Elnézve az eltelt néhány nap „szellemi termését”, egy szakajtónyi társadalomkutató, szociológus és pszichológus – ha szánna rá időt – jó hosszú ideig megélhetne belőle, mert a parlamenti választás lecsapódása, s ezzel együtt szellemi állapotaink izgalmas képet mutatnának, annyi szent. Liberáliséknál „én megmondtam” verseny folyik, a nemzeti oldal inkább önmarcangol, ám a végén ki hosszabb, ki rövidebb kanyarokkal, csak mindenki eljut az egy a zászlóig.
Az a furcsa helyzet állt elő, hogy – kevés kivételtől eltekintve – a politika megpróbálja higgadtan kezelni a helyzetet, higgadtabban, mint a sajtó nagy része. A sajtóban ugyanis józan elemzéseknél több a személyeskedés és vádaskodás, a közönséges hangnemről nem is szólva. (Lapunknak is jutott a primitív jelzőkből, de ez abból az alpári mélységből, ahol az ezerháromszáz karikás Simon és kompániája a vezérlő csillag, nem sértő.)
Ideje lenne elfogadni, hogy a Most–Híd idea végleg kihunyt, persze a kocsmányi rajongóklubnak nem kell sírnia, mert szelleme még sokáig itt kísért. A bugári bűnös vegyes ideológia volt ugyanis, amely eredményesen sulykolta az emberek agyába, hogy mindegy milyen a pék, az orvos nemzetisége…
Ezt a mondatot legalább olyan keresztként cipeljük, mint a ’70-es évek alantas kommunista sugallatát, hogy a gyerek csak szlovák iskolából érvényesülhet. Az sem volt igaz, de a mondat belénk égett, és nincs az a józan érv és példa, amely képes lenne teljesen kitörölni a kollektív tudatunkból. Ugyanilyen tehertétel tehát a közösségünkön, hogy már nem fontos a magyar, mindegy milyen a nemzetiség.
A szeptember 30-i parlamenti választás egyik fontos tanulsága, hogy aki „átment a hídon”, és elengedte magyar közösségünket, már nem tér vissza. Sólymosék is hiába tuningolták fel csődprojektjüket Dzurindával, az is kevés volt. Egykori szavazóik már nem kérnek vegyes felvágottat, végleg szlovák pártok szavazói lettek, őket már a magyar jelen sem érdekli, nem még a magyar jövő.
A nemzetelhagyók mellett azonban, ahogy 2020-ban, úgy az idei választáson is számottevő volt a „nemzetmentők” csoportja. Bevallom, ez a jelenség számomra kevésbé értelmezhető. Mi több, fel sem foghatom, hogy tisztes magyar embereknek miért fontosabb a szlovák nemzet „megmentése”, mint a saját megtartása. Főképp, hogy a szlovák nemzetet leginkább önmagától kell megmenteni: az egyik oldal Ficót élteti a progresszívek ellenében, a másik meg a progresszívek mellett ránt kardot, s Ficótól félti a demokráciának ezt a fénylő csillagát, Szlovákiát.
Megint fordítva ülünk a lovon, s mintha nem látnánk a valóságot: a mi kertünket rendre letarolják, szétlopják, és mi megyünk a szomszéd kertjét őrizni. Szeretném a szomszéd kertjét őrzők lelkületét megérteni, de nem fogom.
Vajon most, a választások után, látva, mennyin múlott a magyar erő megmutatása, megmozdult-e bennük ott legbelül valami, amit úgy hívnak, lelkiismeret? Legalább az értelmiségeiktől elvárható lenne, hogy mérlegeljék, hol tartana közösségünk, ha csak a szlovák politikumon múlna sorsunk. Se a fejlesztések, se a támogatások nem találják meg az ország déli részét. Magyar politikai képviselet nélkül azonban konzerváljuk áldatlan helyzetünket.
Itt tartunk, így gondolkodik a felvidéki értelmiség egy jelentős része. Elvtelenül, gyarló döntéseket hoznak, megalkuvó módon. Közösségünk szempontjából ez legalább olyan hitszegés, mint a vegyes idea volt.
A választás elmúlt, ideje leszámolni a veszteség miatti csüggedéssel, s új fejezetet nyitni, hiszen a „hídon innen” még mindig sokan vagyunk, akiknek a magyar lét nem pillanatnyi érdek, hanem a kudarcok ellenére is önbecsülés, büszkeség, és a nem adjuk fel dacos érzése.
Megjelent a Magyar7 2023/41. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
