Átszőtte a gyerekkoromat az Istennel való kapcsolatom vagy éppen a kapcsolatnélküliségem. Otthonról nem kaptam gyakorlatilag semmiféle vallásosnak mondható dolgot, mégis egy időben elkezdett érdekelni a kérdés. Sokáig vívódtam, rengeteg kérdésem volt melyek azt hiszem a legtöbb emberben megfogannak. Szkeptikus voltam. Hosszú és mély filozófiai fejtegetések vezettek oda, hogy egy csodaszép nyári napon a lakótelepi padon ülve a fák susogása közepette azt mondtam: Rendben, lehet, hogy van valami Isten. 15 éves voltam de 21 lettem mire megtértem és azt mertem mondani, hogy Jézus Krisztus számomra valóság és igazság. A kettő között van egy jelentős idő. De miért is telt el ennyi idő? Röviden és tömören az ok amiért én nem lettem keresztény 6 évig azután sem, hogy Istent elképzelhetőnek tartottam, sőt beszéltem néha napján hozzá, azok maguk a keresztények voltak. Kifejezetten ellenszenves, bugyuta, gagyi, visszataszító társaság volt a szememben. Ha most itt a kedves olvasó azt hiszi ez valamiféle sztenderd keresztény megtérős kidumálás lesz, hogy ez a képem hogyan változott meg akkor téved. Mert nem változott meg jelentősen. Jogosan gondoltam akkor is, amit gondoltam. De mára árnyalódott a kép és tisztázódtak az okai ennek.
1. Együgyű, bugyuta magyarázatok
Világéletemben elég szkeptikusan működtem, de nem a mostani Vágó István szerű Szkeptikus Társaság tudomány-vallású racionalista értelmében. Nyitott voltam mindenre csak egyszerűen érteni, tudni akartam. Válaszokra vártam a miértekre. A kereszténység általában pedig képtelen volt válaszokat adni. Vagy ha adott, valami fertelmes dolgokat tudott. Totális ellentmondások ordítottak a hitükből és a Bibliából. Miért jut valaki pokolra, ha Isten mindenkit szeret és mindenható is? – tettem fel a kérdést. Roppant egyszerű felvetés ez. Ha mindenre van hatalma, tényleg bármire képes és e mellé mindenkit szeret akkor még is, hogy a fenébe hagyhatja, hogy egyesek örökkön örökké szenvedjenek? Aztán erre olyan válaszokat kaptam hivatalos egyházi helyekről, mint, hogy „ne firtassam az okokat, ugyan ki vagyok én, hogy felelősségre merem vonni, vagy kérdőre a Teremtőt?”. A másik kedvencem pedig a „fordítsuk meg a logikát” nevű kibúvó. Ne az érdekeljen, miért jut valaki pokolra, hanem, hogy miért üdvözülhet bárki egyáltalán? Na ez a kegyelem, hogy egyáltalán valakinek meg van engedve. Csak hát valahogy ha az ember szívében ott van a szeretet meg a megértés, az igazságosság utáni vágy akkor ez egy nagy rakat maszlag és nagyon is ellenszenves Istenképet lát ebben. Nem tudtam elképzelni, hogy ez valakinek elég magyarázatnak. Vagy ha elég, akkor ez az ember érzi-e azt a szívében, hogy mi a jóság, ha ezzel a tudattal együtt tud élni. Arról nem beszélve, hogy miért érvényes rám az eredendő bűn amihez látszólag nekem semmi közöm, vagy mi történik a halott csecsemőkkel. Mi szerint bíráltatnak el? Utóbbira általában az egyszerű „nem tudhatjuk” volt a válasz. Nem is vártam, hogy biztosra mondjanak valamit, csak hogy legalább egy koncepció, egy elmélet legyen ott, hogy el tudjam képzelni, hogy ennek lehet valamiféle értelme, logikája, célja vagy bármi. Persze még mindig jobb a nem tudom annál a szektás magyarázatnál hogy „ a nem hívők gyerekei nem juthatnak a Mennybe mert már vannak ott elegen”. Olyanokba, hogy Istennek a mi perspektívánkból nézve mindent előre tudása, hogy egyeztethető össze a szabad akarattal már nem is megyek bele. Ezek éppen elegek voltak ahhoz, hogy először az okkultizmussal szimpatizáljak, majd később a hinduizmus nagy rajongója legyek. Ott tényleg mindenre kaptam választ. Ma már nem értek természetesen egyet a nagy részével, de legalább adtak választ, megpróbálták magyarázni mi a francért hiszik amit.
