Autonómia általában ott jött létre, ahol biztonságpolitikai probléma volt, és ez a kényszerítette ki a probléma kezelését – többek között erről is beszélt az MNO-nak adott interjújának második részében Bárdi Nándor. Az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársa szerint a katalán, vagy a dél-tiroli világok évszázados európai kultúrák, nagyon erős a belső demokrácia és kooperációs készség jellemzi, ami sajnos a magyar kisebbségi közösségeken belül nem működik.
A Bárdi Nándorral készült interjúnk első részében bemutattuk a történész legújabb tanulmánykötetét, amelyben az erdélyi magyar politizálás 1919-1944 közötti kereteit ismerteti, valamint kitértünk arra is, hogyan alakult az itthoniak képe a határon túli magyar közösségekről, és a szóba került a kárpát-medencei régiósítás és a korszerű nemzetstratégia is.
– Mennyiben tudtak a magyar kisebbségi elitek beilleszkedni a többségi társadalom által működtetett politikai rendszerbe?
– A határkő 1944, mivel ezt követően önálló magyar kisebbségpolitikáról nem beszélhetünk, hanem az adott ország államszocialista pártján belül lobbiznak a magyar politikusok, értelmiségiek – vélt vagy valós közösségi érdekekért –, akiket természetesen senki sem választott meg. Csak 1989 után, és 1944 előtt létezett önálló kisebbségi stratégia. Ezen a kisebbségi politizáláson belül az egyik az lehetett, hogy valamelyik többségi párton belül politizálnak, de erre nem nagyon volt példa, ráadásul ezek nem voltak túlságosan sikeresek (Nyilvánosság az Erőszak Ellen, Csehszlovákia, Demokrata Párt, Szerbia). A másik alternatíva valamiféle paktumpolitika, vagy koalíciós kormányzás az adott párton belül, amire az 1920-as évektől szükség volt, mivel a magyarok a választási listákra sem kerülhettek föl, ha nem kötöttek megállapodást a választást bonyolító kormánypárttal.
A harmadik stratégia az önálló kisebbségi politizálás volt, amivel a két világháború között, majd 1989 után is éltek a magyar pártok. A negyedik lehetőség: a szocializmus körülményei között megpróbálnak érdekeket kijárni különféle szervezetek, intézményi keretek, amelyek egyben támaszai voltak a magyarságon belül a kommunista pártoknak (Magyar Népi Szövetség, Csemadok, Magyar Autonóm Tartomány, Bolyai Egyetem, Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa). Ezek a politizálási módok működtek, de fontos felhívni arra a figyelmet, hogy 1944-et követően nagyon komoly traumák érték a magyar kisebbségeket, amellyel egyben az önálló politizálás keretei is megszűntek. Csonka társadalmak jöttek létre, mivel nagyrészt a középosztály le lett fejezve, később egy új értelmiséget és középosztályt kellett létrehozni, ami alól részben csak Erdély a kivétel épp a Magyar Népi Szövetségnek, Bolyai Egyetemnek, a Magyar Autonóm Tartománynak köszönhetően.
– Az 1989-et követően hogyan alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez a kisebbségi elitek?
– Az 1990-es években a külhoni magyar pártok (Cseh)Szlovákiát kivéve először önkormányzatként, kisebbségi közképviseletként, társadalmi ernyőszervezetként képzelték el magukat, majd egyre inkább néppártként kezdtek el viselkedni, végül pedig választási párttá váltak. Ezek a politikai erők alapvetően változtak meg akkor, amikor koalíciós kormányzati pozíciókhoz jutottak (a kilencvenes évek közepétől). A koalíciós részvételig a magyar pártokban döntően a kisebbségi kulturális elit tevékenykedett, de amikor bekerülnek a kormányzatba, akkor olyan politikusokra lett szükség, akiknek van közigazgatási tapasztalatuk, és ekkor már regionális, gazdasági tétje van a döntési pozícióknak, így többről lett szó, mint érdekvédelem. Megjelennek a magyar regionális érdekcsoportok, elkezdőnek az interetnikus alkuk, amelyek keretében pedig sok diszkriminatív politikai kérdést fel lehetett oldani.
Nagyon fontos az, hogy a politikai-jogi ügyintézés vált elsőrendűvé, másrészt a képviselő forrásszerzése a saját közösség számára. Ma a kisebbségi politikust nem a közpolitikai programok, az érdekvédelem, hanem a forrásszerzés, konfliktuselhárítás legitimálja a választók és a nyilvánosság és politikus társai előtt. A magyar etnikai pártok számára kulcskérdésé vált a gazdasági erőforrások megszerzése, miközben leértékelődött a civil társadalom szerepe, és a kapcsolattartás a választókkal. Éppen emiatt kevéssé tudják mozgósítani a magyar választókat, így az emberek jelentős része nem érzi megszólítva magát. Ezért érzékenyek oly sokan a magyarországi megszólíttatásra, amely a médián keresztül folyamatosan jelen van és az állampolgársággal, illetve a szavazati joggal egyfajta megerősítést ad a kisebbségi helyzetben.
A magyar kisebbségi pártok együttműködésétől még nem változott meg a szlovák vagy a román nemzetépítés ki nem mondott egységesítő stratégiája. Bár azt érzékelnünk kell, hogy az utóbbi országban már nem központi identitáspolitikai kérdés a magyar ügy – úgy, mint Szlovákiában vagy az 1996 előtti Romániában 3-4 évtizedre visszamenőleg. Ugyanakkor a posztjugoszláv országokat leszámítva sehol nem valósult meg a magyar kisebbség önigazgatása. (De ezekben az esetekben is felülről történő integrációban működnek a nemzeti tanácsok, folyamatos alkuk révén. Ezeken én az adott ország magyarságpolitikáján belüli politizálás és a kisebbségpolitikai útkeresés egyvelegének látom.) A kormányba lépésekkel, a kormányon kívüli támogatói alkukkal, az önkormányzati pozíciók révén a magyar kisebbségi elitek – különösen Romániában – elérték, hogy a forráselosztásban, a nemzetiségi politikában a saját közösségeiket ellenőrizhetik, integrálhatják. Ugyanakkor Szlovéniát és Ausztriát leszámítva nem alakultak ki a többségi nemzet részéről egy konszociális helyzet stabilizálásához szükséges tiszta képletek, hogy mit is gondolnak a megosztott kultúrájú vagy dominánsan magyarok lakta régióikról.
– Mennyiben történelmi fordulópont, hogy idén először szavazhatnak egy magyar országgyűlési választáson a külhoni magyarok, ez milyen hatást gyakorolhat a szomszédos államok belpolitikájára?
– A választójog csak egy részletkérdés, mivel maximum két-három mandátum sorsát befolyásolja majd. Fontos, hogy a baloldali erők mennyiben fogják a jóléti sovinizmus fegyverét bevetni a 2014-es kampányban, de egyelőre úgy tűnik ez nem fog megtörténni. A kulcskérdés a külhoni magyar állampolgárság megadása, amely egy „menekülőutat” jelenthet (a munkavállalás, a mobilitás terén). Mint már említettem a különböző kutatások szerint nagy a támogatottsága és döntően a biztonságérzetet, a magyarsághoz való kötődést erősíti. A többedszerre felvetődő probléma, hogy mi lesz a kisebbségi párhuzamos társadalomépítéssel? Kulcskérdés, hogy a magyar kormányzat a párhuzamos társadalomépítésben, vagy pedig diaszpórapolitikában gondolkozik. Utóbbi esetben Budapest diktálja a feltételeket, és nem alkalmazkodik a kisebbségi elitnek az adott országon belüli folyamatos alkuihoz. Sőt Budapestről lehet megmondani, hogy mi az „igazi magyar érdek”. A kisebbségpolitikában már a húszas években akár Csehszlovákiában akár Erdélyben többször felmerült, hogy az elit helyi „magyar politikában” vagy „magyarországi” politikában gondolkozva hozza meg a döntéseit, de aztán ezen a visszacsatolásokkal túlléptek.
A Fideszen belüli magyarságpolitikában is különféle koncepciók működnek-versenyeznek: Kövér László szerint a nemzetegyesítés a kettős állampolgárság megadásával megoldódott, Gál András Levente párhuzamos elit és közigazgatási háttér kiépítésén dolgozik, Németh Zsolt a szerződéses nemzetkoncepcióban (sajátos közösségeknek, sajátos kezelésmódokban) és a kisebbségi kortárs politikusok integrálásában gondolkozhat, a gazdasági érdekcsoportok és a külgazdaság politikusok inkább felnőttképzésben, munkaerő utánpótlásban, illetve a közös nagy gazdasági projektek létrehozásának elsődlegességében érdekeltek.
Répás Zsuzsa pedig közvetíteni próbál a kinti és az itthoni felek között. A külhoni magyarokkal kapcsolatos budapesti politikában több versenyző fut egymás mellett, és ebbe beleálltak a határon túli magyar pártok vezetői is. Így tényleg létrejött egy új szerkezet, de az továbbra is ténykérdés, hogy a párhuzamos nemzetépítésben, a nemzeti azonosság újratermelésében Magyarország jelentősen tud segíteni, de a kisebbségi magyarság mindennapjait meghatározó döntéseket az adott ország politikai rendszerében hozzák meg és a szükséges fejlesztési források is a szomszédországi költségvetésekben találhatók.
– A kettős állampolgárság tömeges felvétele milyen politikai veszélyekkel járhat?
– A dolog megtörtént, már félmillió ember élt ezzel a lehetőséggel. Nem hiszem, hogy jó tanácsadó mindig a vélt félelmekből kiindulni. A gyorsan változó nemzeti politikákban a nehezen változó szlovákiai és ukrajnai állásponton túl, elsősorban Romániában életbe léphetnek korlátozó rendelkezések arra nézve, hogy kettős állampolgárok bizonyos tisztségeket nem tölthetnek be. De ez a moldovai, illetve a posztjugoszláv tömeges többes-állampolgársági viszonyok miatt nem valószínű. Reálisabb az a felvetés, hogy a területi autonómia kérdésében, ha hivatkoznak, ha nem, az észak-oszétiai orosz beavatkozásra, nemzetközileg nehéz lesz semlegesíteni azt a biztonságpolitikai ellenérvet, hogy egy ország közepén lévő 200 ezres idegen állampolgársággal is rendelkező tömb területi autonómiája egyfajta kettős hatalmat hozhat létre.
Az elvándorlás pedig a politikai-gazdasági helyzet függvénye, ha magamra nézve érvényesnek gondolom az európai szabad lakóhelyválasztást, akkor milyen jogon bírálhatom felül azt a külhoni magyart aki átjön? A nagy kérdés, hogy az adott kisebbségi magyar közösségek adnak-e, vagy biztosítják-e a felkészülést az adott országon, régión belüli társadalmi mobilitási pályákhoz. Ezért kulcskérdés a kisebbségi oktatási rendszer hatékonysága.
– Megvalósítható-e a határon túli magyar közösségek esetében a területi autonómia, főként az utóbbi időben látható függetlenségi kezdeményezések (Katalónia, Skócia) fényében?
– Ma Európában a bevándorlók kérdése a legfőbb probléma. Az az őshonos, nemzetkisebbségek ügyét ettől próbálják a kisebbségpolitikusok leválasztani. Autonómia általában ott jött létre, ahol biztonságpolitikai probléma volt, és ez a kényszerítette ki a probléma kezelését. Magyar vonatkozásban a második világháború óta ez nem merült fel. A másik fontos dolog, amelyről már kevesebb szó esik, hogy az európai autonómiák esetében az önkormányzatiságot kapott csoport jobb társadalmi, gazdasági, kulturális mutatókkal bír, mint a többségi lakosság vagy az országátlag. A svédek Finnországban, a dél-tiroli németek, a katalánok és a baszkok is gazdaságilag-társadalmilag fejlettebbek az átlagnál, míg a magyarok esetében ez nem áll fönn. Szerencsére rendelkezésünkre áll olyan társadalompolitikát folytatni, hogy ezeket a magyar csoportokat megerősítsük. Ha van erre közpolitikai akarat.
