Mészáros Domonkos OP pappá szentelésének 50. évfordulóját ünnepli idén. Aranymiséjét Debrecenben, a Szent László-templomban is megünnepelte szeptember 8-án. A szentmisét követő agapén az aranymisés atyával Lieli Mariann, az egyházközség munkatársa beszélgetett.
– Idén több helyen is tartott aranymisét, és az ünneplések sora még nem ért véget.
– Az első néhány szolgálati helyemre nagyon szerettem volna ez alkalomból ellátogatni. Papságom kezdetén az ifjúsági életet nagyon elnyomták, de ennek ellenére alakultak közösségek. Az enyémekkel nagyon szerettem volna újra felvenni a kapcsolatot, hogy lássam, hogy vannak most ennyi év után. Az első szolgálati helyem Szegvár volt, ahol elindult tizennégy fővel egy ifjúsági csoport, akik hála Istennek megmaradtak. Most újra összejött a fél csapat, és nagy-nagy örömmel találkoztunk. Egy szép élmény is fűződött most hozzájuk: amikor a szervezés kapcsán egy gyors látogatást kellett ott tennem, kiderült, hogy az egyikük haldoklik, és húsz éve nem látott már papot. Valami miatt távolságtartás alakult ki benne. Volt rá esély, hogy engem talán elfogad, úgyhogy meglátogattam. Belépve hozzá felajánlottam neki a szentségeket, mire felragyogott az arca, magához vette a szentségeket és egy hét múlva meghalt. Az egész csoport számára nagy ajándék volt, hogy a Jóisten így összerendezte a dolgokat.
Aztán jártam Szentesen, illetve Lakitelken, ahol először voltam plébános 1986-től 1990-ig. Elmentem Kárpátaljára is, Nagybocskóra és Ungvárra, mivel ott most rendkívül nehéz a helyzet. Huszonéves asszonyok maradnak özvegyen egy, két, három gyerekkel. A férjüket elvitték a frontra és egy pár hónapon belül hozták is vissza őket agyonlőve. Nagyon nehéz vigaszt nyújtani ilyen helyzetben. A szervezetekkel való együttműködés túl bonyolult ahhoz, hogy abba bekapcsolódjak, inkább a személyes segítségnyújtást preferálom.
Még el fogok menni a Tököli úti Rózsafüzér királynéja-templomba, ahol először voltam plébános, már mint domonkos szerzetes.
– Úgy látszik, Domonkos atyának a közösségépítés a karizmája, hiszen a debreceni szolgálata alatt létrehozott közösségek zöme is működik még. Hogyan emlékszik vissza a debreceni évekre?
– Nagy örömmel. Grazból érkeztem ide. „Kuplung nélkül” váltott az elöljáróm, ami azt jelentette, hogy éppen nyári szünet volt a szemináriumban, ahol a novíciusok magisztere voltam. Éppen már kezdtem készülni a következő évfolyammal való találkozásra, amikor szólt az elöljáróm, hogy irány Debrecen. Pár óra alatt összecsomagoltam és már indultunk is. 1993 és 1996 között először novícius magiszter voltam itt, majd plébános. Elsőként férfi lelkigyakorlatot tartottam, amelynek a hét résztvevője közül öten utána nagyon közeli munkatársaim lettek, az egyháztanács tagjai. A tőlük kapott segítségnek köszönhetően kerülhettem be az egyetemre is, ahol krisztológiát és önismeretet tanítottam, valamint a házasságról is tartottam kurzust. A három év alatt a kezdeti körülbelül negyvenről kétszázharminc-kétszáznegyvenre ment fel a hallgatók száma. Nagyon jó kapcsolatom volt a hallgatókkal, a vizsgák is családias légkörben zajlottak, s inkább ismétlésként, mint komoly számonkérésként tekintettünk rájuk.
Majdnem minden nap bejártam a kórházba súlyos betegekhez. Az egyik legcsodálatosabb történet jut eszembe most: volt egy 18 éves fiú, akinek már csak hetei voltak hátra. Nem volt megkeresztelve, de bementem hozzá. Nagyon röviden kellett beszélnünk, mert csak abban az öt-hat percben lehetett vele kommunikálni, hogy megkapta a morfiumot és még nem aludt el. Négyszer jártam nála. A harmadik alkalommal megkérdezte, hogy ki volt Szent Ferenc. A rövidre szabott válaszban elmondtam, hogy Szent Ferenc megkapta a stigmákat (Jézus sebeit), amelyek nagyon fájdalmasak voltak neki, de ahogy Jézus felajánlotta szenvedéseit a megváltásunkért, ugyanúgy Szent Ferenc is ezt tette. Azt mondtam neki:
Hiszel-e Jézusban? – Hiszek. – Akarsz-e megkeresztelkedni? – Akarok – felelte. Megkereszteltem. Elmondtuk az esti imát, elaludt.
A negyedik alkalommal ragyogott az arca az örömtől. „Képzeld, Domonkos, mióta megkereszteltél, itt áll Jézus az ágyam mellett. Nem látom, de érzem, hogy itt van. Két nap óta semmi fájdalmam nincs, és olyan boldog vagyok, mint életemben soha!” – mondta lelkesen. Akkor lett elsőáldozó, és másnap már elment. Egy 18 éves fiatalember élete utolsó három napjáról – amelyek a legnehezebbek voltak –, elmondhatta, hogy egyben ezek voltak a legboldogabb napjai.
– A kárpátaljai éveket hogy élte meg? A ’90-es években nagyon más volt ott az élet, mint itthon?
– Az az időszak azért volt nagyszerű, mert az alapítványok abban az időben nagyon sok pénzzel rendelkeztek és szívesen adtak különböző pályázatokra. Tudtam építeni három katolikus óvodát, három cigány közösségi épületet, két egyetemi kollégiumot, és be tudtam fejezni egy templomot. Közben természetesen a hívek pasztorációjával is foglalkoztam. Korábbi szolgálataimból Budapesten és itt Debrecenben is voltak kapcsolataim, tudtam hová nyúlni, ha valamire szükség volt. A helyiek pedig nemzetiségtől függetlenül emberbaráti módon segítettek.
Az 1998-as árvíz után, amikor az élelmiszercsomagokat osztottuk azoknak, akiknek mindenét elvitte az ár, vallástól és nemzetiségtől függetlenül osztottunk, annak megfelelően, hogy hány gyerek volt a családban. A karitászcsoportok rálátásának köszönhetően tudtuk meg, hogy kinek mire van szüksége. Hét kamionnyi ruhát és élelmet osztottunk szét. Az óvodák is ezeknek a segélyeknek köszönhetően indultak el, és ma is működnek.
– Miért a leghálásabb ötven év papi szolgálat után?
– Hogy a Jóisten megtűrt engem, ezt megköszönöm.
Volt, aki öngyilkos akart lenni, volt, aki súlyos betegséggel küzdött, és megtért. Családommal kapcsolatban is volt ilyen véletlennek tűnő helyzet.
A soproni aranymisémen Gyulay Endre püspök úr volt a szónok, aki azóta már nincs közöttünk. Az aranymise után két nappal telefonált, hogy nálam hagyta a vércukormérőjét. Tudtam, hogy ez egy 94 éves embernél életveszélyes, így gyorsan elszaladtam Sopronból Szegedre. Ha már ott voltam, elmentem a nővéremhez. Kiderült, hogy el kell látni szentségekkel. Két nap múlva meghalt. Ha nem mentem volna el a püspök úrhoz a cukormérővel, nem találkozhattam volna még utoljára a nővéremmel.
– Mik a további tervei?
– Az EWTN amerikai tévécsatorna a magyarországi stúdiót kérte fel, hogy szervezze meg a rajzfilmcsatornáját, ami most nagy lehetőség. Ez egy több országban fogható csatorna lesz, magyarra és magyarról is fordítunk rajzfilmeket. Szükségünk van azok jelentkezésére, akik szeretnének a televízióban munkát vállalni. És szükségünk van azokra is, akik vállalják befizetni a havi 2000 forintos előfizetési díjat, amely a munkatársak javadalmazására lesz felhasználva. Emellett még tovább szeretnék munkálkodni a Szeretetláng Mozgalomban és a MÉCS-ben, ami egy családos közösségek alapítását segítő mozgalom.
– Ehhez a sok munkához kérjük Domonkos atya számára Isten bőséges áldását! Köszönöm a beszélgetést!
Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
