HND: Rabszolgaság régen és ma, avagy az érem másik oldala – 2. rész

HND: Rabszolgaság régen és ma, avagy az érem másik oldala – 2. rész

„Aki a saját történelmének feldolgozását elutasítja, az kénytelen lesz azt megismételni.”

– Prof. Egon Flaig, német történész

Az antik egyiptomi, görög és római birodalmakban a rabszolgák vagy hadizsákmányként, vagy a környező országokból megvásárolt „áruként” alkották az antik társadalmak gazdaságának egyik jelentős pillérét, de bőrük színének nem volt jelentősége. Nem úgy az orientális világban, amelyben már az iszlám megjelenése és rohamos elterjesztése előtt is néhány arab és perzsa gondolkodó által meghatározott kritérium szerint osztályozták, sorolták be a más fajtájú népek alkalmasságát különböző feladatok elvégzésére, amiről egyébként később – a világon egyedülállóan – egy kézikönyvet is írtak, megalapozva ezzel a „rasszok kategorizálását”. Több egykori arab és perzsa forrás szerint két alacsonyabb rendű emberfajta létezik: a fehér, amely a hideg klíma hatására már az anya testében megsérül és ezért deficitessé válik a későbbiekben, míg a fekete az erős napsütés miatt megfő már születése előtt, amivel a sötét bőrszínt és egyéb tipikusan afrikai vonásokat próbálták magyarázni. „… ezek a népek nem érik el az emberi létezés mércéjét.” – olvasható egy Kr. u. 982-böl származó perzsa leírásban.

A két véglet között, a centrumban található a magasrendű, közepesen barna (arab, perzsa) emberfajta, amelynek uralkodó szerepet tulajdonítottak a lenézettek felett. Ez a felfogás, ez a szinte már génekké vált mentalitás az egyik fundamentális oka a jó 1400 év óta tartó arab expanziónak, mások leigázásának. Az emberek bőrszín alapján való megkülönböztetésében az arabok úttörők voltak és ez lényegében mind a mai napig nem változott. Európa most importálja ezt az évezredes konfliktust…

Már az iszlám megjelenése előtti évszázadokban is szállítottak arab tengeri hajósok megszámlálhatatlanul sok fekete rabszolgát a kelet-afrikai part mentén, amelynek jelentős kikötői arab kézen lévő gyarmatoknak számítottak. A Kr. u. 6. században a mai Irak területén I. Chosroes perzsa király hatalmas cukornád ültetvényeket telepíttetett, amelyek megművelését afrikai rabszolgákkal végeztették és így állandóan igény volt utánpótlásra, amit az arab hajósok biztosítottak. Ez volt az első – ma ismert – ipari méretű ültetvényes rabszolgaság. Az iszlám megjelenéséig az arab félszigeten a rabszolgák színe fekete volt, ami a 7. századtól kezdve megváltozott.

Annak dacára, hogy az iszlám dzsihád (szent háború) Európa, Afrika és Ázsia történetében semmihez sem hasonlítható nagyságrendű emberáldozatot követelt, akár rabszolgaként, akár a mészárlások tekintetében, ezt a tényt gyakorlatilag korábban is, de ma már különösen elhallgatják és akik ezen a területen kutatnak, azokat sokszor intézményesen ellehetetlenítik. Az iszlám dzsihád nevében az európai kultúra ellen történő támadások a Kr. u. 7. századtól kezdődtek el, először a földközi-tengeri térségben, majd az Atlanti-óceán partjai mentén elérték a brit szigeteket, sőt, Izlandig is eljutottak. A cél mindig és elsősorban a „fehér arany”, azaz a fehér bőrű rabszolgák beszerzése, továbbá az érintett területek rajtaütésszerű letarolása, az ellenállók lemészárlása volt. Ennek egyik prototípusa volt, amikor arab invázorok (szaracénok) a Tiberius folyó torkolatán keresztül elérték Rómát Kr. u. 826-ban és a Szt. Péter Bazilikát kirabolták, az összes arany és ezüst tárgyat, amit ott találtak, magukkal vitték. Az akkori keresztény világ alapjaiban rendült meg.

Ez is egyik nyomós indoka volt a Vatikán, a „város a városban” létrehozásának, amit már III. Leó pápa elhatározott, de IV. Leó valósított meg. A Szt. Péter sírja körül épített, illetve megerősített falat 852. június 27-én szentelték fel. A pápa és udvartartása mezítláb, fejére hamut szórva járta körbe az erődítményt, minden bejáratát szentelt vízzel megöntözve és Isten kegyelméért könyörögve kérték a Mindenhatót a kereszténység megvédésére. (Ezt a történelmi fejezetet ajánlanám a jezsuita Signore Bergoglio szíves figyelmébe, aki nem oly rég a vatikáni puccs eredményeként került a katolikus egyház élére… de ez egy másik történet.)

Az ibériai félsziget 781 évig volt iszlám gyarmat, Al-Andalus néven, de ezt a korszakot manapság mindenáron szépíteni szeretnék. A valóság azonban sokkal ridegebb ennél: az al-andalusi kalifátusok urai (pl. Cordoba) rendszeresen kifosztották a keresztény spanyol területek lakóit, továbbá a kelet- és észak-európai, illetve az afrikai rabszolgavadász akciókban elejtett „zsákmány” egy részét ideszállították munkaerőnek. Több történész az arab befolyás hatásának tulajdonítja a későbbi portugál/spanyol hódítók kegyetlenségét az „Új Világ” őslakóival szemben, hiszen ez a mentalitás ilyen hosszú idő alatt Ibéria eredeti népességének szinte vérévé válhatott. Manapság úgy mondanák: role model, azaz példakép.

Itália – amely akkor még nem volt Olaszország – szenvedett ebben az időszakban a legtöbbet. Szicília, Nápoly, Bari (utóbbiból rövid időre kalifátus is lett) majdnem naponta élték meg a szinte derült égből rájuk törő iszlám csapásokat. Egész partok, szigetek, városkák néptelenedtek el a telhetetlen rabszolgavadászok miatt, akik egyúttal nem csak a szegény parasztokat, vagy halászokat, továbbá a legszebb lányokat ejtették el, hanem azok termését, fogását is magukkal vitték. Tipikus, a munkát megvető, mások verejtékkel megszerzett javainak elsajátítását jogos szabványnak tekintő parazitizmus volt ez. A magát felsőbbrendűnek tekintő rassz – a vallás (!) ürügyén, amelyet az 1400 éve isteni parancsnak és megváltozhatatlannak tekintett könyv, a Korán és a Hadith-ek nem csak legalizáltak, hanem elsőrangú célként tekintettek a dhimmik, a hitetlenek kezelésében – cselekedte ezt. Ez az ideológia vagy konvertált valakit, vagy ha illető ellenállt, meghalhatott, rabszolgává válhatott, esetleg különleges „fejadót” (dzsizija) fizethetett. A lényeg az iszlám felsőbbrendűsége volt. Aki nem ebbe született bele, az eleve nem volt ember, csak kuffár (káfír) és személye, valamint javai az Umma, az iszlám közösség tulajdonát képezték. A mai napig mindez olyan alapvetése e jeles ideológiának, amely eleve inkompatibilissé teszi bármely más világnézettel, vallással szemben.

Az úgynevezett barbár városállamokból, – mint Algír, Tunisz és Trípolisz – korzár kalózok egységei biztosították a mérhetetlenül gazdag kalifátusok részére a lopott javakat és fehér rabszolgák tömegeit Európa legkülönbözőbb részeiből. A legtöbb európai nyelvben alkalmazott slave/sklave kifejezés a rabszolgákra – arabul saqaliba – valószínűleg a latin eredetű sclavus megnevezésből ered, ami a korábbi, szintén latin servus (szolga) megjelölést váltotta fel és amely észak, észak-keleti európait jelentett. A tévhitekkel ellentétben nem volt sok köze a szlávokhoz, akkor sem, ha a kelet-európai területekről sokszor a szláv törzsek legszebb nőit rabolták el az orientális háremek rabszolgaigényének kielégítése végett.

Forrás: renegadetribune.com
A történelem fintora, hogy az arabok által megvetett fehérek talán legfehérebbike, a vikingek egészen megszelídítésükig, majd letelepítésükig hajós kalózokként kiválóan tudtak együttműködni közel-keleti áruátvevőikkel. Ez azt jelentette, hogy a konstantinápolyi rabszolga- és egyéb piacon a vikingek, akik félig kereskedőkként, félig kalózokként terrorizálták az európai kontinens lakóit, Európa északi államaiból rabolt nőket, gyerekeket és férfiakat, elsősorban pogány szlávokat, valamint szőrmét és keresett tárgyakat adtak el jó pénzért az orientális érdeklődőknek. A kelet-római, azaz a bizánci birodalom ekkor már igencsak hanyatlásnak indult. Az áruért kapott aranyat aurum arabicum-nak, sokszor aurum infelix-nek, tehát arab, illetve szerencsétlen aranynak nevezték, amelyből még a Kr. u. 10. században is jó néhány forgalomban volt a mai Skandináviának nevezett területen. A mostani európai öngyűlölő ethno-mazochisták szinte mindig a kegyetlennek aposztrofált keresztes hadjáratokkal próbálnak érvelni a muszlimok védelmében, akik természetesen szintén erre hivatkoznak. Diszkréten asztal alá söpörve azt a tényt, hogy az állandó dzsihadista támadások, valamint Európa komplett elszigetelése a távol-keleti kereskedelemtől, illetve a Földközi-tengeren való hajózás ellehetetlenítése volt a keresztes hadjáratok egyik alapvető oka.

A vikingek útvonalai / Forrás: wordpress.com
A következő részekben az arab-afrikai transzatlantikus rabszolga-kereskedelemről, India és a hinduk leigázásáról, az amerikai rabszolgaságról, valamint a rabszolgaság 21. századi formáiról lesz szó.

Az első rész ITT olvasható.

Szerző: HeroesNeverDie


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »