A Magyar Nemzet 1938. és 1965. november 20-án megjelent számaiból válogattunk.
Augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, ebből az alkalomból pedig múltidézésbe fogtunk. Keressék mindennap a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott napi számból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.
A visegrádi áruház
A történet rövid, de annál tanulságosabb.
Az újságok megírták, a rádióban is hallottuk, hogy a Dunakanyar fejlesztése során nagyobb gondot fordítanak az üzlethálózat kibővítésére is. Ennek keretében Visegrádon modern kisáruház nyílik. Az áruház építését el is kezdték, sőt be is fejezték. Máig sem nyílt meg. Miért?
Amikor átvételre került a sor, a szakemberek megállapították, hogy a terveket nem tartották be pontosan. Így tehát az áruház sokkal alacsonyabbra épült, mint ahogyan azt az előírások megkívánták. Hogy milyen helytelen volt ezeket az előírásokat be nem tartani, az kiderült a nyári árvíz idején. A Duna kiöntött, a már majdnem teljesen kész áruház vízben állt.
Először augusztus 20-ra tűzték ki a megnyitást. Nem kapták meg az engedélyt, az új terminus szeptember 15. volt. Azután október 15, majd november 7. A határidők mind elmúltak, a szakemberek fenntartották véleményüket, az áruház továbbra is zárva van, és talán csak tavasszal nyílik meg. Ha ugyan egyáltalában megnyílik.
Mindehhez tudni kell azt, hogy amikor az építkezés meglódult, a környékbeli házak lakói egyértelműen figyelmeztették az építőkét: nem lesz jó a megfelelő magas alapozás nélkül létrehozni az áruházat. A Duna szeszélyes folyó. A közeliben levő valamennyi villa magas kőalapzatra épült. Bizonyára nem véletlenül… Az építők azonban lemosolyogták a „laikus” hozzászólókat és folytatták munkájukat, úgy, ahogy elkezdték. Függetlenül attól, hogy a tervek is másra kötelezték volna őket.
Hatásköri és egyéb viták végtelenje indult meg, és ha a tétek nem csalnak, folytatódnak is majd jó darabig. Mindennek az egyszerű ember issza meg a levét. A helybeliek és a kirándulok, akik nem jutnak megfelelő vásárlási lehetőséghez. Ezenkívül mi valamennyien. Hiszen a mi pénzünk fekszik az áruházban és mi fizetünk majd rá, ha még megnyitás előtt át kell majd alakítani, felemelni, újra alapozni.
Nem ez az első eset, amikor bizonyos szakmai gőg felelőtlenséggel párosulva tekintélyes kárt okoz a közösségnek. Csak az utóbbi időkből említek néhány példát. Ott volt a kecskeméti Aranyhomok szálló szerencsétlen liftje, amely amint tudjuk, hol működik, hol nem. Azután itt van a budapesti szállodaépítések kérdése. Egymásután megszólaltak a szakemberek és egyértelműen kifogásolták, hogy a Margitszigetre kerüljön az óriásszálló. A vélemények elhangzottak és utána a rádióban hallhattuk az épület tervezőjének nyilatkozatát: részletesen elmondotta, hogyan épül majd meg a Szigeten a szálloda. Mintha semmilyen ellenvélemény nem hangzott volna el…
Ha már a szállodaépítésnél tartunk, az egyszerű újságolvasó azt sem értette, hogy miért kellett bonyolult előmunkálatokkal megakadályozni a talaj csúszását a fogaskerekűvel szemben épülő szállodánál. Ha ott csúszik a talaj, miért éppen ezt a helyet jelölték ki az építkezésre? Be van már építve minden erre alkalmas terület a fővárosban? És a laikus arra is emlékszik, hogy a pesti Duna-parton valaha egész szállodasor állt. Miért nem lehet előbb ezt visszaállítani és utána kutatni újabb megfelelő telkek után? De ezt nemcsak a laikus kérdezi, hanem a szakember is.
Szakmai gőgről beszéltem, és ez sajnos, sok más vonatkozásban is megnyilvánul. Ott volt például a 67-es villamos esete. Egész városrész közlekedését bénították meg, amikor ezt a vonalat a Keleti pályaudvarnál elvágták. Ezreknek szereztek mindennapos bosszúságot, a tiltakozások egymást követték. A panaszokra fölényes hangú válaszok érkeztek: ez így helyes, változtatni nem szükséges. Ezekből a válaszokból olyasféle szemlélet kerekedett ki, mintha a villamosok menetrendje volna az öncél és ahhoz kell alkalmazkodniuk a dogozóknak munkába menet, munkából jövet. A felháborodás azonban olyan arányokat öltött, hogy végül mégis a lakosságnak lett igaza. De nem lehetett volna ezt a jogos sérelmet viták nélkül, sokkal hamarább orvosolni?
Néhány példát említettem csak, bár a sort hosszan lehetne folytatni. Minden kerület lakossága tud olyan építkezésekről, vagy beruházásokról, amelyeket nem ért, amelyeknek célszerűtlenségét látja. A munkákat mégis elvégzik, és amikor elkészülnék vele, kiderül, hogy feleslegesek voltak, hogy a pénzt másra, sokkal okosabb célokra lehetett volna elkölteni. És amikor ez kiderül, akkor egyes „illetékesek” vállvonogatva megállapítják, hogy legfeljebb újra átalakítják majd a szóban levő üzletet, vagy ismét felszedik a kövezetei, hogy lerakják azt a vezetéket, amelyről korábban elfelejtkeztek.
