll az a feltételezés, hogy a „fekete” megnevezés egy gyűjtőfogalom azon zsoldosok részére, akik német ill. német-római területről szegődtek idegen országok seregébe. Mivel Csehország ezidőben a Német-Római Birodalom része volt, így ez az elmélet tartható is lehetne. Magyarország mellett több európai hatalom is rendelkezett feketének nevezett alakulatokkal. Itáliában a Medici család fogadott fel német zsoldosokat, akik Giovanni di Medici („Il gran diavolo” – „a nagy ördög”) parancsnoksága alatt Banda Nera („fekete banda”) néven ténykedtek. A francia királyi udvar is pénzelt német Landsknecht-eket, akiket feketének neveztek.
Mátyás egykor rettegett Fekete Serege sajnos dicstelen véget ért. Az alig pár év alatt rablóbandává züllött, ekkor még 8.000 embert számláló Haugwitz-féle légió az elmaradt zsold hatására a délvidéki területeket kezdte rabolni, mire Kinizsi Pál főkapitány 1492 augusztusában katonai erővel lépett fel ellenük. A feketéket királyi rendelettel feloszlatták. Ezt követően Jan Haugwitz „a fekete” megmaradt 2.000 katonájával az osztrák-morva határra vonult, ahol 1493 tavaszán az osztrákok döntő vereséget mértek rájuk. Mire 1494-et írtak a krónikák, a Fekete Sereg örökre megszűnt létezni.
Orbán Gábor
a szerző felvidéki magyar hadtörténész
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
