Szépen felöltözve, örömmel érkeznek meg a pozsonyvezekényi községháza dísztermébe a születésük kerek évfordulóját ünneplők. A falu egyik hagyományos ünnepére, a jubilánsok találkozójára készülnek. Megölelik egymást, beszélgetnek, összegzik az elmúlt évek tapasztalatait.
Az ötvenedik életévét betöltött Erikával elegyedek szóba a pozsonyvezekényi jubilánsok találkozóját követő bál megnyitója előtt. Évekkel ezelőtt kollégák voltunk egy óvodában, már akkor is szeretettel adta át tapasztalatait, tudván azt, hogy egyszer, valamikor majd egy következő generációnak kell folytatnia a munkát. A kor nem fogott rajta, éppen olyan szép és nemes metszésű az arca, mint évekkel ezelőtt. Miután megbeszéljük, kit merre sodort az élet, körbenézek a kultúrház nagytermében.
Az élet szalagja
Az önkormányzat által megbízott hazai szervezők nagyon kitettek magukért, a díszítés csodálatos, természetközeli elemekből alkotott. Lassan érkeznek a nyolcvan-, kilencvenévesek is. Látni, hogy fontos számukra ez az ünnep, megtiszteltetésnek érzik, hogy a falu, amelyért oly sokat munkálkodtak, szeretettel fordul feléjük.
A jubilánsok bálján szalagkitűzésre is sor került, a különböző színű szalagok a gyökerekhez való tartozást, a megélt emlékeket és a szép, hosszú élet reményét szimbolizálják. Több mint negyvenéves hagyománya van már a jubilánsok köszöntésének Pozsonyvezekényen.
A találkozó szentmisével kezdődött, a szépkorúakat Zupko Tamás polgármester köszöntötte a községháza dísztermében, majd átadta a díszokleveleket. Az ünnepi beszédekben elhangzott, hogy Pozsonyvezekény mindig otthona lesz azoknak, akiknek ott ringott a bölcsőjük, ez a közösség nyitott és fejlődő. Az ilyen ünnepek alkalmával felidéződnek a régi barátok, a csínytevések, az udvarlások édes percei, mindaz, ami a jubilánsok vezekényi életét valaha kitöltötte. A jubilánsok ünnepére azokat is hazahívta a vezekényi harangszó, akik a múlt században elszenvedték a sorstragédiát, és a kitelepítés messzire sodorta őket az öreg Fekete-víz partjától.
A Varga lányok
Egymásra feltűnően hasonlító öt szépkorú asszony üldögél egymás mellett az ünnepségen. Magyarországról érkeztek. Otthonról eljöttek haza, hogy részt vegyenek a jubilánsok találkozóján. Abban a hazában, ahol születtek, és ahonnan igazságtalan és kegyetlen politikai döntések gyermekként űzték el őket. Ma már mosolyogva mondják, hogy szép falu ez a Vezekény, különösen csodálatos a természet, az öreg Fekete-víz ölelése, a kerékpárút, amely megépült. A legjobb azonban az, hogy máig szeretettel és tárt karokkal fogadják az emberek a hazatérőket. Gizella, Anna, Mária, Katalin és Erzsébet, vagyis lánykori nevükön a Varga lányok mesélni kezdenek. Leginkább azon csodálkozom el, milyen szép, hogy mind az öten hazatértek az ünnepre, és milyen jó is az, ha ilyen sok testvére van az embernek. Ekkor nevetve mondják, hogy nem öten, hanem heten vannak, két fiútestvérük is van. 1938 és 1949 között születtek.
– Régen nem volt az ám olyan meglepő, ha sokan voltak a testvérek – mondja Erzsébet néni, aki csak akkor komorodik el, amikor megkérem, meséljen nekem a kitelepítésről. Kilencéves „nagylány” volt már akkor, a legfiatalabb testvére, Ferike pedig egyéves volt.
Hazát cserélni
– A rokonok összeborultak, és sírtak – kezdi az idős asszony. Az édesanyánk kérdezte a nagynénénktől, hogy Annikám, találkozunk-e még valaha? Mi meg fent ültünk a vagonon. Az édesanyánk odaszólt egy helyi embernek, légy szíves, Lajoska, húzd be a vagonajtót, mert meg akarom szoptatni a legkisebbet. Erre mindenki sírni kezdett. Annika elkísért minket Galántától Érsekújvárig, és ott búcsúztunk el. Egész Pitvarosig levittek bennünket, a román határ szélére. Ekkor már a többi testvér is beszélni kezd. Elmondják, nagyon fájdalmasak ezek az emlékek. 1956-ban jött haza először egyikük, akkor még élt a nagyapjuk.
Évekig ládában volt a sok holmi, mert az idősebbek várták, hogy hazajöhessenek. Minket úgy hívtak Pitvaroson, hogy a betelepítettek. Befogadtak bennünket. A gútaiak hamarabb mentek, ők jobb házakat kaptak, a vezekényiek meg azt, ami maradt. Olyan házat, amelynek nem volt ajtaja, ablaka, se fűtés. A szomszédok szeliek voltak, ők fogadtak be bennünket. December harmadika volt. Apu bement a községházára, és kérte, hogy adjanak valamilyen házat, hiszen sok a gyerek.
Felmerül bennem a kérdés, milyen lehetett annak az évnek a karácsonya.
– Milyen karácsony? Mi arra akkor nem is gondoltunk. Katolikus templom sem volt, az iskolában tartották a szentmisét. Az evangélikusoknak volt egy óriá-si templomuk, de nem voltak hívek. Sokan át is jöttek ide, a jobb élet reményében. De nem volt egyszerű. Hazát cserélni sohasem egyszerű dolog, leányom – mondták a Varga testvérek.
Megjelent a Magyar7 2022/37.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
