A mozirajongó közönség az idei bemutatónaptárat böngészve különös dologra lehetett figyelmes: Hollywood az előző éveknél sokkal szerényebben adagolja aktuális látványfilmjeit, s azok rendre meg is buknak a mozikban. Elérkezett volna a három évtizede virágzó képregényfilmek első nagy hullámvölgye? Trendek az átalakulóban lévő álomgyárból.
Négy és fél éve, 2019. április 25-én különleges pillanatnak lehettünk szemtanúi: ezen a napon mutatták be a Bosszúállók: Végjátékot, amely mozis pályafutása során csaknem hárommilliárd dollárt termelt a kasszáknál. A Marvel-moziverzum első négy fázisának betetőzése egyúttal a 2008 óta élő szuperhős-generáció átívelő történetének végére tett grandiózus pontot. Míg az egy évvel azelőtti felvezető (Bosszúállók: Végtelen háború) bemutatta a szupergonosz Thanos (Josh Brolin) baljós felemelkedését, a Végjáték immár nem dacolt az álomgyári dramaturgiával, és súlyos áldozatok árán ugyan, de győzelemmel jutalmazta hőseit. Négy év távlatából már látható, hogy ez a győzelem egyúttal az újkori képregényfilmek két évtizede íródó aranykorának is véget vetett. De valóban hullámvölgy következik?
Úgy tűnik, igen. A koronavírus-járvány, a streaming-szolgáltatók térnyerése és a sztrájk alaposan megtépázta a mozi mint szórakozási forma presztízsét, s ebben mindig Hollywood húzóműfajai szenvedik hagyományosan a legnagyobb károkat. Ami öt-hat évtizeddel ezelőtt a western volt, a nyolcvanas években pedig a scifi és az akciófilm, az ma a szuperhősmozi: minden nagystúdió látványos portékákkal hozakodik elő, súlyos összegeket költ a gyártásra meg a promócióra, és csillagászati bevételeket remél. S a párhuzam műfajtörténeileg is megállja a helyét: napjaink domináns filmműfaja a leggyakrabban képregényes alapanyagból született, emberfeletti hősök világmegmentő csatáit elbeszélő látványmozi.
A szuperhős mítoszának eredete
Ha a klasszikus műfajszemlélet felől közelítünk az újkori képregényfilm felé, jórészt értelmezhetetlen a végeredmény: egy film műfaját nem határozza meg annak irodalmi (vagy ponyvairodalmi) eredete, sem az, hogy milyen elképzelt világokban játszódik, s köpenyt vagy sztreccsruhát öltenek-e hősei. Az elmúlt bő húsz év ráadásul megmutatta, hogy a szuperhősmozi sokkal inkább a hagyományos filmműfajok „trójai falovaként” működik: magába szippantja a scifi, a fantasy, a kosztümös film és a vígjáték műfaji elemeit, alapja azonban a klasszikus kalandfilmes séma, tündérmesei dramaturgiára felfűzve. A hős először is megszületik, avagy létrejön: pókcsípés (Pókember), villámcsapás (Flash), gamma-sugárzás (Hulk) vagy éppen súlyos lelki trauma (Batman) hozza létre azt az alaphelyzetet, amelyben főszereplőnknek jellemformáló utazásra kell indulnia. Identitáskeresés (népmesei fordulattal: próbák), segítőtársak és legyőzendő akadályok szegélyezik útját, míg megérik küldetése beteljesítésére. A vége általában hepiend – még ha manapság a lélektani realizmus jegyében esendő karakterekként ábrázolják a szuperhősöket. Homérosz óta ismert (és hatásos) ez a séma, ami nem véletlen: jelenkori szuperhős-történeteink leginkább a korabeli félistenek két világ közti botladozásának feleltethetőek meg. Nem feltétlenül kell mindehhez Zack Snyder–i belassult pátosz: a szuperhős az emberi világból kiemelkedik ugyan, ám az Univerzumot mozgató felsőbb erők működését csak részben képes befolyásolni. Hollywood hosszú évtizedekig annak a kulcsát kereste, hogyan adaptálja nagyvászonra mindezt a kortárs közönség ízlésének megfelelően. Két, jobbára társak nélküli pionírkísérlet (Superman, 1978, Batman, 1989) után az ezredfordulóra találta meg.
