Mintha 1920 és 1944 között nem is egy ember állt volna Magyarország élén, hanem legalább kettő, vagy három. Nem utolsó sorban a kommunista diktatúra történelemgyárának hatására annyiféle Horthy Miklós-kép él Magyarországon, hogy ember legyen a talpán, aki rendet tud vágni köztük. Azért én megpróbáltam.
147 évvel ezelőtt ezen a napon született Horthy Miklós. A magyar huszadik század egyik legvitatottabb figurája. Alakját rajongás és hála éppen úgy övezi, mint gyűlölet és megvetés. Történelmünk során talán senkivel kapcsolatban nem látott napvilágot annyi történelemhamisítás, vagy anakronisztikus okoskodás, mint róla.
„Otrantói hős” vs. „cattarói mészáros”
Horthy István és Halasssy Paula ötödik gyermekeként, székely eredetű kisnemesi családban látta meg a napvilágot Kenderesen. Kilencen voltak testvérek , ebből hatan fiúk. A kis Miklós már nyolc éves korától a családi fészektől távol nevelkedett Debrecenben, majd Sopronban. Bátyja, Béla a fiumei tengerészeti akadémiára járt, szülei pedig úgy vélték, egy tengerész bőven elég egy családba, így őt más pályára szánrák. Testvére azonban egy hadgyakorlaton történt tragikus baleset során meghalt, Miklós pedig édesapja határozott kívánságával szembe menve úgy döntött: a „helyébe lép”, és jelentkezett Fiuméba. Több, mint 600 jelentkezőből 42-t vettek fel, ő azonban köztük volt. A tengerészeti akadémia a Monarchia talán legkeményebb katonai iskolája volt, a képzés során a növendékek harmada morzsolódott le. Mire egy hallgató végzett, legalább öt idegen nyelven beszélt: angolul, németül, franciául, olaszul és horvátul.
1886-ban végzett az akadémián, ekkor kezdte meg szolgálatát az osztrák-magyar haditengerészetnél. A következő negyed évszázadban számtalan helyen járt, köztük Indiában és Ausztráliában is. 1914 év elején nevezték ki sorhajókapitánnyá. Ép időben ahhoz, hogy parancsnoki hídról harcolhassa végig a világháborút. Néhány hónappal a hadüzenet után már a Monarchia flottájának egyik legmodernebb büszkeségét, a Novara gyorscirkálót vezette. Tehetséges, a kifejezetten bátor, ugyanakkor megfontolt tisztként hamar komoly elismertségre tett szert – hogy aztán 1917 májusa meghozza számára a világhírt is. Az otrantói csata áttörte az antant tengeri blokádját, 12 ellenséges hajút küldve a tenger fenekére. A küzdelem során maga is súlyosan megsérült, ám végig a fedélzeten maradt. Kevesen tudják, hogy ez volt az első olyan tengeri ütközet a hadtörténelemben, amelyben a szemben álló felek minden fegyvernemet (hajókat, tengeralattjárókat és légierőt is) bevetettek. Később, a marxista történetírás egyik kedvelt toposza volt, hogy ő vezette az 1918 februári cattarói matrózlázadás vérbe fojtását.
Ez azonban nem igaz, még csak részt sem vett a felkelés leverésében, el sem mozdult Pola kikötéjéből.
Nem ennek köszönhette, hogy a hónap végétől ő lett az egész császári és királyi haditengerészet parancsnoka.
„Szigorú igazságtevő” vs „véreskezű gyilkos”
A világháborús vereséget talán még a szárazföldön harcoló katonáknál is tragikusabban élte meg, hiszen a tengeren a Monarchia nem szenvedett jelentős vereséget. Valószínűleg élete legszomorúbb napja volt, amikor 1918 október 31-én át kellett adnia a flottát a frissen alakult délszláv állanak. Elkeserdett, csalódott emberként vonult vissza kenderesi birtokára. Károlyiék „őszirózsás forradalomnak” nevezett szerencsétlenkedése hidegen hagyta – ám a kommunisták márciusi hatalomátvétele után úgy érezte, valamit neki is tennie kell a szélsőbalos diktatúra ellen. Gróf Károlyi Gyula szegedi ellenforradalmi kormányához csatlakozott, amelyben hadügyminiszter lett. Amikor augusztusban a tanácsköztársaság összeomlott, Horthy ráébredt arra, hogy az ország ugyan megszabadult Kun Béláék elmebajától – ám saját fegyveres ereje lényegében nincs. A főként volt osztrák-magyar katonatisztekből álló Nemzeti Hadsereg élére állt, és A Dunántúlra vonult. ahol hozzálátott a vörösterror megtorlásának.
