Írásom főcíme Petőfi Sándor diákkorára utal, hiszen a költőt már egészen fiatalon magával ragadta a színjátszás. Házi statiszta, színlapkihordó és mindenes is volt a Pesti Magyar Színháznál, később pedig karakterszínész különböző vándortársulatokban.
Ismert költőként föllépett a Nemzeti Színházban barátja, Egressy Gábor jutalomjátékán. Rövid ideig színibírálatokat közölt, Shakespeare-darabot fordított, és drámákat is írt.
Múlt heti lapszámunkban a budapesti Bajor Gizi Színészmúzeum állandó kiállításairól írtunk. Ottjártunkkor láthattuk a híres színésznő egykori privát helyiségeit, emlékszobáját. Az emeleten, a Kulisszák között című tárlaton a színházi alkotófolyamatot kísérhettük figyelemmel, megnézhettük a színházművészet jeles színészeinek, rendezőinek festett portréit, fényképeit, kézírásos leveleit, cédulákra írt üzeneteit. A folyosón pedig az ünnepelt színészek emléktárgyait tekinthettük meg.
Ahogyan ígértük, most folytatjuk színészmúzeumi sétánkat, hiszen a látogatókat itt időszaki kiállítások is várják. Ilyen például a Magyar nyelvű színjátszás Petőfi korában, 1823–1849 című. Ez a gazdag anyagot bemutató tárlat, amelyet még 2023-ban, Petőfi születésének kétszázadik évfordulójára állítottak össze a kurátorok, betekintést nyújt a vándorszínészek különleges életébe. Benézhetünk egy ekhós szekér maskarákkal, kellékekkel zsúfoltan megrakott belsejébe, láthatunk bohócsipkát, huszárcsákót, sőt Napóleon fejfedőjét is felpróbálhatjuk. A színészek napjainkban is „vándorolnak”, csak ma úgy mondják, hogy „hakniznak”, vendégjátékaikkal fellépnek vidéken, sőt időnként külföldön is. Persze korunkban már nem ekhós szekéren közlekednek, mint a 19. században, hanem autóval, társulati busszal vagy adott esetben repülővel jutnak el a nagyérdemű közönséghez.
A tárlat rendezői a kiállítótérben felépítettek, pontosabban rekonstruáltak egy vándortársulati színpadot is, hasonlót ahhoz, mint amelyen Balog István társulata játszott Makón, 1833-ban. Az előadásokhoz akkoriban egy hatszor négy méteres, megemelt deszkadobogó állt rendelkezésre. A háttérfüggönyöket zsinórral húzták fel. 1826-ban – Balog István tanúsága szerint – még csak a legszükségesebb díszletek álltak a vándorszínészek rendelkezésre. A jelmezeket darabról darabra különféle átalakításokkal tették alkalmassá a szerepekre: „Annyi öltöny nincs, hogy minden színdarabnak külön meglenne a maga jelmeze, hanem ma a magyarból törököt, holnap a spanyolból orosz jelmezt kell alkalmazni” – írta.
No, de kezdjük az elején, lássuk, mikor is indult a magyar nyelvű színjátszás! Az első hivatásos magyar színtársulat 1790. október 25-én mutatkozott be hazánkban. A 18. század második felétől gyakran vendégszerepeltek a magyarországi városokban német társulatok. Pozsonyban és Kassán színházat is építettek. Budán 1784-ben adták át a Várszínházat a hivatalnokok és a gazdag polgárok számára. A magyar értelmiségiek már az 1770-es évektől kezdve sürgették egy magyar színház építését és magyar színtársulat megalakítását. 1790 szeptemberében aztán Kazinczy Ferenc és Ráday Pál, az egyik legtekintélyesebb magyar főúr állt a kezdeményezés élére. A hazai folyóiratokban, amelyek egyébként már régóta pártolták a magyar nyelvű színjátszást, felhívást tettek közzé, hogy jelentkezzenek a szervezőknél azok, akik szeretnének színészi pályára lépni. Az első előadást a Várszínházban, a továbbiakat pedig a Rondellában, a pesti városfal egyik régi bástyájában rendezték meg. A Pesti Magyar Játékszíni Társaság 1790-től 1796-ig működött, száznegyvennégy bemutatót és majdnem ötszáz előadást tartott.
A társulat vezetője Kelemen László volt. Sosem akart igazgató lenni, de mivel gyakorlatias és elhivatott ember volt, s ráadásul kiváló szervező is, a társulatot ma Kelemen László színtársulataként emlegetik. A nemesi származású Kelemen a pesti piarista gimnáziumba járt, később hivatalt vállalt, a város szolgálatában állt, 1792-től azonban már csak a színészetnek élt. Két húga, a nagynénje és felesége is a társulat tagja volt. (A színésznők a 18. század végén szinte kivétel nélkül mind családtagként kerültek a pályára.) A társulat működését több körülmény is nehezítette, akadályozta. Például nem volt saját épületük és megfelelő létszámú közönségük sem, így nem igazán tudtak versenyezni a német társulatokkal. Bár rengeteg kérvényt írtak, és gyűjtést is szerveztek működésük támogatására, 1796 nyarán be kellett jelenteni a társulat feloszlatását. Kelemen László 1799-ben még újra megpróbálkozott egy vándortársulat megszervezésével és működtetésével. Nagyváradon, Szegeden, Kecskeméten, Nagykőrösön, Gyöngyösön és Losoncon kereste közönségét, de egy év után ez a vállalkozása is csődbe ment.
Pesten, a mai Károly körút 7. szám alatti ingatlan helyén állt egykor egy hosszanti elrendezésű épület, az úgynevezett Hacker Szála. Hacker József ácsmester egyemeletes háza fogadónak épült 1776-ban. 1780-ban már díszterme is volt, ahol bálokat rendeztek. Vida László az épületet a saját költségén átalakíttatta alkalmi játszóhellyé, s a pesti magyar színtársulat 1809. február 24. és 1812. február 19. között itt tartotta előadásait. Amint a kiállításon megtudtuk, a színpadon fellépett annak idején Kántorné, és itt kezdte pályáját Széppataki Róza, a későbbi Déryné. 1822-ben Kilényi Dávid vándortársulata játszott az épületben. Az idővel kétemeletesre bővített házat 1966-ban lebontották.
A tárlaton látható egy fából készült remek makett is, a Reischl-házé, amely alkalmi színházépület volt Budán. A hajóhíd budai hídfőjénél állt, és alkatrészek tárolására használták. A mai Várkert-kioszk helyén lévő egykori faépületet Reischl Gáspár alakíttatta át nyári színházzá, amely mintegy ötszáz néző befogadására volt alkalmas. Ezt a 19. század elején bontották le. Magyar nyelven először 1784. október 15-én játszottak benne német színészek, majd 1792 és 1796 között az első magyar társulat játszóhelye volt. Itt mutatták be Bessenyei György A filozófus című vígjátékát (1792) és az első magyar énekes játékot, a Pikkó herceg és Jutka Perzsit (1793).
Érdemes szót ejtenünk a Várszínház keletkezéséről is. II. József császár 1786-ban, budai látogatásakor személyesen intézkedett arról, hogy az 1784-ben Budára telepített központi kormányhivatalok tisztviselői karának szórakoztatására a – ma a Miniszterelnökségnek helyet adó – karmelita kolostor templomát színházzá alakítsák. A terveket Kempelen Farkas készítette el. Az ezerkétszáz nézőt befogadó játszóhelyet 1787. október 17-én nyitották meg. Az épületben, amely kezdetben német társulatok számára nyújtott fellépési lehetőséget, 1790. október 25-én tartotta első előadását a már említett Kelemen László-féle hivatásos magyar társulat. Tíz évvel később, 1800. május 7-én itt adott koncertet Beethoven. Az épületet 1815-ben újították fel először. Az 1830-as években azokat a színészeket láthatta itt a közönség, akik később a Nemzeti Színház alapító tagjai lettek, így Dérynét, Lendvay Mártont, Egressy Gábort, Megyeri Károlyt, Szentpétery Zsigmondot. Az épületben 1837-től 1870-ig ismét német társulatok léptek fel.
