Szántó Dániel, az első világháborúban szolgált közlegény lelke már majdnem hét évtizede pihent a hősi halált halt honvédek temetőjében az ojtozi szorosnál, Sómezőn. Nem panaszkodhatott az eddigi állapotára, mert a halottaknak kijáró ima szerint testét befogadta a föld, pihenése csendes volt.
A múlt esztendőben hallott ugyan kopácsolásokat a sírja fölött, ott ahol saját nevével ellátott kőkeresztje állt a következő rövid felirattal: Szántó Dániel közlegény. A kopácsolásnak nem tulajdonított különösebb figyelmet, legalább is nem annyit, hogy ezért pihenését hosszabb időre megszakítsa. Talán egy vascsőrű fakopács gondolta félálomban, amely csőrét az ő kövén próbálgatja. A lélek már megszokta azt a lakhelyet, amitől a test rettegett. Majdnem meg is szerette, nem érezte sem tágasnak, sem túlságosan szűknek, sem hidegnek vagy melegnek. Otthonos kis sírjában, a viszonylag épen maradt csontjainak társaságában türelmesen várta a rendes feltámadást.
Forrás: magyarpatriotak.hu
Igen ám, de az utóbbi időben – már nem is tudja pontosan mennyi ideje, mert a sírok már a túlvilághoz tartozván ott az idő fogalma átértékelődik – Dani lelke megérezte, hogy nincs egyedül. Ettől a pillanattól megszűnt a békés nyugalma, és egyre jobban zavarni kezdte vélt társasága. Valaki ugyanis vette a bátorságot, és az ő tudta és engedélye nélkül behatolt a sírjába. Addig emésztette ezen magát, amíg már nem bírta tovább, és megszólalt:
– Ki van itt, aki nem jelentette be jövetelét?
Mikor hosszú ideig senki nem válaszolt, újra megszólalt Dani lelke, ezúttal nem titkolva jogos indulatát.
– Ki van itt az én tudtom nélkül, és milyen jogon hatolt be saját síromba?
– Mit mondasz, nem értem? – kérdezte vissza egy bátortalan hang idegen nyelven.
Dani lelke értette az idegen nyelvet, mert amikor még megvolt az élő gyermekteste, játék közben megtanulta azt.
– Na, tessék, – folytatta az idegenek nyelvén – még ide is utánam jöttél, még itt sem hagysz végre nyugton? Azt kérdeztem, hogy ki van itt, és kinek az engedelmével jöttél ide?
– Én Voicu Nicolae káplár vagyok, és a pópa imádkozta ide át lelkemet, nem kellett a te beleegyezésed! Ez itt román föld, alul is, felül is, a magyaroknak pedig nincs joguk, itt lenni se élve, se holtan! A pópa mondta, ő mindent tud.
– Az lehet, hogy a pópátoknak az is igazi, ami hamis, de nézted-e meg kinek a neve áll a kereszten? Egyébként nem te vagy véletlenül az a Nikoláj, aki a román juhásznak volt a fia, akivel egy falusiak voltunk, és együtt játszottunk a porban majd, az ojtozi csatában orvul hátba lőttél?
– Értem hová akarsz kilyukadni, de én nem vagyok orrgyilkos, hanem saját népemnek halhatatlan hőse! Legalább is ezt mondta a pópa. Kénytelen voltam lelőni téged, hanem te lőttél volna le. A háború nem a könyörületességről szól, hanem önmagad megvédéséről. Egyébként, ha ez jelent valamit neked, megbántam, hogy lelőttelek és egyáltalán háborús pártállásomat, mivel Nagy Románia megalakulása után kutyának való élet jutott nekünk, a sok nyomorúságtól megbetegedtem, majd éhen haltam, nem sokkal éltelek túl téged.
– Talán még meg is tudnálak érteni, hogy orvul megöltél, de nem elég az nektek, hogy földjeinket elvettétek, még sírjainkból is ki akartok űzni minket? Hová tudnánk ellenni, hogy utatokba ne kerüljünk többé?
– Már említettem egyszer, sem élő sem holt emlék nem szabad maradjon utánatok Erdély területén! Ezt mondta a pópa.
– Azt mondtad az imént, hogy láttam-e kinek a neve van a kőkeresztre írva, mióta nem hagytad el a sírt?
– Már rég annak az ideje, mert jobb szerettem a csendes pihenést, mint a bolyongást. De miért kérded?
– Mert van egy ötletem: menjünk ki, és nézzük meg a nevet, és a kié, annak a lelke térhessen vissza, a másik meg váljon hontalanná, és erre tegyünk esküt!
– Rendben! – mondta Dani lelke, de azért még hozzátette. – Esküdjünk, habár valami azt súgja nekem, hogy a te esküdben ne bízzak.
Ahogy lelki szemeivel meglátta saját robusztus kőkeresztjét, azt hitte, hogy nem lát igazat. Többször nézhette addig a pillanatig, mert mint minden léleknek neki is megadatott, hogy a felszínen megjárhassa magát. Valahányszor, amikor nevét kiolvasta még el is tűnődött sorsa kegyetlenségén, hogy lám csupán ennyi emlék maradt utána! Csakhogy most azzal a képtelenséggel kellett szembesülnie, hogy neve szőrén, szálán kicserélődött! Újravésett idegen név rikított feketén a szürke kövön: „Voicu Nicolae, káplár”!
Körbenézett és körben mindenütt fekete, idegen nevek éktelenkedtek a kereszteken. Az egész temetőben ismerte a felrótt neveket, hisz együtt harcoltak, együtt haltak meg az utolsó ütközetben. Magyar, és német honvédek mind, akiket tőrbe csaltak, és halomra gyilkoltak Ojtoznál. Azután egy helyen nyugodtak, tudtak egymásról, de nem zavarták egymás nyugalmát, hanem megtette más, aki elvette tőlük utolsó jogaikat is azokat, amelyek minden halandó embert megilletnek.
– No, te Nikoláj! – szólalt meg keserű hangon. – Ti körmöfont módon átejtettetek minket, szokásotok szerint! Addig-addig csúfoltatok hontalanoknak éltünkben, míg a lelkünket is hontalanná tettétek holtunkban. Mondjátok meg nekem, hogy én is tudjam, mit kaptatok ezért a förtelemért, megérte nektek, hogy ekkora bűnt vegyetek lelketekre?
Eközben odaszállingóztak a többi lelkek is mindazok, akik élő emberekként ellenségek voltak, magyarok, németek és románok. Amikor összegyűltek megszólalt egy lélek:
– Nem érte meg, legalább is nekünk nem, mert mi a győzelem után még szegényebbek és védtelenebbek lettünk, mint azelőtt, a Mitikáék és a pópák egyre gazdagabbak. Ők most is azt teszik, amit a mi időnkbe tettek, és ki tudja még mennyi áldozat lesz, amíg a szegény, elbutított emberek rájönnek a valóságra! Ne tegyél felelőssé, mert nem rajtunk állt és áll ez a dolog!
– Így van, ez, az igazság! – hagyták helyben a többi lelkek is. – Áldozati bárányok vagyunk mindannyian! Ezért, és azért, mert mindannyian sorstárslelkeknek számítunk, megegyezésre kell jutnunk. A megtörténteken már változtatni nem áll módunkban, de annyit tehetünk, hogy megosztjuk egymással nyugvóhelyünket. Hiszen elég nagy a sírhely a lélek meg kicsiny, de annál erősebb, mert anyag nem szennyezi.
Amikor mindezekkel egyetértettek, elindult mindenki a saját sírjához, hogy oda leereszkedjen, a régiek az újakkal közös megegyezéssel helyezkedtek el a gödör mélyén, hogy immár többé föl ne ébredjenek a „rendes feltámadásig”, ami amúgy sem lehet már messze.
– De vajon lesz e egyáltalán „rendes feltámadás”, és egyességre tudnak-e jutni az élő nemzetek, úgy ahogy a lelkek az imént tették? – nyilallott Dani lelkébe a kétely, de szinte azonnal reményt adott neki az előbbi siker, hogy lelke már nem kárhozódik hontalanságra!
Úgy merült el újra a békesség és nyugalom tengerében, azzal a tudattal, hogy van még magyart pártoló Isten, aki őrködik a világ fölött.
Sebők Mihály
Forrás: erdely.ma
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Kategória:Értelmezés, Magyar szemmel, Valóság, Videó Tagged: fasizmus, lopott történelem, magyarellenes apartheid Romániában, Nagyrománia, terjeszkedési politika
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
