2013. május 21-én délután öngyilkos lett Dominique Venner francia szélsőjobboldali történész, hadtörténész, gondolkodó. Tettét a párizsi Notre-Dame-ban követte el: fejbelőtte magát egy vadászpuskával. Tette közvetlen indoka a "melegházasságról" szóló törvény elfogadása volt hazájában, Franciaországban. A mögöttes szándéka ennél jóval több volt, természetesen. Önfeláldozásával kívánta felhívni a francia, tágabb értelemben pedig az európai társadalmat arra, hogy a jelenlegi európai "elittel" és berendezkedéssel a vesztébe rohan a kontinens a benne élő őshonos népekkel együtt.
Az azóta eltelt hat évben a helyzet természetesen még rosszabb lett, talán több ezer sem lenne már elég a történészéhez hasonló önfeláldozásból. Venner úgy ítélte meg, hogy az európai civilizáció minden tekintetben akkora mélyponton van, hogy mély álmából egy ekkora horderejű tett tudja csak kibillenteni. Öngyilkossága egyszerre jelentett teljes szembefordulást a regnáló liberális hatalommal és a tiltakozás egyik legmagasabb fokát egy, az európai kultúrkör szempontjából kultikus helyen, a Notre-Dame-ban.
Felvetődik a kérdés, hogy megfelelő módja-e a tiltakozásnak az, amit Venner tett. Nem szolgált volna többet hazájának és Európának, ha inkább él még és alkot, cselekszik? Saját bevallása szerint ép volt szellemileg és fizikailag is, szerető család vette körül. Ilyen feltételek mellett öngyilkossága természetesen csak még nagyobb áldozat Európa oltárán, de az általam előbb feltett kérdést még ennek tekintetében is nyitva hagyom. Tettével a kontinens gazdagodott egy önfeláldozó hőssel, egyszersmind vesztett is egy kiváló gondolkodót és történészt.
Öngyilkossága minket, jobboldali embereket természetesen figyelmeztet és felvértez a liberális Európa, az Európai Egyesült Államok álságosságával szemben. Ellenben ily módon, vagy bármely más módon megmenthetőek-e azok, akik ugyan nem tudatosan támogatják ezt a berendezkedést, de nemtörődömségükkel és éberálmukkal ugyanúgy hozzájárulnak annak fennmaradásához, mit azok, akik irányítják?
Tekinthetünk-e még egy kicsit is optimistán a jövőbe? Számos Nyugat-Európában járt barátom, ismerősöm mondta, hogy a Nyugat elveszett, az emberek nagy részében már nincsen európai élni akarás és akarva-akaratlanul beletörődtek, besimultak a kialakult rendszerbe. Valóban, számos cikkemben rávilágítottam már, hogy különböző okok miatt a kelet-európai emberekbe több élni akarás szorult, mint nyugati sorstársaikba. Ennek okairól vitatkozhatnánk, és azt is megemlítettem, hogy Kelet-Európába minden tíz-húsz évvel később ér ide nyugatról (bízzunk benne, hogy ez a fajta nemtörődöm mentalitás sosem jön el keletre). Ezen kérdések megválaszolása túllép jelenlegi kereteinken, mindenesetre jelen sorok írója sem lát sok esélyt Nyugat-Európa megmenekülésére. Ehhez olyan változásoknak kellene bekövetkezniük, amelyek messze túllépik a jelenlegi liberalizmusra, hamis egyenlőségre épített "rend" kereteit. Nem elég hozzá az sem, hogy az ember különböző jobboldali, EU-bíráló, EU-szkeptikus pártra szavaz, majd ugyanúgy éli tovább az életét öt évig, hogy majd újra megtegye ezt. Venner sokkoló tette rámutat, hogy magunkban és szűk körünkön belül is változtatásokat kell alkalmazni ahhoz, hogy később politikai szinten is komoly változásokat lehessen elérni. A kettő egymás nélkül pedig nem megy. Az, hogy ma olyan Európában élünk, amilyenben, az nagyban köszönhető a balliberális ’68-as nemzedéknek, akik felismernék e tény fontosságát, csak sajnos a másik oldalról. Elpusztították a régi egyént és megalkottak egy újat. Egy engedelmeskedőbbet, egy szolgalelkűbbet, egy multikulturálisat, egy kozmopolitát.
Hogy visszafordítható-e a folyamat? Évtizedeken belül kiderül.
Akkor, amikor oly sok ember az élete rabszolgájává válik, cselekedetem az akarat etikáját testesíti meg. A halálba megyek, hogy felébresszem a már alig pislogó öntudatot.
Dominique Venner
Ábrahám Barnabás
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
