A nagy háború végén a csehek dédelgetett vágya megvalósulni látszott. Budapesten a politikai hatalom egy tehetségtelen, sőt dilettáns társaság birtokába került, amely nem volt képes megóvni az ország integritását, sőt még kísérletet sem tett rá. Gróf Károlyi Mihály kormányának hadügyminisztere, Linder Béla november 2-án egyenesen kijelentette: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!”
A Károlyi-kormány mindent megtett azért, hogy leszerelje és szélnek eressze még azokat a katonai alakulatokat is, amelyek intakt állapotban érkeztek haza a különböző harcterekről. Ezzel szemben Prágában lázasan folyt a hadseregszervezés, elvégre a csehek még a békekonferencia előtt szerették volna birtokba venni az igényelt észak-magyarországi területeket. Amint rövidesen kiderült, törekvésüket siker koronázta.
Beneš diplomáciai ügyessége
Prágában azonban mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a cseh csapatok bevonulását a magyar Felvidékre az antant részéről megfelelő diplomáciai lépéseknek kell megelőzniük. Az addigi intézkedések ugyanis nem biztosították a csehek megszállási jogát az igényelt észak-magyarországi területeken. Az pedig nem látszott valószínűnek, hogy a csehek önerőből képesek legyenek birtokba venni az általuk igényelt területeket. Az 1918. év novemberében tehát Párizs vált a Felvidékért folyó küzdelem fő színterévé.
Edvard Beneš Párizsban már november elején eljárt a francia politikusoknál, akiket arra igyekezett rávenni, hogy járuljanak hozzá „Szlovákia” cseh birtokbavételéhez még a békekonferencia összehívása előtt.
Ő ugyanis nem tartotta kizártnak, hogy egyes szlovák politikusok esetleg képesek lehetnek valamilyen kompromisszumos megegyezés megkötésére a magyar kormánnyal. Azt tartotta leginkább célravezető megoldásnak, ha még a békekonferencia összehívása előtt kész tények elé állíthatnák mind a szlovákokat, mind a magyar kormányt, mind pedig a győztes nagyhatalmakat.
Beneš szívósságát és diplomáciai ügyességét dicséri, hogy Párizsban sikerült érvényt szereznie a csehek megszállási igényeinek. Mesteri módon használta ki a francia politikusok engedékenységét. Saját bevallása szerint például Foch marsall számára egy kéznél lévő propagandatérképen jelölte meg azt a vonalat, amelyet a csehszlovák csapatoknak szerinte mindenképpen meg kell szállniuk, függetlenül a békekonferencia majdani döntésétől. A Beneš által megjelölt vonal északon a Kárpátokat követte, nyugaton a Morva folyót, délen a Dunát egész az Ipoly torkolatáig, majd az Ipoly folyó vonalát Rimaszombatig, innen egyenes vonalban haladt az Ung torkolatáig, majd az Ung folyón egészen Uzsokig. A Beneš által előreterjesztett kívánságot mind a francia külügyminisztérium, mind az antant Legfelsőbb Haditanácsa magáévá tette. A franciák ezzel megadták a lehetőséget a cseheknek, hogy már a békekonferencia összehívása előtt birtokba vegyék az általuk igényelt észak-magyarországi területeket.
A francia jegyzék
Az antant Legfőbb Haditanácsa elnökének, Foch marsall francia hadügyminiszternek utasítására Párizsból hivatalos jegyzékben szólították fel a magyar kormányt a „szlovák területek” kiürítésére. A Beneš kezdeményezésére megfogalmazott jegyzék a magyar kormány tudomására hozta; „(…) a cseh-szlovák államot a szövetségesek elismerték, hadseregét szövetséges hadseregként ismerték el”. Ez okból a csehszlovák csapatoknak jogukban áll birtokukba venni a „szlovák területeket” – szögezte le kategorikusan a párizsi jegyzék.
Vix alezredes december 3-án nyújtotta át Károlyi miniszterelnöknek a szóban forgó antantjegyzéket.
A magyar kormány vállalta a jegyzékben foglaltak teljesítését, de azért igyekezett rámutatni a pontatlanságára és tartalmi hiányosságaira. Leginkább az volt szembeötlő, hogy a december 3-ai jegyzék egyszerűen csak a „szlovák területek” (le territoire slovaque) kiürítésére szólította fel a magyar kormányt, de elmulasztotta körülhatárolni a kiürítendő területet. Tehát egyáltalán nem lehetett értelmezni, milyen területről és hová kell kivonni a magyar csapatokat.
A magyar jegyzék
December 4-én Károlyi miniszterelnök a magyar kormány nevében sajnos elfogadottnak nyilvánította az előző napon kézhez vett jegyzéket. „A Magyar Népköztársaság kormánya, azon elháríthatatlan kényszerűségnek engedve, hogy eleget kell tennie a fönt említett jegyzékben előírt rendelkezéseknek, kiadta a szükséges parancsot, hogy lehetőség szerint megkezdődjön ezek késedelem nélküli végrehajtása” – jelentette ki a magyar jegyzék. Egyúttal arra is rámutatott, hogy bár a magyar kormány teljesíti az antant parancsát,
fájdalmas kötelességének érzi, hogy tiltakozzon a téves információkon alapuló megállapítások és a fegyverszüneti egyezmény olyan értelmezése ellen, amely véleménye szerint nincsen teljes összhangban az egyértelmű kikötésekkel, és amely szerinte még a fegyverszünet fogalmával is ellentétes”.
A magyar értelmezés szerint az antant jegyzéke jogtalanul követeli az ország északi területeinek kiürítését, mivel ez a követelés nemcsak a fegyverszüneti egyezménnyel, hanem a nemzetközi joggal is ellentétben van. A csehszlovák állam elismerése ugyanis még nem ad jogot annak feltételezésére, hogy a „Magyarország” néven ismert „ezredéves államnak legkevésbé sem kétséges határai mintegy automatikus módon megváltoztak volna, ekképpen megelőzve a határkérdések végleges megoldására egyedül illetékes békekonferencia döntését” – érvelt logikusan a magyar kormány december 4-én Vix alezredesnek átadott válasza.
A budapesti antantmisszió vezetője, a nevezett Vix alezredes is módfelett furcsának és következetlennek tartotta az antant rendelkezéseit az ország északi területeinek kiüríttetésével kapcsolatban.
Amikor december 5-én feletteseihez továbbította a magyar kormány előző napi jegyzékét, ahhoz többek között a saját véleményét is hozzáfűzte. „Mostantól fogva a helyzetem nagyon nehézzé válik” – adta tudtul Vix egyet nem értését az ügyek menetével. „Nemcsak összes kelet-európai kis szövetségesünk (a szerbek, a románok, a csehszlovákok) hajlanak arra, hogy visszaéljenek a nagy kedvezményekkel, amelyeket kaptak, de maga az antant is kevéssé mutatkozik késznek arra, hogy tiszteletben tartsa az egyezményeket, amelyeket aláírt.”
A magyar kormány szófogadóan meghajolt az antant akarata előtt, és még csak kísérletet sem tett az esetleges szembeszegülésre. Károlyi miniszterelnök mindjárt december 4-én kiáltványban közölte a maradék ország lakosságával a Felvidék napokon belül bekövetkező cseh megszállásának tényét. Az ország lakosságának azt ajánlotta, hogy fegyelmezetten tűrje el a csehek bevonulását, mivel minden ellenszegülés csak ronthatná a magyarság helyzetét a rövidesen összeülő békekonferencián. A kormány jó szándékát – vagyis inkább tehetetlenségét – bizonyítandó kiáltványában ismételten leszögezte:
Ma is, mint már kormányra lépésünk pillanatában, készek vagyunk teljes közigazgatási és kulturális autonómiát adni a velünk élő összes nemzetnek. Szabad, demokratikus keleti Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból.”
Az antantjegyzék
Az 1918. december 3-ai antantjegyzék legnagyobb hiányossága a kiürítendő „szlovák területek” kiterjedése meghatározásának elmulasztása volt. Ezt nagyon gyorsan maguk a franciák is belátták. A keletkezett értelmezési hézagot Vix alezredes – felettesei utasítására – azzal próbálta meg áthidalni, hogy felszólította mind a magyar kormányt, mind a Budapesten tartózkodó Milan Hodža szlovák politikust: egyezzenek meg a kiürítendő területek nagyságát illetően, illetve húzzák meg a csehszlovák–magyar demarkációs vonalat.
A megbeszélések ezen a téren mindjárt december 4-én elkezdődtek. A területátadás mértékében Bartha Albert magyar hadügyminiszter, Hodža mint csehszlovák követ, illetve Vix alezredes, a budapesti antantmisszió vezetője közösen állapodtak meg.
Az így kialakított demarkációs vonalról szóló egyezményt 1918. december 6-án írták alá, és ezáltal az hatályossá vált. A szóban forgó december 6-ai Bartha–Hodža-féle demarkációs vonal többé-kevésbé igyekezett igazodni a valós etnikai állapotokhoz. A kiürítendő terület határa a következő helységekkel jelöltetett ki: Dévény, Szentgyörgy, Bazin, Kissenkőc, Galánta, Verebély, Garamkovácsi, Szomolnok, Margitfalva, Tőketerebes, Gálszécs, Szobránc, Homonna, Mezőlaborc. E megegyezés értelmében tehát a magyar nyelvterület olyan jelentős helységei, mint például a később szintén cseh megszállás alá kerülő Pozsony, Dunaszerdahely, Érsekújvár, Komárom, Léva, Ipolyság, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Királyhelmec, Beregszász, Ungvár, Munkács stb., valamint az egész Kárpátalja a galíciai határig magyar kézen maradtak volna.
Ez az egész egyezkedés Hodža részéről azonban valójában egy nagy színjáték volt.
Látszólag belement egy kompromisszumos megegyezésbe, de tette ezt annak tudatában, hogy napokon vagy heteken belül változik a helyzet. A beleegyezésével megállapított demarkációs vonallal ő maga sem volt elégedett. Azt nem is tekintette másnak, mint átmeneti szükségmegoldásnak. Ravasz előrelátással a demarkációs vonalról folyó tárgyalásokon nem támasztott maximalista követeléseket, és beérte a szlovák többségű területek átengedésével, ahhoz azonban ragaszkodott, hogy az egyezmény szövegében a következő mondat is benne foglaltassék: „Ez a demarkációs vonal csakis addig az ideig érvényes, amíg Párizsból új rendelkezések érkeznek a demarkációs vonalat illetően.” Hodža ugyanis szentül meg volt győződve arról, hogy napokon belül megérkezik a Párizsban megállapított új demarkációs vonal leírása, amely csehszlovák szempontból sokkalta kedvezőbb lesz az általa néprajzi alapokon kialkudottnál.
Az új demarkációs vonal
Karel Kramář csehszlovák miniszterelnök 1918. december 15-én közölte a Párizsban tartózkodó Benešsel, hogy a prágai kormány meddig szeretné kitolni déli és keleti irányba „Szlovákia” határait. Eszerint Magyarország északi területeit meg kell szállni a Duna, Komárom, Vác, Miskolc, Tokaj, Csap, Máramarossziget, Kőrösmező vonalig. És valóban, Párizsban csaknem teljes mértékben tekintetbe vették a prágai óhajokat. December 23-án már meg is érkezett Budapestre az új demarkációs vonal leírása, amely a következőképpen szabta meg a cseheknek átadandó magyar területek mértékét: „1. Magyarország jelenlegi északi határa; 2. Magyarország jelenlegi nyugati határa a Dunáig; 3. a Duna egészen az Ipoly folyó torkolatáig; 4. az Ipoly folyó egészen Rimaszombatig, ez a város Szlovákiához tartozik; 5. Rimaszombattól egyenes vonal az Ung folyó torkolatáig; 6. az Ung folyó vonala egészen az Uzsoki-hágóig. A végleges határokat csak a békekonferencián fogják megállapítani a Szövetségesek közös megegyezése alapján” – jött Párizsból a lesújtó értesítés Károlyiék számára.
Budapesten kábultan vették tudomásul az események folyását, és bárgyú módon engedelmeskedtek – ha duzzogva is – az antant parancsának.
Mindezen tények ismeretében vajon miben reménykedhetett még a Budapesten hatalomra jutott pacifista és antantbarát politikai garnitúra, mindenekelőtt maga Károlyi gróf? Miként képzelte el a haza és a nemzet érdekeinek megvédelmezését? Egyet biztosan állíthatunk: a fegyveres önvédelem gondolatát továbbra is határozottan ellenezte. Ez ugyanis úgymond csak rontaná az ország helyzetét. Károlyi gróf a Nemzeti Tanács 1919. január 19-i ülésén például azt fejtegette, hogy szerinte „nagyobb eredményt tudunk elérni, ha a béketárgyaláson a jogra támaszkodunk, ha ott a jogot hangoztatjuk, mintsem most kalandos hadjáratokba bocsátkoznánk, és ezután meggyengült erőinkre akarnánk támaszkodni”.
Vajon mondhatott még ilyeneket felelős államférfi 1919 januárjában?
Létküzdelemre ítélve
Nyilvánvaló tehát, hogy Károlyiék még 1919 januárjában sem voltak hajlandóak legalább megkísérelni a magyar nemzeti érdekek fegyveres védelmét. A spontánul jelentkező nemzeti szembeszegülést pedig igyekeztek mindenütt meghiúsítani. Egyetlen esetben mégiscsak sikerült két hét után kifüstölni a cseheket a haza egyik szegletéből, ahová 1919. január 15-én vonultak be, és már készültek ott is kezükbe venni a polgári közigazgatást. Balassagyarmatról és az Ipoly folyó bal partján húzódó Ipolyság–Losonc vasútvonalról van szó, amelyek visszafoglalására január 29-én került sor. Jellemző, hogy erre az akcióra sem a budapesti kormány adott utasítást. A közelben állomásozó, körülbelül egy századnyi magyar katona a helyi lakosság támogatásával megtámadta a városban már berendezkedett cseheket, és kemény tűzharcban menekülésre kényszerítette őket, sőt még nyolcvan foglyot is ejtettek.
Nógrád vármegye székvárosa két hétig tartó cseh uralom után ismét magyar kézre került.
A balassagyarmati példa egyéb felvidéki városok esetében is követhető lehetett volna, ha megvan rá a politikai akarat és a hadászati elszántság. A csehek bizonyára százszor is meggondolták volna, hogy folytassák-e a szervezetten és szívósan védelmezett városok megszállását, ha azokért vérre menő harcokat kellett volna vívniuk. Sajnos a budapesti politikai vezetés alkalmatlan volt bármilyen tényleges ellenállás megszervezésére, sőt még a spontánul jelentkező helyi magyar ellenállási kísérleteket is igyekezett mindenütt leszerelni.
A rendkívüli csekély harci értéket képviselő cseh fegyveres alakulatok így aztán ellenállás nélkül vehették birtokba a nekik ajándékozott felvidéki területeket.
A cseh katonasággal szinte párhuzamosan csendőri alakulatok is érkeztek a pacifikálandó „Szlovákiába”. A megszállás utáni hetekben és hónapokban a cseh országrészekből ezrével érkeztek az új cseh hivatalnokok és egyéb közalkalmazottak. Ezzel párhuzamosan folyt a régi magyar közalkalmazottak, hivatalnokok, tanítók stb. – többnyire kikényszerített – távozása a megszállt területekről.
A felvidéki magyarság számára lezárult egy hosszú, ezeréves történelmi korszak élménye. Elkezdődött a nagy létküzdelem a megmaradásért, a tisztességes emberi és nemzeti életért.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
