Az Erdélyi Fejedelemség fordulatokban gazdag újkori története nem volt mentes a gyakori uralkodóváltásoktól és más viszontagságoktól, idegen betörésektől. A nemzeti emlékezetben és a történetírásban egyaránt marginális szerepet kapó II. Apafi Mihály élettörténete is erről tanúskodik: bár több mint húsz év telt el megválasztása és lemond(at)ása között, közvetlenül egy percig sem uralkodhatott. Apafi testesítette meg Erdélynek a Habsburg Birodalomba való beolvasztását, hiszen fejedelmi kinevezését még török athnámé pecsételte meg, míg a császár később hasonló módon erősítette meg újdonsült alattvalója fejedelemségét. Az 1713. február 1-jén elhunyt fejedelem regnálásának legfontosabb vívmánya az I. Lipót császár által kiadott, s az országgyűlésen némi alkudozás után elfogadott Diploma Leopoldinum volt. Így II. Apafi Mihály uralkodása alatt egy, a császár által biztosított, ám egy évtizednél is rövidebb alkotmányos időszak köszöntött Erdélyre.
Apafi Mihály 1676. október 13-án látta meg a napvilágot Gyulafehérvárott, a fejedelemség egyik központjában, I. Apafi Mihály és Bornemissza Anna fiaként. A leendő fejedelem vészterhes korszakban nőtt fel: a század közepe óta az önállósulást célzó erdélyi törekvéseket a szultán haragja gátolta, az oszmánok terjeszkedő birodalma pedig addig nem tapasztalt mértékű adót vetett ki a vazallus államra – ezért is szokás az Apafiak regnálását Erdélyben a gyengülés, illetve a hanyatlás korszakának nevezni.
I. Apafi Mihály (1661-1690) nyomására az 1681-es gyulafehérvári országgyűlésen a három erdélyi rendi nemzet, a magyar, a székely és a szász fejedelemmé választotta fiát (az utódlás biztosításának e módja már az Árpád-házi királyok idejében is szokásban volt). Az ifjabbik Apafi uralmának szultáni megerősítésére három évet kellett várni, végül az athnámé birtokában elhárultak az akadályok a fejedelmi szék elfoglalása elől. Az 1684-ben koalícióba tömörült Szent Liga erői eközben Buda felszabadítása után iszonyú lendülettel söpörték el az oszmán uralmat, egyre tovább nyomulva a Balkánon.
A Bécs ostromakor még a szultán alattvalójaként harcoló I. Apafi Mihály és az erdélyi rendek látták, hogy a török félhold hanyatlóban van, így – egyéb okok mellett – a reálpolitikai megfontolások is egyre inkább Bécs mellé állították a fejedelmet a Szent Liga háborújában. Lipót azonban biztosra ment: 1687-1688-ban Lotharingiai Károly és Antonio Caraffa tábornok császári csapatai megjelentek a Király-hágón túl, majd Fogaras várába zárták Apafit, véget vetve a török másfél évszázados uralmának Erdélyben.
Az 1687. október 27-i hírhedt balázsfalvi szerződés ugyanakkor megmutatta a Habsburg-féle abszolutizmus foga fehérjét: 750 ezer rajnai forint háborús hadisarc és további egymillió forint értékű ellátmány szolgáltatására kötelezték az erdélyieket, ami a szultánnak addig fizetett évi adó többszöröse volt. A császár olasz tábornoka, Caraffa a következő évben Nagyszebenben hűségre eskette I. Apafi Mihályt, a Habsburgok uralma így végül elérte a Kárpátok bérceit.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