Rengeteg pénz úszott már el ilyen módon. De most, amikor egyre többet beszélünk arról, hogy minden forint hovafordítását alaposan meg kell néznünk, az ilyen felelőtlenségnek véget kell vetnünk.
Úgy gondoljuk, az ilyen közérdekű kérdések eldöntésénél az eddiginél sokkal nagyobb szerepet kell kapniuk a Hazafias Népfront bizottságainak. Beszéljük meg idejében a népfrontbizottságokban a beruházási terveket, szólaljanak meg ezeken a vitákon a szakemberek csakúgy, mint a környék lakói. A szakmai gőg helyett a kollektív bölcsesség döntse él ezeket a problémákat. Érezzük át mindnyájan a felelősséget, mindnyájunk pénzének hovafordításáért.
A teljesen berendezett, mégsem megnyitható visegrádi áruházzal kapcsolatban eszembe jutottak a Minisztertanács elnökének a Parlamentben elmondott szavai: „A kormány határozottan elítéli a felelőtlenséget, hanyagságot és felszólítja az összes gazdasági vezetőt: intézkedjenek a hanyagság, a lazaság felszámolására és a vétkeseket vonják felelősségre.”
Ezek a szavak az egész ország egyetértésével találkoztak és azzal a kívánsággal, hogy egy-két ilyen felelősségre vonás eredményét elrettentő például hozzák nyilvánosságra.
Kemény István (1965. november 20, 1. oldal)
Úz Bence
Bemutató a Royal Apollóban
Félreértések elkerülése végett megmondom: ami itt következik, nem filmkritika lesz. Nem mondom el a mesét, nem méltatom a szereplőket, nem dicsérem a rendezőt. Valamennyien, akiknek ebben az élményben részük van, a legtöbbet adták, amit adhattak: minden egyéniséget, minden önálló elgondolást szíves-örömest áldoztak fel, hogy teljes lélekkel beleolvadhassanak a kerek és bonthatatlan egész egységébe. Nem akartak „filmet” csinálni, aminthogy filmnél sokkal több is az Úz Bence. A film csak keret, kifejezési mód, annak azonban tagadhatatlanul a legtökéletesebb. Ami a keretben van, az egy darab a szívünkből, mindnyájunk szívéből, akik ott ültünk a sötét nézőtéren és akik ott ülnek majd meg sok-sok estén, valami könnyes-mosolygós révületben, attól a perctől kezdve, hogy a vásznon megjelenik a felírás: „Erdély, 1938.”
Erdély kezdettől fogva és örökkön-örökké a maga csodálatos gazdagságával, pompájával és tisztaságával, maga friss, gyógyító levegőjével és tisztakezű, tisztavérű embereivel. Erdély, az illatozó havasi rétekkel, rohanó hegyi patakokkal, gőgös, fehér virágokkal és fenyves borította, elérhetetlen és mégis olyan közeli ormok alján. És a havasi székely egyszerű, tiszta élete, aki kevés beszéddel sokat tud mondani, magától értetődően okosat és jót tenni, becsületesen harcolni, ha érdemes és csöndesen, úri módon félreállni, ha kell. Talán csak ilyen kiszellőzött testtel-lélekkel lehet így élni, talán csak a legmagasabb csúcsokon lehet eljutni a százesztendős havasi pásztor csodálatos bölcsességégi:
– Tudom én, hogy nem történik a világon semmi. Az ember születik, éldegél és amikor eljön az ideje, meghal. Ami közben történik: baj, gond, küzdelem – mind nem fontos. Az élet, amit Isten az embernek adott, olyan egyszerű és tiszta, mint a hegyi patak vize.
A szép magyar filmen a kedves, mulatságos, megható jelentetek váltják egymást. Derűsek, könnyesek, szívszorítóak. És képek, képek, képek… Festményszerűen szép a székely lakodalom, a havasi vihar és amit nem lehet elfelejteni: a vasárnapi mise, egyetlen hang, egyetlen mozdulat nélkül, durván ácsolt, földbeszúrt kereszttel, átszellemült arcú, megtisztult emberekkel és az erdő mozdulatlan csendben figyelő és résztvevő vadjaival. Soha még ilyen felemelőt, tisztát, élményszerűt filmen nem láttunk.
És végül, de korántsem utolsó sorban: írni, beszélni, mesélni kell Jávorról. Ismerkedni kell vele, ezzel a régi ismerőssel, új gúnyában, ezzel a régi arccal, melyen új lélek tükröződik. Ki ez az ember? Még csak reinkarnációja sem lehet a régi, frakkos, attilás, szívtipró szépfiúnak. Nem daliás, nem ellenállhatatlan, a régiből csak egyetlen vonás maradt meg: halinanadrágban, hófehér ingében, pörge kalapjával is határozottan elegáns. De a hangja, a járása, a mozdulatai, minden-minden új. Most nem színész, csak ember, csak Bence, az utolsó bajuszpedrésig. Tökéletes, amit csinál: örülünk, hogy megismerkedhettünk vele. És kérjük, az istenért, ne hagyja magát. Ne hagyja, hogy bonvivánszerepekkel nyomorítsák. Sokkal többet tud, sokkal többet ér.
I. M. (1938. november 20., 25. oldal)
Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
