Zsák Malina Hedvig ügyét sokan a szepsi romák esetéhez hasonlítják, hiszen mindkét esetben a károsult felekből lettek az elkövetők. Hedvig a több évig húzódó nyomozás után végül úgy döntött, hogy távozik Szlovákiából. Ráébredt arra, hogy nem normális dolog naponta tizenegy óráig a postásra várni azért, hogy kiderüljön aznap éppen milyen idézést nyújt át.
Az Ön, valamint a szepsi romák történetét nagyon gyakran összehasonlítják. Figyelemmel kísérte az öt évvel ezelőtti brutális rendőri rajtaütést?
Igen, hallottam erről a hírről a médiában, de eleinte csak nagyon felületesen követtem nyomon az eseményeket, hiszen ez volt életem egyik legmozgalmasabb időszaka. Egyrészt a pszichiáterek és a pszichológusok zsaroltak engem, hiszen a főügyészségtől azt a feladatot kapták, hogy vizsgálják ki a szellemi állapotomat 2006. augusztus 25-ig visszamenőleg, így rendszeresen vizsgálatokra hívtak engem. Másrészt a legjobb barátnőm éppen agydaganattal küzdött, ezért nagyon aggódtam érte.
Akkor, amikor elkezdődött a nyomozás, a miniszterelnök és a belügyminiszter, Robert Fico és Robert Kaliňák a szepsi rendőrállomásra érkezett, hogy kifejezze támogatását a rendőröknek. Mit gondolt akkor, amikor ezt az egészet látta?
Emlékszem, hogy önteltek voltak és a rendőrök munkáját dicsérték. Én a televízió képernyőjén keresztül néztem őket és azon gondolkodtam, hogy miféle emberek is ők. Mindemellett nagyon sajnáltam azokat az egyszerű embereket, akik egyébként is a társadalom perifériáján élnek és nagyon kevés esélyük van arra, hogy a szlovák társadalom kiáll mellettük.
Az ügyet később a rendőri felügyelet kezdte el vizsgálni, akik azzal tettek pontot az ügy végére, hogy a beavatkozás a törvénnyel összhangban történt. Bele tudja magát élni azoknak az összevert romáknak a helyzetébe, akik igazságot követeltek, s cserébe ezt kapták?
Minden ösztönös, gondolkodó ember, aki nyolcéves tapasztalattal rendelkezik a szlovák rendőrség működését illetően, az tudja, hogy mást nem várhat el.
A károsult romákból, vagyis a tanúkból a nyomozók végül elkövetőket „csináltak“. Azzal vádolták meg őket, hogy hamis tanúvallomást tettek, a támadást pedig kitalálták. Lát hasonlóságot az Ön és a szepsi romák esete között?
Szerintem Ön is látja a hasonlóságot… sajnos.
(…)
Önnek ki segített a nehéz pillanatokban?
Egyértelműen a családom, az akkori párom, aki már több mint tíz éve a férjem, a legjobb barátaim és barátnőim, akik mindig meghallgattak, amikor felhívtam őket. Emellett természetesen a jogi képviselőm, Roman Kvasnica és Jozef Hašto doktor úr.
Ön a határon túlra szökött. Ez volt az egyedüli megoldás?
Ez nem szökés volt, hanem a saját tudatos döntésem arról, hogy a saját kezembe kell vennem az életemet. Annyi éven keresztül éltem együtt ezzel az üggyel, hogy végül rádöbbentem, nem normális dolog naponta tizenegy óráig a postásra várni azzal, hogy aznap éppen milyen idézést hoz nekem.
Amikor azzal kezdtek el fenyegetni, hogy elszakítanak a gyermekeimtől azért, hogy egy hétre elmegyógyintézetbe zárjanak, s kivizsgálják a nyolc évvel ezelőtti elmeállapotomat, továbbá amikor az akkori főügyész helyettese azt mondta a tévéhíradóban, hogy ez megfelelő módszer, s nem kell a kérdéseikre felelnem, mert a szakemberek az együttműködésem nélkül is fel tudják állítani a nyolc évvel ezelőtti pszichológiai állapotomat akkor azt mondtam, hogy mindez már túlmegy a tűrőképességem határán. (…)
Hol van a hazája: Szlovákiában vagy Magyarországon?
Nem tudom. Itt is, ott is. Amikor Szlovákiában éltem, akkor azt gondoltam, hogy ez bizonyos mértékig kívülálló vagyok a szlovák társadalomban, mert magyar vagyok. Amióta Magyarországon élek úgy érezem, hogy itt sem fogok tudni teljes mértékben asszimilálódni. Két kultúra lakozik bennem, amelyek kölcsönösen gyarapítanak és gazdagítanak engem. Ez egy nagyon szép érzés, amit nem szeretnék magamban elnyomni.
Figyelemmel kíséri a szlovákiai történéseket?
Természetesen, minden nap. (…) Amikor Ján Kuciakot és Martina Kušnírovát meggyilkolták és emberek ezrei mentek tüntetni a terekre, akkor a férjem járt a tüntetésekre, én pedig az itteni játszótéren tartottam előadást a helyi anyukáknak arról, hogy mi történik Szlovákiában. Nem tudom, hogy érdekelte-e őket a téma, de ha már a gyerekek miatt nem tudtam elmenni tüntetni, akkor legalább ennyit meg kellett tennem, hiszen nem vagyok közömbös az ország sorsát illetően.
A gyilkosság után Fico és Kaliňák a kormányhivatalban tartott sajtótájékoztatón egymillió eurót tett az asztalra. Mi jutott eszébe akkor, amikor rájuk nézett?
Az, hogy mindketten gusztustalan emberek, akiknek az egész világ csak a pénz körül forog. Egyáltalán nem tudatosították, hogy két tehetséges, rendes ember azért halt ilyen szörnyűséges halált, mert Ján Kuciak végezte el azt a munkát, amit a szlovák rendőrségnek és ügyészségnek kellett volna.
Még vár arra, hogy bocsánatot kérjenek Öntől?
Ön újságíróként valószínűleg jobban ismeri őket, mint én. Talán valódi dzsentlemenek, akik elnézését kérnek a hibáikért?
Minek kellene történnie ahhoz, hogy visszatérjen Szlovákiában?
Nem kell visszatérnem, hiszen teljesen még nem távoztam.
Denník N, Hedviga: Po svojich skúsenostiach som nič iné ako obvinenie Rómov z Moldavy nečakala
Nyitókép: MTI fotó
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