Itt és ekkor lép be igazából a magyar történelembe – és rögtön úgy, hogy az a mai napig a végletekig megosztja a magyar társadalmat. A dunántúli eseményeket sokan „jogos megtorlásnak”, mások „véres fehérterrornak” tartanak. Az igazsg, mint oly sokszor, ezúttal is középen van. A kommunista rémuralom évszázadok óta a magyar társadalom addigi legnagyobb sokkhatását jelentette. Szamuellyék halálosztagainak majd’ minden faluban akadtak cinkosai, majd’ mindenhol találtak legalább egy embert, aki megmutatta, helyben kik a „nép ellenségei.” Nincs az a társadalom, ahol a bosszú iránti igény 133 napnyi vérfürdő után ne jelenne meg. Négy évnyi háborús pokol után pedig az emberélet ára nagyon alacsony volt (részben ez volt a magyarázata a bolsevikok könyörtelenségének is).
A megtorlásnak számtalan ártatlan volt. De az is igaz, hogy a kivégzettek többsége legalábbis valamilyen formában kapcsolatban állt a kommunista hatalommal, sokan közülük pár hónappal korábban még élet és halál rettegett urai voltak a saját településükön.
„Nemzetmentő vs.”felségáruló”
1920. március 1-én választották Magyarország kormányzójává. A Habsburg-házhoz hű legitimisták ezt csak ideiglenes megoldásnak tekintették, és arra készültek, hogy amint az ország nemzetközi helyzete rendeződik, a „törvényes uralkodó”, IV. Károly tér vissza. Horthy, aki Ferenc Józsefet példaképét tekintette, és, akit Károly nevezett ki a flotta élére, kezdetben valószínűleg maga is így gondolta. Csakhogy, amikor nem egészen egy hónap múlva a király valóban megpróbálta elfoglalni trónját, az Antant világossá tette: még a csonka ország élén sem tűrnek meg egy Habsburgot. Ráadásul Horthy híveinek egy része (élükön Gömbös Gyulával) is inkább a kurucos, ’49-es hagyomány követője volt, és nem lettek volna hajlandóak ismét felesküdni „az idegen királyra”. A kormányzó tehát szépen hazaküldte az uralkodót, amikor pedig ’21 októberében ismét próbálkozott, fegyverrel bírta jobb belátásra.
Világossá vált, hogy közjogilag rendezni kell a helyzetet. November 6-án a Nemzetgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Jellemző azonban, hogy a három korábbi hasonló aktus (1620, 1707, 1849) hosszú, és szenvedélyes indoklása helyett ez a törvény pusztán néhány száraz mondatra szorítkozik.
A magyarság döntő többségének semmi baja nem volt IV. Károllyal – de ekkor a legtöbben már egyértelműen Horthy Miklóst tartották alkalmasabb államfőnek, aki másfél évnyi káosz és vérfürdő után a pusztulás széléről rántotta vissza az országot.
A trónfosztás gesztusát azonban a legitimisták soha nem tudták megbocsátani, és „felségárulónak” tartották a kormányzót, aki jogtalanul bitorolja a budai királyi várat.
„Országépítő” vs. „Feudális diktátor”
Horthy Miklós a magyar történelem abszolút nulla fokán vette át a hatalmat. Az ország nem csak elvesztette területének kétharmadát, és nyersanyagkészletének nagy többségét, de a román hadsereg Battonyától Győrig végigrabolta az egész országot, és még súlyos háborús jóvátételt is kellett fizetnünk. Ehhez képest nem egészen egy évtized alatt értékálló fizetőeszközre cserélték a tönkre inflálódott koronát, vonatokból lakásokba költöztettek több tízezer, elcsatolt részekről érkezett menekültet, helyreállították a szanaszét fosztogatott vasúti járműparkot. És a 0-ról az 1 felé araszoló kis országnak még sikerült némi gazdasági növekedést is produkálnia – nem 1920-hoz, hanem 1914-hez képest is!
