Táskányi aranypénzt és három középkori fokost talált Zsadány határában egy nyugdíjas az 1960-as években. Becsomagolta őket, és leadta a geszti tanácsházán, ahonnan eltűntek. Ugyanitt egy gyermek is talált nagy mennyiségű aranypénzt, de miután megmutatta társainak, öngyilkos lett, a leletnek pedig nyoma veszett.
A szokatlan vendég Sándor, zsadányi ember. Negyven körüli, középmagas, erőteljes férfi. Útban Budapest felé hazaugrott Szegedről, személygépkocsija hátsó ülésén engem is elvitt. Valami mindig visszahúz ide, mondja félig tréfásan, félig komolyan a község főterén, pedig sokszor művészet eljutni idáig. Régi falubeli cimborái áhítattal hallgatják, történetein nevetnek, mígnem egyikük megjegyzi: „Ez már megint több volt egy körrel!” A hazalátogató, szatyrában az otthonról hozott panírozott csirkefalatokkal, egy pillanatra úgy tesz, mintha megszeppenve csodálkozna: „Tényleg? Túlléptünk az időn?”
És valóban túlléptünk. Mert Zsadánynak jelenleg se polgármestere (az időközi helyhatósági választást április 26-ára írták ki, miután Marton Sándor Roland egészségi okokra hivatkozva lemondott), se Attila-kultusza nincsen. Ám amíg volt, a viharsarki község hun királyi székhelynek érezhette magát. Ezt hatalmas vendégváró tábla is hirdeti a falu egyik bejáratánál. Aki tehát áthalad vagy látogatóba érkezik ide, nagyot csodálkozhat, amikor meglátja a négynyelvű feliratot: „Üdvözöljük Attila király fővárosában, Zsadányban”.
A tábla annak köszönhetően került ide, hogy a település egykori vezetője, Dudás Árpád turisztikai vonzerőt látott a helységhez kötődő régészeti leletekben. Úgy gondolta, gazdaságilag is fellendítheti Zsadányt, ha turistákat csalogat a faluba. Miután előkerült a nagy mennyiségű régiség, jómaga is kutatásokba kezdett. Így jutott el Priszkosz rétor feljegyzéseihez, amelyek alapján azt állítja, Attila hun király lakóhelye Zsadányban volt, itt állt a fapalotája, és itt hunyt el, a Korhány folyóba temethették el. A keletrómai követ Konstantinápolyból indult el, és 13 nap múlva, Szófián át érkezett meg a községbe, amely a Dunától 260 kilométerre található. Ez azért fontos, mert a hun király az Al-Dunánál, Orsova közelében várt rá, s mivel a bizonyítás mögött matematikai kalkulusok állnak, a számok tekintetében így minden történelmi adat összhangba hozható.
A számításokat mérnökember lévén kalauzunk, Sándor is ellenőrizte, hiszen neki mindig belefér még egy kör és néhány perc többlet, amiként ezt a falubelijei is állítják. A fő, hogy elégedett legyen a végén. Így jutunk el a főutcáról Fancsikára, hogy megnézzük azt a magaslatot, ahol Attila fapalotája is állhatott. Ide tervezték az egyik legfőbb turistalátványosságot. Ma már csak egy erre utaló elrozsdásodott fémtáblát látni a helyszínen, s a háttérben, a halmon egy fakeresztet, az egykori Árpád-kori templom helyén. Sándor beleborzong a látványba, jóllehet nem először jár itt, idegességében megpróbálja leverni a sarat a bakancsáról.
– Jól látom, ez nem csupán munka és kötelesség? – kérdezem tőle.
– Imádok régészkedni – válaszolja huncut mosollyal. – El ne árulja senkinek, de sokszor úgy érzem, jobban szeretek több ezer éves cserepek után nyomozni, mint mérnökként a saját szakmámban elmélyedni.
Sándor húsz éve kezdett el foglalkozni Attilával és az archeológiával, könyvtára nagy részét régészeti könyvek teszik ki. Szinte minden újdonságot beszerez, eszébe se jutott, hogy szabadidejében mással is törődhetne.
Hogy miért pont Fancsikán lett volna Attila fapalotája, ahol esküvője éjszakáján elhalálozott? Miért is ne lett volna itt, hangzik a válasz, hiszen tudjuk, emelt helyen volt ez a palota, és itt van egy ilyen hely. Még egy római építőmester is dolgozott a faluban, aki a fővezér Onegesiusnak épített fürdőt – mondja, és kacsint egyet, majd előveszi a „parázson sült” panírozott csirkét, hogy erőt és kedvet gyűjtsünk a terepbejáráshoz.
