Hősök nyomában sorozatunk idei utolsó része ismét egy kuruc fővezérrel, Eszterházy Antal tábornaggyal foglalkozik. Gróf galántai Eszterházy Antal tábornagy nem tartozik a túlságosan sokszor emlegetett kuruc vezetők közé, személyével főleg a 19. században, és a 20. század elején működő Thaly Kálmán foglalkozott, aki íróként és országgyűlési képviselőként a kuruc kor egyik korabeli kutatójának számított. Gróf Eszterházy Antal kurucz generális tábori könyve 1706-1709 című munkája– mint ahogy Thaly nagy "kuruc-rajongó" volt (nem a portálé) – természetesen igyekszik minél pozitívabb színben feltüntetni a grófot, ám az esetleges részrehajlások ellenére is értékes forrásanyag (a mű egyébként szabadon olvasható az Országos Széchényi Könyvtár elektronikus könyvtárában).
Esterházy Antal 1676. február 3-án született Galántán, Esterházy Ferenc és Thököly Katalin gyermekeként. Katalin Thököly Imre nővére volt, így Antal a fejedelem unokaöccse is egyben. Mint a korban oly sokan, Eszterházy Antal is katonai pályára került, belépett a császári seregbe, ahol 1697-től harcolt a török ellen indított terület visszafoglaló hadjáratban, 1698-ban Temesvár mellett fogságba is esett. A török fogságból a karlócai békét követően szabadult ki 1699 áprilisában, hazatérte után harcolt az 1701-ben kitört spanyol örökösödési háborúban. Első feleségét, Erdődy Juliannát 1695-ben vette el, e házasság révén ismerkedett meg Bercsényi Miklóssal, akinek később még lesz szerepe Esterházy életében. Julianna azonban már 1696 decemberében elhunyt, így a török fogság után ismét megházasodott, ebből a házasságból egy gyermeke élte meg a felnőttkort, az 1705-ben született Eszterházy Bálint.
Esterházy Antal 1703-ban Komárom vármegye főispánja lett, Oroszlány és Csákvár telepítőjeként is ismeretes. Csapatai élén Rákóczi kurucai ellen vezénylik, Esterházy tehát ekkor még a császári oldalon állt. A kurucokkal többször kapcsolatba került, végül egy színlelt elfogás keretében állt át hozzájuk 1704 május 17-én, amikor a szintén császáriból kuruccá lett Forgách Simon dunántúli hadjáratot vezetett az udvar ellen. Károlyi mellett egyrészt az ő hatására és saját sérelmei miatt állt át Rákócziék oldalára, de ezenkívül két másik ok is felsorakoztatható: hazájához, Magyarországhoz való hűsége és ragaszkodása, illetőleg – vélhetően – a császári oldalon álló rác katonák indokolatlan kegyetlenkedései.
Esterházy először – értelemszerűen – tábornokként a Dunántúlon harcolt, hadjáratot vezetett a rácok ellen, majd részt vett a nagyszombati csatában, 1704. december 26-án. Itt a sereg bal szárnyát vezette, s noha a csata a kurucok vereségével ért véget, Eszterházy ismét kiválóan helyt állt.
1705-ben a Felvidéken harcolt – többek között Bercsényi oldalán – és szervezkedett, kassai tartózkodása alatt pedig olyat javasolt a fejedelemnek, amely kirívó és úttörő volt a korszakban. Az ország és az európai hatalmak céljából Rákóczit arra igyekezett rávenni, hogy jelentessenek meg rendszeresen megjelenő hírlapot, amelynek szerkesztésében ő maga is szívesen részt vett volna. Egy példányt összeállított és Rákóczi rendelkezésére bocsájtott, aki megvalósította az ötletet, ám a szerkesztéssel végül nem Eszterházyt, hanem Ráday Pálét bízta meg. Esterházy példányának sorsa ismeretlen.