Mindemellett azonban a korszak elején tett két fontos vállalást 25 év alatt sem sikerült teljesíteni: Magyarország nem vált egyértelműen demokratikus jogállammá, és – ami ennél jóval nagyobb gond – nem sikerült érdemben mérsékelni a társadalmi egyenlőtlenségeket. A társadalmii elit végig ragaszkodott kiváltságos helyzetéhez, a politikai elit pedig a nyílt nyílt választáshoz, ami a 20-30-as években már javarészt felesleges anakronizmus volt. A kormánypártot, nyilván jóval szerényebb arányban, de valószínűleg titkosan is újraválasztották volna a harmincas évek végéig. Ugyanakkor a rendszer „antidemokratikus” jellegét hangsúlyozók szeretik elfelejteni, hogy
1939-re a Rajnától a keletre Magyarország maradt az egyetlen állam, ahol még bármilyen többpárti választást tartottak, és ahol még létezett „az ellenzék” fogalma.
„Zsidómentő” vs. „háborús bűnös”
A Horthy-korszak legsúlyosabb, és a mai napig legszenvedélyesebb vitatott ellentmondása, hogy legfényesebb sikerei, az elcsatolt területek jelentős részének visszaszerzését eredményező határrevíziók a népi emlékezetben elválaszthatatlanul összekapcsolódtak a II. világháborúba való belesodródással, és a német megszállással. Nem vitatható, hogy Hitler együttműködést és lojalitást várt két bécsi döntésért és a Délvidék visszacsatolásáért, ahogyan az sem, hogy sokan valóban csodálattal és hálával tekintettek a Führerre. Ám Horthy mindvégig irtózott a náciktól és hazai követőiktől is. Habitusának, értékrendjének egy angolbarát politika felelt volna meg. Csakhogy
Londonból 25 éven át egy biztató félmondat sem érkezett Trianon revíziójának ügyben.
A müncheni konferencia és Csehszlovákia német megszállásnak néma eltűrése világossá tette: a britek és a franciák Közép-Európát a Harmadik Birodalom homokozójának tekintik. Aki nem igazodik Berlinhez, az semmilyen nyugati segítségre nem számíthat. Magyarország csak egy volt a térség összes állama közül, amely ezt tudomásul vette.
Ha egyetlen négyzetméternyi területet sem kapunk vissza, akkor sem lett volna más választásunk, mint a németbarát politika, és ennek legcsekélyebb megingása ugyanúgy német megszálláshoz vezetett volna, mint ’44-ben. Legfeljebb hamarabb.
A legtöbbször talán azt vetik Horthy szemnére, hogy, amikor ez bekövetkezett, akkor nem mondott le posztjáról, és ezzel legitimálta az idegen uralmat és a zsidóüldözést. Ez jogilag igaz. Ha a kormányzó ’44 március 19-én este leballag a Várból, és visszavonul Kenderesre, azzal a saját becsületének tisztaságát kétségtelen megőrizte volna, az utókor előtt semmilyen felelőssége nem lett volna abban, ami ezután történt. Sokan azt is felróják neki, hogy nem tett eleget az üldözöttekért. Ha kevésbé gentleman, és sokkal inkább intrikus,ha agilisebb, ha 20 évvel fiatalabb, valószínűleg tehetett volna valamivel többet. De a nagy részüket nem menthette volna meg, az szinte bizonyos. Az pedig egészen biztos, hogy
ha lemond, még annyit sem tehetett volna, mint amennyit végül megtett.
És azért ez sem volt kevés. A főváros zsidósága döntően neki köszönheti, hogy nem hurcolták el.
Horthy Miklós pályafutása végén lényegében a saját személyes becsületét, a történelem ítélőszéke előtti feddhetetlenségét áldozta fel azért, hogy cselekvőképes maradhasson, és legalább esélye legyen enyhíteni országa és népe szenvedésein. Divatos őt ezért kárhoztatni. Én azt gondolom, ez volt élete legnehezebb, és egyben legjobb döntése.
Nem volt tökéletes ember, és olykor kifejezetten tökéletlen politikus volt. De az elmúlt évszázadban az egyetlen vezetője volt ennek az országnak, akire az „államférfi” kifejezést használhatjuk. Magyarország legjobb vezetője volt a huszadik században. Arról nem tehetett, hogy ez a század ilyen volt, amilyen…
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