Talán a mai napig Visnuhoz mantráznék szabadidőmbe ha nem találkozok underground keresztényekkel, akik csodák csodájára képesek voltak válaszokat adni a felvetéseimre. Mikor már eltemettem magamba a kereszténységet mind ellentmondásos teológiát valló egybites emberek társasága elém jött az ókeresztény apologéták hellén filozófiával folytatott vitáikból származó temérdek életműve. Órigenész, Jusztinusz, Tertullianus, Jeromos és Augustinus munkássága egyszerre csak mindent megvilágított másképp. Keresztény szemszögből, biblikusan adtak magyarázatokat minden nyomorult kis kérdésemre és olyan hihetetlen mély bölcsesség és tudás áradt belőlük, amivel az addig bálványozott hindu filozófiám megingott. Majd a múlt szép emlékű porába veszett. Egyszersmind nem volt több kérdésem, válaszokat kaptam. Magyarázatokat ha nem is biztosra, sokszor egymást kizáró logikával, de elképzelhető elméleteket tártak elém, amiben Jézus Krisztus igazsága nem holmi ellentmondásos bugyuta dolognak tűnt, hanem a legmélyebb és fantasztikusabb tudásnak és igazságnak, amivel ember találkozhat. Aztán ott és akkor, mikor elhárult minden intellektuális akadály ezek révén, eltudtam képzelni, hogy Jézus Krisztus az volt aki, és ott be is költözött a szívembe. Az ágyamon fekve egy vaisnava bölcsességeket tartalmazó könyvet szorongatva, megtértem Jézus Krisztushoz. Már csak egy kérdésem maradt ezután. Mi a búbánatos francért hallgattak egész életembe ezekről a fantasztikus dolgokról maguk a keresztények?
2. Alkalmatlan, hiteltelen képviselet
Részben válaszolva az előbbi kérdésemre, az intézményesedett egyházak és a még ismert kereszténynek magukat valló szekták hihetetlen alkalmatlan és hiteltelen emberekből állnak nagyrészt. Az intézményesedett egyházak zöme ezt sokszor nem is tagadja. Részben arra hivatkozik, hogy az ember ilyen gyarló, sajnos a földi egyház ilyen ezzel meg kell barátkozni. Másrészt sokszor próbálnak valamiféle tisztulási folyamatot véghez vinni. Ez azonban legtöbb esetben csak szándék marad és szép szavak. Mérhetetlen romlott bürokrácia és politikai szálak, gyarló emberi kicsinyesség szövi át ezeket az egyházakat. Intézmény lévén nem is csoda. Az viszont már egy hosszúra nyúló kérdés lenne, hogy egyáltalán kellett volna e intézményesedni egy hiteles Krisztus-követő közösségnek. Bárhogy is ez magával vonta azt, hogy a mindenkori hatalomnak ki legyen szolgáltatva és azzal kompromisszumokat kössön akár csak fennmaradása érdekében, rosszabb esetben befolyása növekedése érdekében. A világ azonban már Jézus szerint is megtagadandó és ellentétes az ő Mennyei országának logikájával. Szóval ha az itteni országok és hatalmak logikájának egy kis engedményt teszünk, akkor elveszítünk valamit Krisztus igazságából. Jaj, de jön az önigazolás, hogy ezt az áldozatot néha meg kell hozni, hogy tovább terjeszthessük bármilyen mértékben is de Jézust. Mert ha nem ezt tették volna, már rég oroszlánok elé vetették volna az összes keresztényt Rómában vagy valami hasonló vége lett volna a dolognak, máshogy és máskor. Nem tudom ki, hogyan van vele de én úgy tudom, hogy egy olyan személyt követnek elvileg, akit vállalt egy ostorozást, leköpést és keresztre feszítést azért mert bizony egy rohadt kis kompromisszumot nem volt hajlandó kötni és engedni egy szemérkényit sem a hitéből. És az apostolok pontosan ugyanezt tették, hiába fejezték le vagy nyúzták meg, esetleg sütötték meg őket élve. Ennek okán az ókeresztények is ott voltak a római stadionokba várva a halált és nem nyomorult kiskapukon gondolkodtak. Pláne nem úgy, hogy még ők