– Tudja, hogy Zsadányt a régi ember zsírosnak csúfolta? – teszi fel falatozás közben a költői kérdést, aztán megadja rá a választ. – Ez azért volt így, mert a helyiek az Árpád-kor óta tartottak disznót. – Bár külön nem fejti ki, szavaiból kiérződik, az idők megváltoztak, ma már nem nevelnek hízót Zsadányban, inkább megveszik a húsát jó pénzért a boltban.
Azokban az években, amikor a településvezetők megpróbálták beindítani az Attila-projektet, a lakosság 40 százaléka munkanélküli volt. Ez adta az ötletet ahhoz, hogy a tervezett ásatásokat közmunkásokkal végeztessék el. A legtöbb helyen 20–30 ezer köbméter földet kellett volna megmozgatniuk ahhoz, hogy bizonyosságot szerezzenek a hunok itteni jelenlétéről. Csaknem félszáz „királysírt”.
Az önkormányzat 2003 júliusában a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának szegedi irodavezetőjét is megkereste kezdeményezésével. Ebben kértek engedélyt a kunhalmok műszeres feltárására, amelyet nem kaptak meg. A hivatal ugyanis véleményt kért a kilenc tagból álló (országos) Ásatási Bizottságtól, amely arra az álláspontra helyezkedett, hogy a zsadányi Attila-kutatás szakmailag megalapozatlan, bizonytalan és rengeteg pénzbe kerülne. Végül a Püski-domb lett az egyetlen hely Zsadányban, amelyet hivatásos régészek kutattak hosszabb ideig. Az ott ásatást végző házaspár ellen (akikről Harmincnyolc zsák címmel közöltünk írást lapunk 2019. november 17-i számában) muzeális tárgyak eltulajdonítása miatt hirdetett ítéletet a bíróság.
Elsétálunk a helyszínre, hogy megnézzük, honnan indult ki mindez. A szántásból lépten-nyomon leletek kerültek elő. Épp emiatt a zsadányi föld „aranybányának” számított, egy időben divat volt fémdetektorral pásztázni a terepet. Nincs is olyan kurgán, amelyet ne bontottak volna szét. Mindenki aranyra vadászott ekkor a faluban, a polgármester is, több száz kilót remélt, ami szerinte hadisarcként és adóként kerülhetett ide. Az igazi őrület akkor kezdődött, amikor az 1960-as években egy nyugdíjas táskányi aranypénzt és három fokost talált a település határában. Ezeket becsomagolta, és leadta a geszti tanácsházán, ahonnan eltűntek, ő maga pedig nem sokkal ezután elhunyt. Ugyancsak a hatvanas években egy gyermek talált itt nagy mennyiségű aranypénzt. Ezt társainak is megmutatta, a lelet sorsa mégis máig ismeretlen, megtalálója öngyilkos lett.
Visszatérünk a falu központjába, hogy megigyunk egy kávét. Nem sikerül. Nyitva már semmit se találunk. A buszmegállóban süteményeszacskót szorongató idősebb hölgy beszélget egy fiatalabb nővel. Teljesen belefeledkeznek annak megvitatásába, hogy a bizonytalan sportkarrier vagy a biztosabb jövőt megalapozó tanulás viszi-e messzebbre majd innen az unokákat. Kitekintek közülük az utcára, és azt látom, minden átmenet nélkül felélénkül egy pillanatra a faluközpont. A kerékpárosok két ellentétes irányba kerekeznek el egymás mellett.
Vajon hányan vesztek már össze a hun király történetét kutatva, akár Zsadányban is? Az egyik tábor azt vallja, Fancsika a hun király kéme volt, amit ugyan nem támaszt alá írásos igazolás, csak helyi néphagyomány, de számukra ez nem számít. A másik tábor szerint Fancsika névadója Szent László kancellárja volt, aki gyóntatópapi feladatokat is ellátott. Az ő tiszteletére emelte a koronás fő a Szent Lukács-templomot, amely 1778-ig állt Zsadány határában. „Szent László Attila hun király leszármazottjának tekintette magát. Biharba azért tette át a székhelyét, mert tudta, Attila is erről a vidékről irányította népét. Zsadány alig 30–35 kilométerre található Nagyváradtól. S hogy Szent László számára is fontos volt településünk, bizonyítja, hogy első emberének, Fancsikának adta oda ezt a birtokot” – hirdeti a község honlapja.
Jóllehet Attila „fővárosának” nincs polgármestere, lakóinak máig hitet ad az a jó szándékú feltételezés, hogy falujukban másfél ezer éve uralkodó székelt, termőföldje pedig aranykincseket rejt.
Gurzó K. Enikő – www.magyarnemzet.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
