Úgy gondolom, oldaltól és véleménytől teljesen függetlenül kijelenthetjük, hogy Budapest ostroma, illetőleg a budai várból történő kitörés idén jóval több figyelmet és publicitást kapott, mint az elmúlt években. Szűk egy hete már publikáltam erről, ugyanis a Mi Hazánkon kívül az összes párt (jobban mondva azoknak egy-egy prominens alakja) "belerúgott" egyet az emléknapba valamilyen formában. Idén az antifasiszták is több embert vonultattak fel, mint az elmúlt években, ezekre az intő jelekre pedig figyelnie kell a nemzeti oldalnak.
Nos, így érkeztünk el konkrétan ahhoz a naphoz, 1945. február 11-éhez, amely mindamellett, hogy a hősies helytállás és becsület egyik legékesebb példája, hadtörténeti szempontból is egyedülálló vállalkozásnak bizonyult. Gyakran halljuk érvként liberális oldalról, hogy teljesen feleslegesen vesztek oda több ezren, hiszen már nemhogy a város, de a tengelyhatalmak is az utolsókat rúgták. Persze ez a gyakorta hangoztatott érv több sebből is vérzik, úgy gondoltam, remek alkalom az évforduló arra, hogy ezt a meglehetősen morálromboló kijelentést több aspektusból is megvizsgáljuk.
Először is a legfőbb érv mind morális, mind pedig logikai szempontból a bármiféle kapituláció teljesen jogos elutasítása. Ugyanis mégis mire számíthattak azok, akik a rettegett Vörös Hadsereg előtt letették a fegyvert? A németeket az ostrom során (meg sokszor más frontokon is) azonnal kivégezték, a magyarokat pedig legtöbbször elhajtották "málenkij robotra" (hogy a kettő közül melyik volt a rosszabb, arról vitatkozhatnánk). A város védői így nagyrészt amellett foglaltak állást, hogy fegyverrel a kézben fognak meghalni, s ezzel a döntéssel csak mélységesen egyetérteni lehet. Morális szempontból pedig amúgy sem lehetett opció a kapitulálás egy olyan birodalom előtt, amely az európai civilizáció puszta létét igyekezett megsemmisíteni, ránk erőltetve egy idegen és ördögi ideológiát, a kommunizmust. Persze, mivel a balliberális oldalon a hősies életszemlélet ismeretlen fogalom, a kommunizmussal pedig égvilágon semmi bajuk nincsen, erre az érvre az egyetlen reakciójuk – mint minden másra is – csak egy öblös "nácizás" lenne.
A másik érv "Budapest Erőd" mellett ennél jóval profánabb. Gyakorta történészek is elkövetik azt a hibát, hogy a jelen szemüvegén keresztül ítélnek el múltbéli cselekedeteket, magyarul feltételezik, hogy amit ők a jelenben tudnak a múltról, annak az ismeretnek a birtokában voltak azok is, akik mondjuk 1944 januárjában fegyverrel harcoltak a szovjet ellen. Így bélyegzik meg Budapest ostromát "teljesen felesleges" vérontásnak, ahol csak egy "bukott eszme utolsó csatlósait" védték a magyar csapatok, meg hát amúgy is "szegény Budapest is romokba dőlt". Nos, 1944 decemberében – de még később is – joggal hihették azt a tengelyben bízó emberek, hogy a németek valamilyen úton-módon képesek megfordítani a világháború menetét, vagy legalábbis a nyugati hatalmakkal megegyezni a szovjet ellenében. Az utolsó pillanatig senki nem tudhatta biztosan, hogy mi lesz a háború után, s az, hogy végül a lehető legrosszabb forgatókönyv valósult meg, mindannyiunk katasztrófája. Magyarul azok, akiket a liberálisok az "emberek megvezetésével és halálba küldésükkel" vádolnak, ugyanúgy nem tudhatták, mi lesz a háború kimenetele és őszintén hittek, vagy legalábbis bíztak a győzelemben. Nem mellesleg itt is kiütközik egy áthidalhatatlan életfelfogás a hazafias, patrióta magatartás és a balliberális szemlélet között (s te velük akartál hidat építeni, ugye, Vona?). Ugyanis a romokat újjá lehet építeni, a hidakat újra fel lehet húzni, de, ha egy civilizációt végleg romba döntenek, abból nem, vagy csak nagyon nehezen fog tudni felállni (ennek a levét isszuk ma is). Tehát aki a hősöket mocskolja, vagy tettüket feleslegesnek ítéli, akarva-akaratlanul a vörös pestis támogatójává válik.
Harmadrészt liberális barátaink sosem feledik el méltatni azokat a politikusokat, partizánokat, átállt katonákat, akik a saját hazájuk (már amelyiknek a ténylegesen hazája volt Magyarország) és a tengelyhatalmak ellenében az ellenséget segítették győzelemhez. Ezeket az embereket a jelenkori diskurzus arra használja, hogy lám, volt más lehetőség is a magyarok előtt, nem kellett volna a "fasiszták utolsó csatlósának" lenni! Nemzetárulókat támogatni "odaát" persze mindig is "menő dolog volt", de akik egy világnézeti élet-halál harcban képesek voltak az ellenség oldalára állni, tényleg nem érdemeltek mást, mint amit Dobó is tett az áruló várvédőkkel, akik a törökkel egyezkedtek. Ez pedig nem "etnikai csoportok ellen" irányult, hanem mindenki ellen, akik a szovjetet segítették akármilyen módon. Ez a szememben – már bocsánat a kifejezésért, manapság elég népszerű hasonlat – a lehető legpatkányabb mentalitás, amit el tudok képzelni, nem hiába vett részt benne maga a "nagybetűs" Patkány is.
Amíg gondolataim az érvek körül cikáztak, eszembe jutott, hogy alapvetően hibás az az álláspont, amikor kizárólag a balliberális oldalt emlegetem, mint a Becsület Napjának legnagyobb ellenzőit. Társutasok ebben ugyanis azok a "polgári neokonzervatívok", vagy egyszerűen jobbliberálisok, akik, cseppet sem megbánva azt, hogy így egy platformra kerülnek a baloldallal, szintén tagadják a kitörés létjogosultságát, résztvevőit pedig nem tekintik hősöknek, hiszen a "náci ideológia kiszolgálói" voltak. Ilyen és ehhez hasonló publicisztikákat nagy számban találunk a különböző jobbliberális portálokon. Linkelni ilyet ide – talán megérti a kedves olvasó – de már csak kegyeleti okokból és a hősök emlékének tisztelete miatt sem fogok, de emlékezzünk erre is, amikor végre eljön az idő, hogy a jobboldal is megtisztuljon a belső árulóktól.
1945. február 11-én egy fáradt, éhes és a végletekig kimerült hadsereg, valamint számos civil választotta a vörös pestis helyett azt a szűk folyosót, amelyen végighaladva valószínűleg meghalnak, de ha mégis kijutnak, akkor az élet és a pillanatnyi szabadság fogja várni őket. Több hónapnyi hősies és kitartó harc és áldozatkészség mellett aki nem tekinti ezeket az embereket Európa hőseinek, annak fejében súlyos gondok vannak és az égvilágon semmit nem ért abból, hogy mit jelent valójában az európai civilizáció és a hősies életszemlélet. Magyarország pedig – mint oly sokszor a történelem során – ismét bebizonyította, hogy érdemes az Európa Védőbástyája címre. S, ha kívánhatok valamit ezen a napon, akkor az az, hogy legalább az egytizede pislákoljon bennünk annak a hősiességnek, teherbírásnak és életszemléletnek, amely a városvédők lelkében égett.
Dicsőség Európa szabad nemzeteinek és a vörös pestis ellen bármilyen módon harcoló hősöknek! Vérükből új hajtás sarjad, mi pedig folytatjuk a megkezdett harcot!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