tűnjenek a tökös legénynek, hogy ezt valami magasztos dologért, a hit tovább éleséért teszi. A hit talán pont az lenne, hogy ha Isten elrendezte azt, hogy idáig is fennmaradjon az igazsága, keresztre feszítéseken, lefejezéseken, nyúzásokon, széttépéseken át, akkor ne már mi mártírkodjunk itt, hogy biztosítani kell az egyház befolyását nekünk egy kis kompromisszummal. Ezért pedig még állami milliók is csilingelnek az meg majd az Úr ajándéka a nemes áldozatért biztos. Ne vicceljünk. Azt hiszem, ha az Úr megoldotta a vészterhes ókortól a hit tovább élését, nem a bürokrácia meg a politika fog majd ki rajta. Az ilyen kompromisszumok árán létrejött intézményék pedig szükségszerűen romlottak lesznek és rohadnak. Elég csak a katolikus egyház ősi problémáját megnéznünk a molesztáló papok problémáját. A helyzetet egy volt tanárom fogalmazta lényegre törően. Változatlanul interpretálom a mondandóját: Itt bóklásznak szerencsétlen, pattanásos, szociálisan visszamaradt, lelki sérült gyerekek, sose láttak p*nát se és ezekből lesznek lelki vezetők, ezektől kell majd az ember elvileg tanácsot várjon az élet nagy problémáira. Mit fog ez tudni mondani? Mit várjon ezektől életében nem találkozott ezekkel a gondokkal mert élete se volt még?
A felvetés drasztikus de valós. A teológiai, papi, lelkészi pályát manapság sok esetben olyan emberek választják, akik valamilyen módon kitaszítottak voltak a társadalmi fősodorból. Talán szegényeknek így alakult az életük, a gyerekkoruk sajnos. Talán eleve valamilyen fundamentalista családba születtek és beléjük verték, hogy mit kell hinniük, gondolniuk. Mindkettő borzalmasan szomorú. Pedig lehet ha nem zaklatják őket gyerekkorukba vagy nincsenek kitéve a „vallásoskodó” szülők fekete pedagógiájának, akkor csajozógépek lennének, vagy az egyik kokóárus a bulinegyedbe. Természetesen ez nem lenne jó, de ha a szabad akaratából a szíve mélyén valójában ezt választaná, ha a szocializációja nem befolyásolta volna hátrányosan a személyiségét, akkor jobb ha nem ilyen embertől várunk lelki támaszt és vezetést. Az ilyen emberek tele vannak frusztrációkkal, feszültségekkel, terhelt önképpel és belső ellentmondásokkal. Persze ismerek fantasztikus lelkészeket, sőt szerzeteseket is, akikről biztosan tudom, hogy a szabad akaratából erre hívta a lelkiismerete. De nem mehetünk el amellett, hogy az egyházi képzésben, leendő vezetők között ez a frusztrált, sajnálatos embertípus napjainkban szörnyen felülreprezentált. És hihetetlen káros és veszélyes. És akkor nem is beszéltünk arról, hogy ez az egyszerű „mezei” hívekre is roppantul igaz tud lenni. Nehezen várhatja az ember így, hogy a keresztényeknek nevezett szubkultúra tagjai majd Órigenész preexisztencia elméletéről és pokol magyarázatáról fognak neki beszélni. A többségük a probléma felvetést sem érti miért érdekel valakit ilyen. Többségük sosem kérdezett igazán. Ha volt kérdése is hamar beérte egy sablonnal is. Nem mernek kérdezni, megkérdőjelezni mert számukra ez a közösség egy menedék. Menedék és közösség a világ elől. Ha olyanon gondolkodnak, mint én tettem talán még a végén kitagadják őket, vagy ne adj Isten annyira nem ért vele egyet önmagától, hogy nem bírja elviselni. Jaj akkor mi lesz. Fájó önálló gondolatok és szabadság. Egyszóval hihetetlen mértékben hiteltelen a Krisztus képviselete magát Krisztus követőiként aposztrofáló közösségekben. Egyszerű, bugyuta reakciókat és megnyilvánulásokat azért kapunk keresztényektől, mert nem Krisztus válaszait és reakcióit adják, hanem a maguk szocializációs problémái által termelt frusztrációt.
