Életében Lothrop Stoddard (1883–1950) Amerika egyik legbefolyásosabb írója volt. A Harvardon szerzett doktori címet, tizenöt könyvet írt, beleértve sokat vitatott könyvét is, az 1920-as The Rising Tide of Colort.
Számos cikket és esszét írt, és a The Washington Star szerkesztőségi tagja és külügyi szakértője volt. Nem sokkal a második világháború kitörése után az Észak-Amerikai Újságírószövetség megbízásából Németországba utazott, hogy első kézből származó jelentéseket küldjön a háborús nehézségekkel küzdő Harmadik Birodalomból. Ott-tartózkodása során olyan kulcsfigurákkal készített interjúkat, mint Hitler, Himmler és Göbbels. Megfigyeléseit és interjúit Stoddard egy 300 oldalas könyvbe gyűjtötte egybe, amelynek címe Into the Darkness (A sötétségbe), és amit a Dictionary of American Biography „a náci állam tárgyilagos és tisztességes méltatásának” nevezett. A következő értekezésben – amit az Into the Darkness 20. fejezetéből vettünk át – Stoddard kétkedően, de nyitott elmével tekint a mindent átfogó Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (a továbbiakban NSDAP) szerepére. Ez a fejezet a Himmlerrel 1940 januárjában készített beszélgetését is tartalmazza – az elsőt, amit az SS-vezetővel külföldi újságíró készített.)
„A Párt.” Ez a legelterjedtebb kifejezés a mai Németországban. Azt a hatalmas szervezetet, az NSDAP-t jelenti, ami uralja, erővel tölti fel és irányítja a Harmadik Birodalmat.
Mi is a Párt, és milyen kapcsolatban van a nemzettel, az államigazgatással és a német életre jellemző számtalan szervezettel? Amikor Németországba érkeztem, ez volt az egyik első kérdésem. Amennyire a hivatalos szakirodalmat ismertem, azt gondoltam, hogy rövidesen egy aprólékos germán szellemben készült, takaros kimutatást kapok az egész tárgykörről. Igazán meglepődtem, amikor a Propagandaminisztérium arról tájékoztatott, hogy nem létezik ilyen kézikönyv, amelynek állítólag az az oka, hogy a rendszer többé-kevésbé cseppfolyós, és állandóan változik.
Ennek megfelelően részenként kellett összeraknom az éppen időszerű képet. Első látásra sohasem lehetünk bizonyosak abban, hogy mi a „Párt”, és mi nem az. Én például először természetesnek vettem, hogy a barnainges SA-tagok és a feketeinges SS-tagok a Pártnak is tagjai. Mostanra megtanultam, hogy ez nem igaz; sokuk pusztán jelölt, akik elismerésre méltó szolgálattal próbálják kiérdemelni a tagságot. Ami a szervezeteket illeti, némelyik a Párthoz tartozott, mások államiak voltak, ismét mások a kettő között, míg egy-kettő – mint a Nemzeti Munkaszolgálat (Arbeitsdienst) – a Párt égisze alatt indult, most pedig állami ellenőrzés alatt áll. Mindez roppant zavarba ejtő volt. Valóban, őszintén beismerem, hogy az összes részlet tekintetében még most sincs teljesen tiszta képem a rendszerről.
E látszólagos összevisszaság oka a jelek szerint az, hogy a nemzetiszocializmus – bár forradalmi mozgalom – egy szabályos politikai pártként fejlődött, annak teljes szervezettségével, mígnem, mire hatalomra került, szinte állam lett az államban. Ahelyett, hogy egyesült volna az állammal, vagy az állam vele, ezt az elkülönült szervezetet továbbra is fenntartották. Természetesen minden állami intézet élén egy magas rangú párttag áll, és ezek közvetlen beosztottjai is rendszerint párttagok. Valóban, valaki egyidejűleg lehet egy állami vagy egy párthivatal vezetője is. Ám az ilyen esetekben a hivatalok és azok szerepe is folyamatosan elkülönül egymástól.
Amikor a nácik megpróbálják leírni az állam és a párt kölcsönhatását, többnyire azt mondják, hogy a párt egy számos gépet meghajtani képes villanymotor. Ez a motor a nagy erőforrás. Nagyon gyorsan forog, és a lehető leggyorsabban próbálja hajtani a gépezetet. Azonban a gép szabályozott tempóban igyekszik haladni, a gyakorlatban mérsékelve a motor erőteljes sürgetését. A párt mindig sürget: „Gyorsabban! Gyorsabban!”
Az államigazgatási tisztviselők ugyanakkor – minthogy adott feladatok terhelik őket és gyakorlati problémákkal szembesülnek – a gépezet „vezérlőiként” működnek, ésszerű határokon belül tartva a folyamatot. Dr. Robert Ley, a Munkafront feje az egész pártszervezés vezetője is, és e magas polcon kifejtett tevékenysége miatt nézetei megvilágító erejűek voltak.
„Dr. Ley – kérdeztem egy interjúban –, hosszú ideje tanulmányozom az Ön által vezetett különféle szervezeteket. Azt hiszem, sokat megismertem belőlük, mégis tudom, hogy nincs teljes képem róluk. Röviden kifejtené nekem, hogy milyen alapelvek húzódnak mögöttük? És elmondaná-e azt is, hogy milyen viszonyban vannak a párttal és az állammal?”
Késő délután volt. A Doktor dolgozószobája melletti barátságos fogadószobában üldögéltünk, tea, sütemények és szendvicsek pihentető társaságában. Dr. Ley néhány pillanatig elgondolkozva kortyolgatta teáját.
„Lássuk csak, hogyan tudnám ezt a legjobban elmondani”, mondta végül. „Ami alapvető eszméinket illeti, ezek nagyon egyszerűek. Mindenekelőtt a természetes vezetői képesség. Ezen azt a vezetőt értjük, aki kiállta a próbát, aki pusztán érdemeivel vívta ki, hogy alulról a legfőbb vezetői szintre kerüljön. Ennek legjobb példája Adolf Hitler, Führerünk, aki hitünk szerint egy ihletett lángelme.”
Dr. Ley ekkorra már eléggé belemelegedett a témába. Szürke szeme lelkesedéstől csillogott.
„Második alapelvünk – folytatta – a teljes hűség és engedelmesség. Amíg egy terv a megbeszélés tárgya, azt minden szemszögből mérlegeljük. Amint a vita le van zárva és a döntés megszületett, mindenki száz százalékosan mögé áll. Ám ezek mögött az alapelvek mögött egy harmadik áll, amely még alapvetőbb. Ezt Gemeinschaftnak hívjuk, a nép szerves egységének, ami a vér azonosságán alapul. Németország szerencsés, mert fajilag egységes. Ez a mi harmonikus erőnk végső titka.”
„Köszönöm a magyarázatot – mondtam.” És most lenne szíves folytatni, és elmondani, hogy ezeken az alapokon hogyan építették fel a különböző szervezeteket, és ezek hogyan viszonyulnak a párthoz és az államhoz?”
„Mielőtt megtenném – válaszolta Dr. Ley – szeretném tisztázni, hogy mit jelent a párt és az állam egymás számára. Az NSDAP, mint azt másoktól már kétségtelenül tudja, egy motorhoz hasonlítható, amely az energiát adja egy kimunkált gépezetnek. Egy másik hasonlattal a pártot egy menetelő hadoszlop élcsapatának is vehetjük. Feladata az útmutatás, a felderítés, a biztosítás minden tekintetben. Másrészt az állam a fősereg, amely elfoglalja a meghódított területet és kialakítja a végső rendet. A Harmadik Birodalom egyik szembetűnő jellegzetessége az, hogy a párt mindenféle próbálkozást tehet és tesz, ami az állami hivatalnokok számára lehetetlen lenne, mivelhogy kötik őket a törvények, szabályok és a bürokrácia.
„Lenne szíves ezt egy kicsit részletesebben kifejteni?” – kockáztattam meg.
„Rendben van – mondta. Tegyük fel például, hogy én nem vagyok állami tisztviselő.
Kizárólag egy pártvezető vagyok, akinek feladata az ilyesfajta próbálkozások előkészítése és elindítása. Saját területemen szinte korlátlan cselekvési szabadságom van. Amikor például a Führer a Volkswagen(népautó)-terv kidolgozására utasított, megkaptam az ehhez szükséges hatalmas összeget. Természetesen szigorúan felelősséggel tartozom az eredményekért. Ha kontármunkát végeznék, rögtön felelősségre vonnának. Ám amíg a dolgok rendben mennek, nem kell az időmet vesztegetni azzal, hogy mindenféle embernek magyarázom, mit is csinálok. Számunkra egyedül a hatékonyság számít.”
„Mindig sikerrel járnak a próbálkozásai?” – kérdeztem.
„Nem mindig – ismerte be Dr. Ley. És ha egy teljes körű és tisztességes próba során kiderül, hogy nem használhatóak, becsülettel leteszünk róluk. Ugyanakkor néha elméletben helyesnek találunk egy ötletet, de bizonyos okoknál fogva éretlennek. Ebben az esetben az ötletet félretesszük, hogy kedvezőbb körülmények között próbáljuk majd ki. Ám amikor egy ötlet helytállónak és működőképesnek bizonyul, a párt átadja azt az államnak; amely aztán szilárdan rögzíti azt a nemzet életében, végleges jogi kereteket adva annak. Éppen ez történt az általunk Arbeitsdienstnek nevezett intézménnyel – a fiatal férfiaktól és nőktől megkívánt általános munkaszolgálattal. Ez a párt által irányított társadalmi próbálkozásként indult. Most, miután a próbát kiállta, rendes állami keretek között működik.
„Ami azt jelenti – jutott eszembe –, hogy a párt szabadon kezdeményezhet egyéb társadalmi próbálkozásokat is?”
„Pontosan – bólintott. És nemcsak az élet anyagi jobbítására hozhatunk intézkedéseket, hanem a gazdagítására is. Hitünk szerint minél többet foglalkoztatjuk az embereket, annál több örömöt is kell nekik szereznünk. Ez minden rendű-rangú emberre vonatkozik, a lehetőségeikhez és az ízlésükhözszabott kikapcsolódási lehetőségekkel. Ez az eljárás nem egy szintre hoz, hanem árnyal, a nekik megfelelő helyre ’téve’ az embereket.”
Mindenkinek azt, ami a képességei szerint megilleti?” – jegyeztem meg.
„Tökéletesen így van – mondta Dr. Ley.
Mindig a képességeket figyeljük; különösen a vezetési képességet (Leitungsfaehigkeit).
Ez az értékes tulajdonság kellemes életet, kitűnő lakást és egyéb jó dolgokat ígér az egyénnek. Ám abban a pillanatban, amikor ez az egyén az állására érdemtelennek bizonyul, elveszíti mindezt, és félre kell állnia. A nemzetiszocializmus nem kivételez. A hercegeket és a gazdagokat ugyan nem fosztottuk meg címeiktől és vagyonuktól, de az érvényesülés terén semelyikük sem élvez előjogokat a Harmadik Birodalomban. Ha a pártban egy herceg (mert ilyen van) vezetési képességeivel tűnik ki, előreléphet. Különben a háttérben marad.”
Ennyit a párt alapelveinek kifejtéséről, annak szervezeti vezetőjétől – az elmélet és a gyakorlat azonosságát illető fenntartással véve. Ejtsünk most néhány szót a párttagság fejlődéséről és jellegéről, különböző hivatalos szószólók alapján.
1933. január 30-áig bárki szabadon beléphetett. Mindaddig a párt a puszta létéért küzdött, és minden belépőt szívesen látott.
Ama korszakos időpontban a nemzetiszocializmus diadala már szinte bizonyos volt.
Akkoriban a tagság mintegy 1 600 000 főt tett ki. E veteránok – akik akkor csatlakoztak, amikor a siker még kétséges volt, és elősegítették azt – még mindig bizonyos tekintéllyel bírnak, ami halványan emlékeztet Szovjet-Oroszország „őskommunistáinak” helyzetére. A náci „Régi Gárda” tölti be a legtöbb vezető pozíciót, és általában a legmegbízhatóbbnak őket tartják. Ez a magyarázata annak, hogy miért látni viszonylag kevés arisztokratát a párt felső vezetésében manapság – merthogy 1933 előtt nem sokan léptek be.
Bár 1933 februárjától azonnal megrohanták a párt szekerét, a következő májusig az még szívesen vette az új tagokat, és létszáma ekkorra 3 200 000-re duzzadt. Ekkor az egyéni belépés lehetőségét megszüntették, de 1936-ig ez még mindig szabad volt bizonyos nacionalista szervezetek – mint a Stahlhelm (Veteránszövetség) – tagjai számára, amikor is a párttagság 4 400 000 volt.
Innentől kezdve a belépést szigorú vizsgálat előzte meg. Valójában a jelentkezéseket elutasították; inkább a párt keresett tagot, mint fordítva. A szabály most az, hogy a párttagság csak két-három évig tartó, ilyen vagy olyan formájú, állhatatos szolgálat fejében nyerhető el. Ha egy férfinak vagy egy nőnek kevesebbet kell várakoznia, a párt szemében kiemelkedőt kell cselekednie ezért.
Az országban a fizetetlen munkák legtöbbjét – önkéntes szolgálat az NSV-ben (Nemzeti Jóléti Szervezet), téli segítőszolgálat vagy élelmiszerjegy-osztás – ezért vállalják. Egészen kivételes aktivitást követelnek meg azoktól, akik a pártszervezetben magasra kívánnak törni. A képzett szakemberek hamar jó álláshoz juthatnak, de ez különbözik attól, ha valaki a vezető rétegbe akar jutni. Értesüléseim szerint a szudétaföldi és a lengyelországi jelentkezők számára kevésbé szigorúak a követelmények szóban forgó területek elfoglalása óta, és a teljes tagság ma mintegy 6 000 000 főt tesz ki. Végül is ez nem olyan nagy szám, ha összevetjük Nagy-Németország nyolcvanmilliós lakosságával. Ily módon a párt még mindig viszonylag zártkörű, bár ha a tagok családját is figyelembe
vesszük, a náci tömb mintegy húszmillió főre rúg.
Elméletileg bármely keveretlen „árja” vérű fiatal felvehető a megfelelő életkor betöltésével, és a párt a fiatalok köréből próbál új tagokat toborozni. Azonban a jelölteknek még a Hitlerjugendben is pártszempontból feddhetetlen előélettel kell rendelkezniük, és a helyi pártcsoportnak kell kezeskedni róluk. A hivatalos belépés egy ünnepélyes eskütétel formájában történik a horogkeresztes zászló előtt, náci karlendítéssel. Az esküben feltétlen engedelmességet fogadnak Adolf Hitlernek és a pártnak, és ezt követően az újonc a parancsolatok hosszú listáját írja alá, élükön a következővel: a Führernek mindig igaza van.
A felnövekvő nemzedékből a párt így választja ki azokat a fiatal fiúkat és lányokat, akik céljainak leginkább megfelelnek. És ebből a már válogatott csoportból toborozzák a Schutz-Staffeln-t (Véderő), ismert nevén az SS-t. Ez a párt magánhadserege. Eredetileg egy viszonylag kicsiny elitcsapata volt a barnainges SA-nak. De miután a párt hatalomra került, az SA-tagoknak csak rutinjellegű hazafias feladatok jutottak, mint például a Téli Segély Akcióban való gyűjtés. Ezzel szemben az SS a párt főerejévé vált, támogatván annak mindent átható befolyását és tekintélyét. Nem volt alkalmam pontos számadatokat szerezni, de tudomásom szerint jelenlegi hadereje 200 000 főt tesz ki, amit ezredekbe, dandárokba és hadosztályokba szerveznek, éppúgy, mint a szabályszerű hadsereget.
Továbbá az SS kiképzőiskolaként szolgál a szokványos rendőrség (Schutz Polizei), valamint a politikai titkosrendőrség, a rettegett Gestapo számára. Mindhárom szervezet feje Heinrich Himmler, aki a jelenlegi hatékonyságukig építette ki őket, és így alighanem csak a Führernek van nála nagyobb hatalma a Birodalomban. A jellegzetes SS-tag magas és szőke, fiatal vagy ereje teljében levő, kiváló testi adottságokkal, amit gondos edzésekkel fejleszt. Ahogy Nora Waln helyesen mondja, „reggeli-torna-utáni-hideg-zuhany” kinézetű. Amint jól szabott fekete egyenruhájában kilép, jelképes halálfejes jelvényével, igazi vezéregyéniség ő – és ennek tudatában is van.
Érdekes megfigyelni, ahogyan a civilek ösztönösen utat engednek neki a gyalogjárókon vagy a földalatti vasutakon.
Az SS sok szempontból az egykori Török Birodalom janicsárjaihoz hasonlítható. Kezdetben férfiakat választanak ki – a kiválasztás alapja a párthoz való fanatikus hűség, azegészség és az erő, valamint a keveretlen árja vér. Mielőtt a haderő teljes jogú tagjai lennének, szigorú kiképzést kapnak, spártai jellegűt, amit jól jellemez Nietzsche híres mondása: Légy kemény! Kitartó keménység önmagukkal és másokkal szemben – ez a legszembetűnőbb magatartásuk. Amikor külföldiekkel beszélgetvén a náci rendszer kemény és kegyetlen oldaláról esik szó, gyakran ezt mondják: „Ez az SS-lelkület megjelenése.”
Amint ez várható is, az SS-ben erős csapatszellem uralkodik. Félreérthetetlenül büszkék önmagukra és szervezetükre. Magánéletük minden területén szigorú normákhoz kell igazodniuk, amit gondosan felügyelnek. Amikor például megházasodnak (amit a náci fajnemesítési program szerint várnak el tőlük), a menyasszonynak ugyanúgy árjának kell lennie, megerőltető testi próbatételeken átmennie, valamint azt is elvárják, hogy különleges háztartási és ideológiai tanfolyamokra járjon. A pár ily módon jól megfelel a tőle elvárt követelményeknek, valamint annak, hogy számos gyermeket nemzzen ama biológiai arisztokrácia számára, amelynek feladata, hogy a Harmadik Birodalom természetes vezetője legyen. Ráadásul az SS-családokról jól gondoskodnak. Berlin külvárosában a nekem megmutatott két legjobb lakásfejlesztési program SS-lakások kialakítása végett történt.
Tudomásom szerint a Gestapo vagy titkosrendőrség tagjai ugyanilyen jól képzettek és jól ellátottak, bár természetesen láthatatlanok az átlagember számára. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy szórakoztató példa. Kis idővel Berlinbe érkezésem után egy magasrangú náci ismerősömmel beszélgettem, aki mintegy mellékesen megkérdezte tőlem: „Mellesleg hány Gestapo-tagot látott, mióta megérkezett?” „Egyet sem ismertem fel” – válaszoltam. Szívből felnevetett. „Jó válasz” – mondta. „És soha nem is fog – csak ha ők is akarják.”
Nos, egy Gestapo-taggal igazán találkozni akartam – valamennyiük Nagyfőnökével –, magával Heinrich Himmlerrel. Ám azt mondták, vele találkozni majdnem olyan bonyolult, mint kihallgatást kapni a Führertől, mert módszeresen kerüli a nyilvánosságot, és így újságírói szempontból az egyik legmegközelíthetetlenebb személyiség Németországban. Ez természetesen még inkább arra ösztönzött, hogy interjút készítsek vele. Ez végül megtörtént, a Berlinből való elutazásomat megelőző napon. Ez a Budapestről való visszatérésemet követő megnövekedett népszerűségem egyik mellékterméke volt, amit nyilvánvalóan annak köszönhettem, hogy szigorúan álltam a szavamat a Hitler-meghallgatással kapcsolatban. Újságírói szempontból ez egy igazi szenzáció volt, mert a Propagandaminisztériumban közölték velem, hogy én vagyok az első külföldi újságíró, akinek Himmler interjút adott.
Mint oly sok más élményem a náci Németországban, az egész ügy teljesen másképp zajlott, mint ahogy elképzeltem. Könnyedén azt lehetne mondani, hogy a félelmetes Himmler-főhadiszállás légköre titokzatos, sőt baljós volt. De nem volt az. Egy tekintélyes régi épület, amelyet irodák számára alakítottak át. Különleges belépőre van szükség, de egy tisztviselővel mentem, így nem történt késlekedés. Felmentünk a második szintre a széles kőlépcsőn, és gyorsan megmutatták a Parancsnok részlegét; ezután egy sor irodán haladtunk át, amelyek világosak, levegősek voltak, és ízlésesen, gyakorlatiasan voltak berendezve. Fiatal férfiak és nők szorgoskodtak az írógépek és az okmányszekrények mögött. Ha nem lettek volna egyenruhában, azt is képzelhettem volna, hogy egy nagy cég igazgatójával találkozom. A helynek semmi esetre sem volt „rendőrségi” légköre, legyen az titkos vagy egyéb; sehol egy jellegzetes titkosrendőr, sanda szemű rendőrkopó, vagy egyéb hasonló „sajátosság”.
Amikor végül a belső szentélybe léptem, egy középmagas, könnyed léptű személlyel találkoztam, aki szívélyesen üdvözölt, és hellyel kínált egy jól párnázott kanapén.
Heinrich Himmler délnémet típus, sötét haja rövidre nyírt, kiejtése bajoros, sötétkék szeme kutatva néz rád a keret nélküli szemüveg mögül. Mindössze negyven éves – szokatlanul fiatal ahhoz képest, hogy ő vezeti a Birodalom teljes rendőrségét, ő az SS parancsnoka, és ő vezeti azt a visszatelepítési programot, amelynek keretében a Baltitérségből, Oroszországból és Észak-Olaszországból akarva-akaratlanul többszázezer német tér vissza faji és kulturális szülőföldjére. Ez valóban három nagy feladat egy embernek. Nehéz felfogni, hogyan végzi el. De az embernek legalább sejtése lehet, ha találkozik és beszélget vele. Minél többet van vele valaki, annál jobban meggyőződik tetterejéről – ami ugyan visszafogott és nem feltűnő, ám a végsőkig kitartó és hatékony.
Ugyanakkor abba is betekintést nyerhetünk, hogy mi húzódik száraz, gyakorlatias külseje mögött. Elsőre egy meglehetősen buzgó bürokrata benyomását kelti. Ám amikor a rendőrséggel kapcsolatos feladatairól beszél, szája elvékonyodik, szeme pedig acélosan csillog. Ekkor tapasztaljuk, milyen félelmetes lehet a hivatásában.
Tevékenységének ezt az oldalát vetettem fel először. „Nagyon örülök, hogy találkozhatom önnel, akiről már oly sokat hallottam” – ütöttem fel a beszélgetést. „Talán tisztában van vele, hogy Amerikában eléggé borzasztó dolgokat hallani a Gestapóról. Valójában – tettem hozzá mosolyogva – olykor a Csekához hasonlítják, Önt pedig, Excellenciás uram, egy második Dzserzsinszkijnek tartják.”
Himmler nem vette rossz néven ezt.
Könnyedén felnevetett. „Bizonyos vagyok benne, hogy rendőrségünk feleannyira sem olyan sötét, mint amilyennek külföldön lefestik – válaszolta. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a bűnözést visszaszorítsuk, és statisztikáink szerint elég sikeresek vagyunk ebben. őszintén szólva úgy hisszük, hogy a visszaeső elkövetők nem lehetnek szabadlábon, hogy zaklassák a társadalmat, ezért elzárva tartjuk őket. Ha például valakit háromszor-négyszer elítéltek nemi erőszakért, azt miért engedjük szabadon, hogy aztán egy újabb tisztes családnak okozzon életre szóló bánatot? Az ilyeneket büntetőtáborokba küldjük, és ott tartjuk őket. Ám biztosíthatom arról, hogy nem rossz körülmények között vannak. Valójában tudom, hogy az étkezésük, ruházkodásuk és lakhatásuk jobb, mint egy dél-walesi bányászé. Járt valaha egy koncentrációs táborunkban?”
„Nem, mert nem tudtam engedélyt szerezni” – válaszoltam. „Nagyon kár, hogy ezt nem tudtam – mondta Himmler. Ott láthatná azt a söpredéket, amit a társadalom javára elzárva tartunk.” Mindez rendben is volt, de úgy éreztem, hogy Himmler nem adott egészen egyenes választ. Így hát folytattam: „Ön az általános értelemben vett bűnözőkre hivatkozik. De mi a helyzet a politikai elítéltekkel – mondjuk az ódivatú liberálisokkal? Megengednek bármiféle politikai ellenállást?”
„Az, hogy valaki mit gondol, nem tartozik ránk – vágott vissza Himmler gyorsan.
Ám amikor gondolatai tettekbe mennek át, például egy összeesküvés kezdeményezésébe, akkor cselekszünk mi. Úgy hisszük, a tüzet addig kell eloltani, amíg az kicsi. Sok vesződséget takarít meg, és sok kárnak veszi elejét. Mindemellett – folytatta – egyáltalán nincs szükség politikai ellenállásra velünk szemben. Ha valaki úgy gondolja, hogy valami helytelent tapasztal, jöjjön egyenesen hozzánk, és beszélje meg velünk. Vagy akár írjon levelet, személyesen nekem. Az ilyen leveleket mindig megkapom. Szívesen látjuk az új ötleteket, és csak örülünk, ha a hibákat kijavíthatjuk. Hadd éljek egy példával. Tegyük fel, hogy valaki azt tapasztalja, hogy a város egy pontján rosszul irányítják a forgalmat. Más országokban egy gúnyos levelet írhat az újságoknak, mondván, hogy milyen rosszul és ostobán kezeli a dolgokat a rendőrség. Ez felbosszanthat százezer embert, aki talán sohasem járt azon a sarkon, és következésképpen rombolja a rendőrség és maga az állam tekintélyét. Nálunk az embereknek nekünk kell írniuk, és biztosíthatom, hogy az ügyet gyorsan megoldjuk.”
E forgalmi hasonlatot egy kissé elmésnek találván, próbáltam visszavezetni őt az engem érdeklő ponthoz. Egyetértően bólintottam, és ezt mondtam: „Ez meglehetősen észszerűen hangzik. De mi a helyzet a politikai dolgokkal, mint például Niemoeller lelkipásztorral?
Úgy éreztem, ez hatásos lesz, hiszen a lelkipásztor keserű pohár volt a legtöbb náci számára. Pusztán néhány nappal azelőtt egy eléggé magasrangú párttag rákvörös lett Niemoeller nevének említésére, és így sziszszent fel: „A mocskos áruló! Ha rajtam múlna, falhoz állíttatnám és lelövetném!”
Himmler nyugodtabban fogadta ezt.
Mindössze rosszallóan felemelte a kezét, és így válaszolt: „Értse meg, kérem, hogy egy politikai vita miatt került bajba. Vallási dogmákat érintő kérdésekbe sohasem avatkozunk bele.” Majd egy pillanatnyi szünet után hozzátette: „Ha megszűnnének az ezzel kapcsolatos külföldi támadások, talán engedékenyebbek lennénk vele.”
Világos volt, hogy Himmler nem akar többet ezzel a tárggyal foglalkozni. Szeme kissé összeszűkült, homloka pedig összeráncolódott. Látván, hogy ezen a vonalon már nem tudhatok meg többet, más irányt vettem.
„Mondana valamit az SS szervezeti felépítésének alapjairól? – volt a következő kérdésem.”
„A Schutz-Staffeln – válaszolt Himmler nyájasan – képviseli fajunk legjobb és legegészségesebb fiataljait. Az önfeláldozás, a hűség, a fegyelem és a mindenre kiterjedő kiválóság eszméjén alapul. Amellett, hogy katonák, az SS-tagok számos kulturális tevékenységet is végeznek. Például saját porcelángyárunk van, magunk készítjük a bútorainkat, és sok tudományos kutatást is folytatunk. Ha távozik, elvitetem a Leibstandarte, a Führert védelmező elitezred berlini barakkjaiba. Ott majd látni fogja azokat a fiatal férfiakat, akikre az SS joggal büszke.” És most, Excellenciád ejtene néhány szót a visszatelepítési programról?” – folytattam.
„Ez a politika legjobban a Führer szavaival fejezhető ki: ’Tartós békét biztosítani keleti határainknál’. Ezt a területet évszázadokon keresztül az egymással reménytelenül keveredő kisebbségek civakodása dúlta fel. Most azzal próbálkozunk, hogy elkülönítsük egymástól e viszálykodó elemeket, méghozzá igazságosan és építő módon. Önkéntes alapon visszahívtuk kisebbségeinket az olyan helyekről, mint a balti államok, és ugyanezt tesszük Észak-Olaszországban is.
Még a zsidók számára is kijelölünk egy területet, ahol nyugodtan élhetnek magukban.
Közöttünk és a lengyelek között megfelelő faji határt kívánunk vonni. Ezzel persze lassan haladunk – hiszen állatállományukkal és személyes ingóságaikkal nem lehet embertömegeket sakkfigurák módjára mozgatni. Ám az általunk óhajtott célon nem változtat.” Himmler tovább beszélt a visszatelepítési programjáról, óvatosan elkerülve ezek lehetséges tragikus oldalait. Majd röviden visszatért az ő SS-ének témájára. Ezen a ponton egy csinos fiatal hadsegéd lépett be, és tisztelgett.
„A kocsi készen áll, uram” – jelentette.
„Meglátogatni a Leibstandartét – magyarázta Himmler. Nagyon szeretném, ha egy pillantást vetne az embereimre, mielőtt távozik.”
Ezután a Gestapo félelmetes vezetője keményen kezet rázott velem, majd jó utat kívánt a hazatéréshez. Január végi nyomorult nap volt, hideg, mint Grönlandban, és kavargó hópelyhek növelték a már meglévő hótakarót. Ahogy Himmler autója a külvárosba ért, bizonytalanul farolgatott és himbálózott a hóba vájt keréknyomon. Azonban az SS-sofőr ragyogóan vezetett, és biztonságban és gyorsan elvitt minket célunkhoz. Hitler testőrsége egy korábbi porosz kadétiskolát foglalt el. Az épületek régiek, ám jól karban tartottak. Az egyetlen kivétel az uszoda, egy pompás új épület akkora medencével, hogy megítélésem szerint akár ezer ember is fürödhetett benne, különösebb zsúfoltság nélkül. A parancsnok – egy keménykötésű öreg katona, alacsony, inas és sötét arcbőrű; szembeszökő ellentéte fiatal beosztottjainak, akik valamennyien szőkék és tagbaszakadtak voltak – büszkén mesélte, hogyan is épült.
A Führer egy napon eljött, hogy megnézze, hogyan szállásolták el testőrségét. Akkoriban az uszoda egy öreg épület volt, amelyben egyszerre csak egy század fért el. Hitler ránézett, és összevonta a szemöldökét. „Ez a hely nem való fürdésre az én Leibstandartémnak – jelentette ki. Hozzanak papírt és ceruzát!” És ott helyben felvázolta elképzelését, hogy milyennek kell lennie az új uszodának. És ennek alapján az meg is épült.
Ilyen a „párt”, és ilyenek az emberek, akik a sorsát irányítják. Mit gondoljunk erről a bámulatos szervezetről, és annak erőszakosan erőteljes hitvallásáról, amely oly meg-nemalkuvóan dacol a világgal és annak eszméivel?
Egy dolog bizonyosnak tűnik: a nemzetiszocialista megrázkódtatás sokkal mélyebbre hatol, mint Olaszországban a fasiszta rendszer, és még dacosabb szakítást jelent a történelmi múlttal, mint Szovjet-Oroszország kommunizmusa. Ezt maguk a nácik állítják, egy cseppnyi bizonytalanság nélkül. Nézzük, mit mond erről Otto Dietrich, az egyik legjelentősebb szószólójuk:
„A nemzetiszocialista forradalom egy totális forradalom. … Nemcsak kultúránkat hatja át és forradalmasítja, hanem a mögötte húzódó minden gondolatunkat és képzetünket is – más szóval egész gondolkodásmódunkat. Ennélfogva kiindulópontja, feltétele és hajtóereje minden cselekedetünknek. … Egy új korszak küszöbét lépjük át. A nemzetiszocializmus több mint újjászületés. Nem egy öreg és ósdi világhoz való visszatérést jelent. Ellenkezőleg, ez jelenti a hidat egy új világba!”
Németország határain kívül sokan hajlamosak azt gondolni, hogy a nácik által felidézett „új világ” nem túl kívánatos lakóhely. Ez viszont nem változtatja meg a tényt, hogy itt az egyik leggyökeresebb forradalommal állunk szemben, és hogy vezetői a legalsó szintektől kezdve forradalmárok. Továbbá bár életkoruk alapján viszonylag fiatalok, mindannyiuk veterán, akik hosszas viszontagságok közepette keményedtek, és számos harci sebet szereztek. Logikus következményei ők a negyedszázados zaklatott nemzeti életnek, amelyről már beszéltünk. Véleményem szerint mind ők, mind pedig mozgalmuk egy rendellenes helyzet szabályos következményének tekintendők.
Arról a kemény megpróbáltatásról, amin keresztülmentek, egy saját tapasztalatomból merített példát szeretnék hozni. 1923 nyarának közepén a szobámban ültem a Hotel Adlonban, és egy némettel beszélgettem arról a siralmas helyzetről, amelybe hazája került. Éppen Berlinbe érkeztem a Rajnamenti és a Ruhr-vidéken tett utamról, ahol a francia megszállók elleni passzív ellenállás harcát figyeltem, láttam a fekete csapatokat, és e tragikus helyzet más oldalait is tanulmányoztam. Ekkor, főként e kétségbeesett művelet következményeképpen, a márka a végromlás felé tartott, küszöbön állt az államcsőd, és a teljes pusztulás kilátása fenyegetett. Amint vendégem e nyilvánvalóan reménytelen helyzetről beszélt, látható lelki gyötrelmek között hányódott. Izzadtság verte ki homlokát. Hangulata hirtelen teljesen megváltozott. Hátravetette a fejét, és vérfagyasztó kacajban tört ki, amit leginkább a német „Galgenhumor” – akasztófahumor – szó fejez ki. Hátborzongató jókedvétől rázkódva előrehajolt, és megveregette a térdem.
„Milliónyian meghaltak már közülünk a csatatéren és a brit éhségblokádtól – kuncogott. Lehet, hogy még milliónyian fogunk elpusztulni, és biztosan összeomlunk. Senki sem tudja, milyen próbák várnak ránk, és a világ alig törődik azzal, hogy enyhítse szenvedésünket. De bármi történjék is, főleg a gyengék és puhányok pusztulnak el. Rövidesen megszűnik létezni a jóindulatú, könnyed és pocakos német. Dr. Stoddard, hadd mondjak önnek egy jövendölést. Ha ez folytatódik, mintegy tizenöt év múlva egy új Németországot láthat majd, olyan szikár, olyan kemény, olyan könyörtelen országot, ami bármilyen betolakodóval szembeszáll – és legyőzi azt!”
A régmúlt nyári napon hallott sanyargatott ember kétségbeesett lelkiállapota csak egyetlen szakaszát jellemzi annak a keserű iskolának, ami a jelenkori Németország vezetőit azokká tette, amik. A háború utáni Angliában egy új kifejezést kovácsoltak ezek angol megfelelőire: az Elveszett Nemzedék.
De ha ez igaz volt Anglia háború-sebezte fiatalságára, mennyivel igazabb volt a német fiatalokra! Nos, ama háborús ifjoncok most a nyeregben ülnek. Amit tehát Németországban látunk – az a hatalomra jutott elveszett nemzedék. Amint először megpillantottam a Harmadik Birodalom ama vezetőit, éreztem, hogy az én amerikai nézőpontomból van bennük valami különös. Ahogy elemeztem őket, rájöttem, hogy ez egyfajta kemény könyörtelenséggel vegyült kifacsart cinizmus.
És amikor élettörténetüket hallgattam, láttam, hogy ez aligha lehetett volna másként.
Legtöbbjük önkéntesként ment a háborúba, szinte gyerekként. Emlékszem, egyikük mindössze tizenöt éves volt akkoriban; a többiek sem voltak sokkal idősebbek. Ezek a hazafiasságtól fűtött gyerkőcök átmentek a vesztésre álló háború poklán, amely aztán megsemmisítő vereséggel végződött. Majd megalázott lelkükbe valami vadság vegyült, amikor csatlakoztak a Szabadcsapatokhoz, hogy harcoljanak a kommunista forradalommal. Nagy örömükre egy ideig kommunistákat öltek. Ezután némelyikük iskolába ment, vagy dolgozni; de alig néhányan tudtak csak beilleszkedni a weimari köztársaság életébe, amit gyűlöltek és megvetettek. Néhányan külföldre mentek, kalandot keresni; a többiek csak duzzogtak és töprengtek, amíg hirtelen trombitaszó nem ütötte meg a fülüket. Ez a nácik harsonája volt:
Deutschland, Erwachte! „Németország, ébredj!” Adolf Hitler szónoklatait hallgatták, ami keserű szívük minden vágyát kiemelte, és hipnotikus varázsigéjének hatása alá kerültek. Beálltak az SA soraiba, és még éveket harcolhattak, még több kommunistát öltek, és az „utca uraivá” váltak. Majd végül győzelem – és vitathatatlan hatalom.
Dióhéjban ilyenek a nácik, ahogy én láttam őket. A többit csak a háború félelmetes ítélete tudja eldönteni.
(Ford.: Virág László)
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