Petőfi 1839. március 10. és május 7. között statisztaként működött, azaz mindenes volt a Pesti Magyar Színházban. Hrúz Pál, egy távoli rokona színházi szabóként dolgozott, talán az ő közbenjárásának köszönhetően foglalkoztatták. „Statiszta voltam a pesti Nemzeti Színháznál, s a hordtam a színpadra a széket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb.” – emlékezett vissza a költő életének erre az időszakára 1845-ben, az Úti jegyzetekben. A boldog pestiek című versében pedig így ír a városi életről, amelynek már akár a színházba járás is része lehetett: „Hiába is dicséritek / A szép természetet! / Az tart legföljebb veletek, / Ki rosz gombát evett. / Szegény, szegény falusiak! / S kisvárosbéliek! / Mi élünk csak valódilag, / Mi boldog pestiek! // (…) Hát a színház? a táncterem / És több efféle hely? / Kapunk alatt hintó terem, / S mint a villám visz el.”
A kiállítótérben poszter méretben láthatjuk a falon Petőfi felnagyított, jól ismert dagerrotípiáját, amit annak idején barátja, Egressy Gábor készített róla. A tárlat betekintést enged Petőfi színésznőkhöz való viszonyába is. Mint tudjuk, a költő – ahogyan a legtöbb fiatal – sokszor volt szerelmes rövid élete során. Nem túl mély kapcsolat fűzte például Prielle Kornéliához. A színésznő tizenöt évesen, 1841-ben került Kilényi Dávid társulatához. A vándorlás során 1844-ben Nagyenyeden megismerte Szigligeti Edét, aki egy évre leszerződtette a Nemzeti Színházhoz. 1845 végétől újra vidéken játszott. Életének ebben a szakaszában, 1846 őszén találkozott Kornélia Petőfivel, Debrecenben. A költő november elején rossz lelkiállapotban érkezett a városba, mert arról a pletykáról értesült, hogy Szendrey Júliának, aki iránt ő 1846. szeptemberében szerelemre lobbant, korábban gróf Lakodetti osztrák dzsidás hadnagy volt az udvarlója. Petőfi állítólag ezt mondta róla: „Német katonatiszt, gróf! Háromszoros ellenség!” Ezzel akkor, legalábbis átmenetileg, lemondott Júliáról.
A történet azután úgy folytatódott, ahogyan a kiállításon olvashatjuk. Debrecenben akkoriban Feleky Miklós társulata játszott. A költő 1846. november 17-én megnézte Szigligeti Ede Két pisztoly című népszínművét. Ebben Lenke szerepét Prielle Kornélia alakította, aki az eredeti dalbetét helyett A virágnak megtiltani nem lehet című Petőfi-verset adta elő. Talán a dal hatásának is köszönhető, hogy a költő másnap megkereste a színésznőt, és megkérte a kezét. Könyves Tóth Mihály református lelkészhez fordultak, hogy azonnal adja össze őket, ám ez nem volt lehetséges, ugyanis előbb háromszor ki kellett volna hirdetni a szándékukat, s ez alól nem kaptak felmentést. Másnap Petőfi a katolikus prépostnál is próbálkozott, de hasonló okok miatt ő is visszautasította. A költő ezek után feljogosította Prielle Kornéliát, hogy addig is, míg törvényesen egybekelnek, viselje a Petőfi nevet. Azt is megígérte neki, hogy követi majd a társulatot Kolozsvárra. Ebből azonban végül semmi sem lett, egy évvel később pedig nőül vette Szendrey Júliát. Erre a hírre Prielle Kornélia is megházasodott: Szerdahelyi József zeneszerző és színész fiához, Kálmánhoz ment feleségül. A hagyomány szerint Kornélia a lánykérés délutánján azt a pruszlikot viselte, amit megtekinthetünk a színészmúzeum kiállításán.
A tárlat mindezeken túl is sok érdekességet kínál. Láthatjuk például Laborfalvi Róza főkötőjét, vállkendőjét, fizetési nyugtatványát 1847-ből, Prielle Kornélia hajtincsét, ezüsttollát, csikóskalapját és még megannyi más különleges tárgyat. S persze olvashatunk itt Petőfi-verseket, színházi falragaszokat és egyéb dokumentumokat is.
A kiállítás alkotói: Badolay Géza, Gajdó Tamás, Gellén Barbara, Hadi Barbara, Kovács Emőke, Papp Jenő, Szabó Attila voltak. A látvány és a grafikai terv Mira János munkája.
A Magyar nyelvű színjátszás Petőfi korában, 1823–1849 című kiállítás megtekinthető a Bajor Gizi Színészmúzeumban Budapesten, a Stromfeld Aurél utca 16. szám alatt.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2026. március 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