1706-ban Kassa helyett már Lőcse lesz Eszterházy székhelye, június 28-án Rákóczi tábornaggyá és dunántúli főkapitánnyá léptette elő, itt az osztrák sáncokat rendszeresen támadta, a soproni védvonaltól nyugatra Bécs külvárosáig mindent felégetett. 1707-ben Rákóczi az érsekújvári főkapitányság vezetését bízta rá, 1708-ban ismét a Dunántúlon harcolt. Bevette és lerombolta Körmend várát, kétszer betört Ausztriába is, maga a császár is alig tudott tőle elmenekülni.
1709-ben tovább harcolt a Dunántúlon, annak ellenére, hogy a szabadságharc Trencsén után már egyértelműen elveszett. Maga Eszterházy Antal sem bírt már a Heister tábornok vezette túlerőkkel, aki módszeresen számolta fel a kuruc állásokat. Eszterházy Érsekújvárba vonult vissza. 1710 februárjában kifosztotta a császáriak tavarnoki élelmiszerraktárát, ám ősszel Sárospatakot – Rákóczi kérésre ellenére – már nem tudta megvédeni, a császári csapatok elkergették. 1711 február 17-én keltezte utolsó magyarországi levelét, aztán áprilisban Lengyelországba távozott.
1711 április 29., tehát a szatmári béke megkötése után ugyanezen év őszén Forgáchal kegyelemért folyamodnak az udvar felé, ám kérvényüket az egyébként kedvező békefeltételek ellenére is elutasították. 1716-ig Lengyelországban bujdosott, ebben az időszakban hunyt el második felesége is, majd 1716-ban az Oszmán Birodalomba távozott. Mivel ekkor dúlt a Habsburg-Oszmán háború, Eszterházy olyat tett, amely már nehezebben összeegyeztethető a hazaszeretettel. 1717 augusztusában renegát kurucokkal, moldvaiakkal és tatárokkal szövetségben – oszmán védnökség alatt – betört Erdélybe. Mivel a törökök el akarták foglalni Erdélyt, Eszterházynak kapóra jött a hadjárat, az erdélyi lakosságot pedig Rákóczi nevével próbálták a török oldalára csábítani, sikertelenül. Ennek fő oka a tatárok által elkövetett féktelen pusztítás volt, melynek Eszterházy semmilyen gátat nem szabott, igaz amazok nem is tartoztak a parancsnoksága alá. A lakosság a császáriak oldalára állt, a tatárokat pedig pár hét alatt szétverték. Ez az esemény vonult be Magyarország történelmébe "utolsó tatárjárás" néven, lévén többet tatárok nem léptek magyar földre (ha az 1944-45-ös szovjet inváziót nem számítjuk bele).
A háborút követően Isztambulban, Moldvában, majd Bulgáriában élt, 1721-ben követte a fejedelmet Rodostóba. Egy évvel később, 1722. augusztus 8-án hunyt el pestisben. Hamvait 1906-ban hazaszállították, október 29-én helyezték végső nyugalomra Kassán, a Szent Erzsébet-székesegyházban II. Rákóczi Ferenccel, Zrínyi Ilonával és másokkal együtt.
Esterházy Antal képében egy korabeli gróf tipikus katonai életpályára tárul elénk, azaz tárult volna, ha nem dönt úgy, hogy átáll Rákócziék oldalára. A vesztes szabadságharcot követő enyhe szatmári béke ellenére kegyelmet nem kapott, így az egykori fényes karrier előtt álló hadvezér sok más sorstársához hasonlóan bujkálni kényszerült. Ha nem számítjuk a Habsburg-Oszmán háború idején tanúsított magatartását, az utolsó tatárjárásban játszott vitathatatlan negatív szerepét (a pusztításért sokan őt magát tartották felelősnek) egy, a viharos magyar történelem elszánt, tettre kész, ám jobbára elfeledett hadvezetőjét ismerhetjük meg személyében.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Felhasznált irodalom:
Eddig megjelent részek:
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