3. Pogányok és politikusok
Keresztény Európa meg keresztény Magyarország. Hányszor halljuk ezeket a szlogeneket. Ezek a politikai szlogenek pedig színtiszta hazugságok. Európa és vele együtt Magyarország sem keresztény és sosem volt az. A helyzet az, hogy a kereszténység azzal áltatta magát mindig is, hogy legyőzte a pogány hiedelmeket a kontinens népei körében. Azonban ez semmi más nem volt mint erőszakos politikai-kulturális akció. Látszatintézkedés. Olyan, mintha úgy takarítanánk fel koszt és a morzsákat az asztalról, hogy rárakunk egy terítőt. Ettől még alatta ott marad, csak nem látjuk. Így maradt a felszín alatt az európai néplélekben is a pogány hitrendszerek megannyi eleme. Sőt a borfoltok olykor át is ütnek a terítőn, amint a pogány mitológia számos eleme átszivárgott a keresztény kultúrkörbe. A kereszténység címszó alatt hívott kulturális projekt nem más, mint egy Jézus Krisztus nevével nyakon öntött pogány-hiedelem mix. Ennek beismerésétől persze úgy félnek, mint Ördög a tömjéntől. Pedig legalább hiteles és őszinte lenne. Apropó, mi ez a baromság is, hogy fél, mint Ördög a tömjéntől? Ez is egy babonás bugyutaság, ami azon a pogány elképzelésen alapszik, hogy egy rituális tárgy és cselekedet befolyásol valamiféle szellemi entitást. Tiszta ősi mágikus világelképzelés, csak keresztény címszavakkal. De maga az Istenkép is ilyen pogánnyá vált. Zord, rideg, uralkodó, büntető Istenképe alakult ki sokakban a keresztény Istenről. Mindenki látott már ilyen gonoszan, szigorúan néző Jézus freskót, vagy ikont. A személyes antropomorf elképzeléseinket vetítjük rá a mindenható Atyára. Ahogyan kialakult Zeusz, Odin, meg az Öregisten képe is a pogány vallásokban. Egy ilyen antropomorf szeszélyes öregembernek persze, hogy a számlájára írunk olyanokat, mint a csecsemők előtt bezárt Mennyország kapu meg az egyesek örök kárhozaton szenvedése közbeni boldog vigadás a Mennyben. Még az Ószövetség is így képzeli el nagyrészt. De Jézus Krisztus pont azért jött, hogy megmutassa, hogy basszus hát nagyon nem ez az Isten. Ez nem jelenti, hogy nem fegyelmez, nincs a dolgoknak következménye, de nem egy nyomorult Zeusz. Nem egy szívtelen, kivételező zsarnok. Elég csak arra gondolnunk, hogy a hittan könyvekben is ódákat zengenek arról a történetről, mikor képes lett volna feláldozni a fiát Istennek. Ódákat zengnek és példaértékűnek tekintik, hogy Ábrahámnak aztán micsoda hite volt. Persze megjegyzik, hogy azért amúgy Isten végül nem akarta, hogy megölje a fiát. De nem lehet, hogy ez a hangsúly elvan tolódva a történeten? Hogy igazi pogány értelmezés ez az egész, hogy magasztaljuk és példaértékűnek tartjuk ezt a vak hitet? Akkoriban minden pogány nép körében elterjedtek voltak az áldozatok, emberáldozatok sőt gyerekáldozatok. Ábrahám nem volt különb korának pogány felfogású embereinél. Bármelyik vakhitű pogány barbár feláldozta volna a saját fiát akármilyen istenségnek. Nem lehet, hogy Ábrahám története sokkal inkább arról szól, hogy Isten itt mutatta meg először az eltérést a pogány torz istenfelfogás és a valóságos isteni szellem között? Hogy nincs szükség ilyen elcseszett dolgokra, mint az emberáldozat. Ez volt a legelső kinyilvánítása Istennek arra, hogy az ő szellemiségéből megmutasson valamit a pogány felfogású embereknek. Ez a csodás benne, hogy itt mutatja meg valamit elsőként úgy, hogy