Arról aztán végképp kevés szó esik, hogy a katalán, vagy a dél-tiroli világok évszázados európai kultúrák, nagyon erős a belső demokrácia és kooperációs készség jellemzi, ami sajnos a magyar kisebbségi közösségeken belül nem működik. (Gondoljunk csak a baszk labdarúgásra és finanszírozására.) Erre kiváló példa, hogy a székely megyék azt sem tudták megszervezni, hogy a marosvásárhelyi nemzetközi repülőtér és Csíkszereda között rendszeres autóbuszjáratok üzemeljenek. Egy másik példa, hogy a Székelyföldön ilyen-olyan kulturális programokkal büszkélkednek, miközben a kultúrházak rossz állapotban vannak, ráadásul a legtöbbször politikai kliensek töltik be a közművelődési pozíciókat szakirányú végzettség nélkül. Az RMDSZ Operatív Tanácsának hatalmi pozíciójának kiépüléséről a pártközi megállapodások kisebbségpolitikai tartalmáról pedig kitűnő elemzéseket olvashatunk Márton Jánostól.
Ahogyan a külhoni magyarok ügye Magyarországon megterhelődött mindenféle szimbolikus pártpolitikai tartalommal és egyre nehezebben lehet kihámozni a kisebbségi magyar közösségek valós társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyait, épp úgy a kisebbségpolitikában az autonómia fogalmát egy politikai mozgósító jelszóvá tették, miközben jó néhány részletes tervezet és törvényjavaslat készült. De a kettő között nem tudatosultak a közérthető és evidens célok. Ilyen elsőrangú elvárás, hogy a magyar legyen regionális hivatalos nyelv a magyarok lakta településeken; a magyarok minél kisebb arányban éljenek olyan településeken, ahol nem lehet hivatalos nyelv a magyar és nincs meg a nemzeti azonosság fejlesztéséhez szükséges intézményrendszer; így a magyaroknak kell legyen saját maguk működtette oktatási és kulturális intézményrendszerük; a regionális és országos fejlesztéspolitikában az esélyegyenlőség és a felzárkóztatás biztosítása a kisebbségek lakta településeknek; a nemzetkisebbségi szimbólumok mint önálló közösségi entitás jelképeinek a méltányos elismerése; az arányos politikai, közigazgatási, igazságszolgáltatási részvétel lehetősége; jószomszédi kapcsolatok Magyarországgal.
– Mennyiben képviselik ezeket a célokat a székelyföldi autonómia akciók?
– Én inkább arról beszélnék, Kiss Tamás nyomán, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalmon belül a székelyföldi politikai elit eldöntötte egy magyar dominanciájú régió létrehozását. A menetelés, a zászlóhasználat mellett sok más belső revitalizációs helyi történést látunk (zöld akciók, falunapok, mikrogazdaságok együttműködése). Ez történeti távlatban egy önmegerősítő folyamatnak látom, mindenféle ortodox egyházi missziós építkezés és tulajdoni változások ellenére, a Tánczos Vilmos leírta kettős székelyföldi hatalom, ha részben létezik is, de a közgondolkodásban leépülőben van: az a mindennapi tapasztalat, hogy az ott élő emberek egyre inkább magukénak érzik az intézményeket-intézményeiket, településeiken tudatosan otthonteremtésre törekszenek. A nagy kérdés, az miként tud az autonóm társadalomszervezéstől elszokott budapesti és határon túli politikai elit erre reagálni, képes-e a megosztó pártpolitikai logikákon túllépve, közpolitikai programokat megvalósítani.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