Nyílik a multiverzum (Doctor Strange és az őrület multiverzuma, 2022)
Azt hinnénk, a szuperhősmozi alapvetően eszképista műfaj, ám a gyorsan felfutó képregényes látványfilmek sokáig megdöbbentően érzékenyen reagáltak mindarra, ami a kortárs Amerika közéletét foglalkoztatta. A színes-szagos, önfeledt kilencvenes évek után az ezredforduló, majd a 2001. szeptember 11-i terrortámadás utóhatásai formálták az akkoriban bemutatott szuperhősfilmeket. Pókember eleinte még a középiskola és az első szerelem nehézségeivel küzdött (Pókember, 2002), ám csakhamar felbukkan a régi barátból radikalizálódó ellenfél figurája, majd a főhős szeretett New York-jának közepén rendezett városrombolás. Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiájában hasonlóan, bár jóval rétegzettebben tematizálja a háborús hisztéria révén szűkülő demokratikus keretek, az arctalan ellenséggel szembeni védekezés és a társadalmi rendet fenyegető káosz súlyos kérdéseit. S itt van egy cinikus (és kőgazdag) fegyvergyáros, akiben egy afganisztáni terrorakció túszaként ébred fel a lelkiismeret, hogy megszerzett vagyonát újabb gyilkos tűzerő helyett ezúttal egy védőpáncélra fordítsa. Vele kezdődött tizenöt éve a filmtörténet legnagyobb mozikassza-sikere: a Marvel-moziverzum.
Egész pályás letámadás
Izgalmas megfigyelni, hogy Kevin Feige, az újkori Marvel-mozik mögött álló mindenható producer miként találta meg csalhatatlanul az alapformátumot, és a sorban érkező filmek nyomán hogyan próbálja meg óvatosan frissíteni azt. A hősöket egyenként bemutató, jórészt biztonsági játékot játszó eredetfilmek után Joss Whedont, a képregényes geek-kultúra egyik legnagyobb értőjét kérte fel, hogy megrendezze az első Bosszúállók eseményfilmjét. A látványos sikert látva részben gyengébben sikerült folytatások (Thor: Sötét világ, Vasember 3), részben filmműfaji kalandozások következtek (jórészt a kémthriller irányába), majd a 2017-es Thor: Ragnarök jelezte az újabb fordulatot: a vígjátéki hangütés eluralkodását. Ekkor vált érezhető törekvéssé, hogy fiatal, markáns egyéni stílussal rendelkező filmrendezőket kérjenek fel egy-egy újabb film elkészítéséhez. A „szerzői fűszer” így frissíti a formulát, a nagyköltségvetésű filmkészítésben járatlan direktoron pedig könnyen átvihető a produceri akarat.
A nagy, átívelő történet kirakósának darabkáit eközben növekvő önirónia kíséretében, kiszámítottan tették elénk: rajongók milliói fantáziálhattak a legvadabb teóriákról, s a közös nyomozás élvezete fenntartotta az érdeklődést egészen a grandiózus fináléig. Ám mi történik, ha a babérkoszorú megkopik, a hősök hazamentek, és az afterparti is rég kimúlt? A szuperhősfilmek legutóbbi négy évét leginkább a bizonytalan útkeresés jellemzi.
A multiverzum csapdája
A Marvel-moziverzum hősei mintha maguk is szűknek érezték volna az eddigi, alapvetően egységes történet kereteit: elkezdtek kirándulni különféle fantáziavilágokba. A képregényes kánon ezt multiverzumnak nevezi, amelyben dimenziókapuk segítségével alternatív világok alternatív hősei (és gonoszai) bukkanhatnak fel (és tűnhetnek el), végtelenre emelve a variációk számát. A fokozás kényszere amúgy sem idegen Hollywoodtól: megsokszorozott CGI-effektusok, megnövelt játékidő és a multiplikálódó szuperhős bizonyára többszörözi a bevételt is. A valóság azonban rácáfolt a feltételezésekre: újabb mozijaival, illetve a már házon belül készített sorozataival látványos útkeresésbe kezdett a Marvel, s idáig úgy tűnik, a multiverzum-koncepció sokkal inkább a valódi alkotói innováció hiányát fedi el, semmint hogy megsokszorozná a lehetőségeket. Doctor Strange (Benedict Cumberbatch), Loki (Tom Hiddleston), Skarlát Boszorkány (Elizabeth Olsen) és a Hangya (Paul Rudd – családjával együtt, ráadásul idén) egyaránt járt már a multiverzumban, valódi drámai tétje azonban egyik kalandjuknak sem volt. Pókember (Tom Holland) az egyetlen, akinek igazi erkölcsi dilemmával kellett szembenéznie a dimenziókapu megnyílása után (Pókember: Nincs hazaút, 2021).
Reciklált szuperhősök (Flash – A Villám, 2023)
Szintén ezzel a fogással próbál szabadulni terhes örökségétől a rivális Warner-Discovery tulajdonában álló DC-univerzum, melynek zaklatott közelmúltja külön írást érdemelne. 2013 óta a folyamatosan cserélődő vezetőség legalább három különböző irányváltást eszközölt a formálódó film-sorozatban, ennek eredménye többek között két filmkatasztrófa (Öngyilkos osztag, Az Igazság ligája), több félresikerült látványmozi és elsöprő rajongói utálat. Az egységes képregényes univerzum ötletét legkésőbb 2018-ban elengedték, annak utolsó hírmondóit (Shazam! Az istenek haragja, Kék Bogár) idén mutatják be. A nyár egyik legtöbbet emlegetett, szintén hányattatott sorsú filmje, a Flash – A Villám szintén különleges világokba kalauzol minket, ám hőse, személyes tragédiáját megoldandó tulajdonképpen inkább időutazásba kezd, majd egy alternatív jelenbe csöppen, bolognai tészta módjára megkavarva az idővonalakat. A film becsülendő ambícióval építi egy drámai mag köré történetét, sikerét azonban elsodorta a főszereplőt játszó Ezra Miller magánéleti botránysorozata, a többszöri rendezőváltás, a színvonaltalan CGI és a koronavírus-járvány miatti premierkésés.
Mi következik?
2022 őszének egyik legnagyobb híre volt, amikor bejelentették, a korábban sikeres Marvel-mozikat rendező James Gunn Peter Safrannel közösen új filmes univerzumot épít a DC számára, hogy végre otthonra leljen Batman, Superman, Wonder Woman és a többi idetartozó szuperhős. Túloldalon, a Marvelnél pedig az eddig jól bevált (s a riválisok által még mindig irigyelt) formulát próbálja Feige újabb fogásokkal frissíteni. Igazi tartalomtelítés van tehát kilátásban, amely persze magában hordozza a minden eddiginél nagyobb uniformizálódás veszélyét.
A jobbára gyermeteg történeteken alapuló képregényfilmes aranykorszak minden jel szerint lezárult, reményt talán csak egy harmadik szereplő idén bemutatott filmje adhat. A Sony/Columbia Pókember: A Pókverzumon át című animációs filmje az öt évvel ezelőtti, Oscar-díjas első rész méltó folytatása innovatív látvánnyal, sziporkázó ötletekkel és pergő tempóval. Utóbbi meghatározó momentum: információ-túladagolásával hamisítatlan Z-generációs filmélmény.
Szerző: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 27-i számában, Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