az barbár ember is értse, hogy menyire más az Isten, mint hiszi. De a többség Ábrahám vakhitén rugózik és ámuldozik mégis, ami bármelyik elvetemült pogánynak megvolt. Ebből a félreértelmezett képből (is) fakad, hogy a keresztény egyházak főleg a jobboldali politika talpnyalásánál kötnek ki. A jobboldali világfelfogás logikus, a világ rendjéhez igazodó, a természet és a világ logikája által diktált társadalmi rend fenntartója. Ezek szegények a torz Istenképükkel meg így képzelik el, hogy kormányoz az Isten is a Mennyben és úgy de úgy szeretné, hogy mi is reprodukáljuk ezt a földön. Aztán könnyen kikötünk a protestáns értékeket védelmező gátlástalan üzletember, a kereszténység utolsó bástyáját liberálisoktól és migránsoktól védelmező pocakos neo-Hunyadi és az ortodox világ maszkulin, félmeztelenül lovagló KGB-s csillagának bálványozásánál. Amint ilyenekbe pedig belefolynak rögtön visszatetsző lesz sokak számára. Minimum akiknek más az értékrendje és esetleg nem a konzervatív értékeket, a nacionalizmust és hasonlókat tartják elsősorban szem előtt. Márpedig Jézus egy szóval nem mondta, hogy melyik politikai bázishoz jött. Sőt sokkal inkább a „betegekhez jött, mint orvos”. Kurvákhoz, narkósokhoz, lecsúszott semmire kellő söpredékhez. Akikkel faramuci módon pont a világi, sokszor ateista körök szolidárisabbak. Ami a keresztény újfarizeusokra nézve gyalázat. Ezért tűnik úgy, mikor a Rage Against the Machine a Killing in the name of sorait. Radikál-balos aktivistákba néha több Lélek nyilvánul meg, mint azokba, akik magukat ennek a Léleknek a képviselőjének mondják.
Magyarul teljességgel megtudom érteni, hogy valaki ódzkodik, undorodik, netalántán mély ellenszenvet és megvetést érez a kereszténység iránt. Ha ez a kereszténység, amit itt felvázoltunk akkor én is ezt érzem. Jézus Krisztussal a szívembe talán még jobban dühít mint másokat. De nem szabad, hogy ezen dolgok végett magával Jézus Krisztussal, az ő szellemiségével és Isten igazságával azonosítsuk azokat az ellenszenves dolgokat, akik maguk is Jézus Krisztus és Isten igazságának nevében lépnek fel. Tudnunk kell, hogy ez az igazság és szellemiség sokkal mélyebb, varázslatosabb és csodálatosabb annál, mint hisszük és azok hiszik, akik azt hiszik már ismerik. Mást nem tehetünk ezért pedig, hogy mi hiteles próbáljuk képviselni, amit Jézus is tanított. Ebbe pedig beletartozik az azok elleni fellépés is, akik magukat Isten követőjének mondják sőt talán tisztán hiszik is, de az Istent olyannak láttatják sokszor, akinél a Sátán is jobb alternatívának tűnik. Nincs recept, nincs képlet, egyszerű használati utasítás arra miként lehet úgy képviselni ezt, hogy a keresztény jelző, vagy Krisztus ne forrjon egybe ilyen tévesen értelmezett emberek tevékenységébe, de nincs is rá szükség. Bíznunk kell Istenben, az Ő szellemiségét követve élni, úgy hogy ne érdekeljen a pogányok általi oroszlán széttépés, vagy a farizeusok általi keresztre feszítés sem. Nem érdekelhet, nem lehet kompromisszum és nem lehet kiskapu. Minden másban pedig bízunk Krisztusban, hogy nem hiába mindez és hat ott és akkor mikor kell és megtalál másokat is úgy, ahogy engem is megtalált és magáévá vonzott, még a kereszténység felszínes, sekélyes, ellentmondásos és ellenszenves felszínén keresztül is. Horváth Martin
Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »
