Liptóba vissza-visszatér az ember. Talán a hegyóriások miatt, amelyek körbeölelik ezt a kis medencét, talán a hangulata miatt, amely egyfajta harmóniát sugároz, talán a zölden hullámzó mezők miatt, amelyet csak kisebb-nagyobb fenyőszigetek szakítanak meg.
Itt nincsenek magyarok, csak magyar emlékek, van viszont Tátra, Fátra, és havasok egész sora, amelyek olyan csábítóan hívogatnak, amelyeknek nem igazán lehet ellenállni. Nagyjából az összes hegyet, ormot, csúcsot, gerincet bejártuk Liptó körül, kivéve a vármegye legmagasabb pontját, a 2248 méter magas Sebes-pataki-hegyet, amelyet a helyiek Bystrának neveznek.
A Liptói-havasok keleti végén álló gránitbércre egy kétnapos túra keretében terveztünk feljutni, amibe az is belefért, hogy számba vegyük a hegy lábánál lévő magyar emlékeket.
A Balassák nyomában
Itt van rögtön Liptó legkisebb városa, Európa első erdészeti iskolájának helyszíne, Stróbl Alajos szobrászművész szülőhelye, Liptóújvár. A Balassák őse, Dancs zólyomi ispán volt az, aki Károly Róbert oldalán, a Csák Máté ellen vívott harcokban felszabadította Felső-Magyarországot. Hűségéért cserébe megkapta az akkor szinte lakatlan, erdős Liptót, és felépítette azt a várat, amely később a Balassi családé lett. Maga a költő, Balassi Bálint is többször járt a várban, amely a kuruc időkben pusztult el.
A romok melletti kastélyt a XVII. században élt Zay Magdolnának köszönhetjük, illetve azoknak, akik az elmúlt 10 évben felújították. Ha már szó esett a kurucokról, jó tudni, hogy a szomszédos Vavrisó környékén zajlott le 1709 augusztusában a Rákóczi-szabadságharc egyik utolsó ütközete. A rendi felkelés ekkor már kifulladóban volt, ennek is köszönhető, hogy bár kurucaink létszámfölényben voltak, mégsem sikerült legyőzni a vavrisói láncok közé szorult labancokat.
A csatának ma már múzeuma is van a falu szélén, ahol az ütközet domborzati térképe idézi elénk az 1709-es eseményeket, erőviszonyokat.
A Liptószentmáriai-víztározó
A múzeum feletti kilátótoronyból elénk tárul maga a táj is, amelyben a roppant hegyek között békésen kanyarog a Vág nyugat felé. Aztán egyszer csak eléri a Liptószentmáriai-víztározót, amelyet még a kommunisták építettek a ’70-es években. Lett is erőmű, meg áram bőségesen, és lett a Liptói Falumúzeum Perbenyén, ahová annak a 11 liptói falunak a legarchaikusabb épületeit költöztették, amelyek a víz alá kerültek a szocializmus idején. Itt kezdett új életet a párizsházi nemesi kúria és a liptószentmáriai gótikus templom is megannyi fehérre meszelt parasztház ölelésében.
A múló értékek számbavétele után aztán elindultunk a múlhatatlan kincsek nyomába, a Liptói-havasok fenyő- és sziklabirodalmába. A Jamniki-völgyben emelkedtünk fel, ahol a térkép szerint lennie kellett egy télen-nyáron nyitva álló 12 fős kolibának, ahol bárki meghúzhatja magát éjszakára. Szerencsénk volt, mert az 1200 méteren, az erdő közepén álló házban éppen nem volt rajtunk kívül senki – rossz belegondolni, mi lett volna velünk telt ház esetén, hisz bízva a gondviselésben, nem hoztunk sátrat magunkkal.
Maga a ház és környezete nagyon hangulatos, mellette tűzrakóhely, körben fenyők és páfrányok, ahogyan azt a „Cirbolya és Borbolya” alapján el lehet képzelni. Másnap várt ránk a munka dandárja, ugyanis hiába jutottunk fel 11 óra körül a 2000 méter magasságban lévő gerincre, onnan még négy hegyen kellett átmászni, míg estére a Bystrára értünk. Azért panaszkodni nem szeretnénk, hisz közben végig pazar kilátásban gyönyörködhettünk, az utat számtalanszor zergecsapatok keresztezték, és az előző nap talált hatalmas pöfetegből még ide a gerincre is jutott egy gombapörköltre való adag.
A nap utolsó sugarai odafent értek bennünket, hogy aztán a sötétedésre is maradjon némi izgalom a medvejárta törpefenyvesen való átkeléssel és a kőtörmelékes lejtőkön való leereszkedéssel. Este 10 órára ezen is túljutottunk, hogy még éjszaka induljunk is tovább, az erdélyi Mezőség felé.
A beszámolóhoz videó is tartozik, melyet ide kattintva nézhetnek meg.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
