Magasból látni – életterünket és távolabbi tájakat egyaránt – mindig mást, mindig többet jelent a szokványos szemlélődésnél. Ilyen egyedi rálátásra teremt lehetőséget Háromszék legmagasabb csúcsa, az 1777 méter magas Lakóca, sőt, a látogató akár az ott, igen nehéz körülmények között dolgozó meteorológusok életébe is bepillanthat. Oda feljutni nem oly nagy kihívás, egy lokálpatrióta pedig joggal érezheti: fontos, hogy bár egyszer lepillanthasson a Lakócáról, hiszen az meghatározó, maradandó élmény.
Erdőben, úton
Októberi reggel. Ígéretes, nem csak azért, mert sajátosan őszi, tiszta és az évszakhoz képest meleg időt sejtet, hanem azért is, mert székelyföldi magyar újságírók társaságában végre a Lakócára indulhatunk. Végre, ugyanis a nyár elején már majdnem nekilendült egyszer a csapat, de az akkori esős, párás idő eltántorított. Magam is évek, pontosabban évtizedek óta csak szemezgetek a Háromszéki-havasok 1777 méter magas csúcsával. Pedig itt van, alig néhány kőhajításnyira, csak általában hiányoztak a túratársak, avagy a kellő elszántság. Mostanság, amikor egyfajta reneszánszát éli a hegyvidéki túrázás, a legnagyobb kihívást az elképzelésekhez találó csapat felépítése jelenti. Igaz, szervezett közösségekben – mint amilyen például az Erdélyi Kárpát-Egyesület, a jól ismert és igen népszerű EKE – ez már bejáratottan működik, sőt, kisebb baráti társaságok is szép teljesítményt tudhatnak maguk mögött, de esetünkben annyit tehettünk, újra gyülekezőt hirdettünk Kommandón.
Kékes-vöröses az égbolt tehát a Háromszéki-havasok karéja fölött. Pazar látvány, korán kelők kárpótlása. A Rétyi-tó fölött páralepel lengedez, apránként melegszik a reggeli fény. Következnek a jól ismert orbaiszéki falvak, majd Kovásznáról a Kommandóra vezető útra térünk. Szombat lévén, nehéz, fával rakott tehergépkocsit nem kell kerülgetni, és az út menti erdő, mint mindig, elbűvölő. Amint kitágul a tér, a dombok sárgás-barnás fűtengerén az évszak első zúzmarája válik láthatóvá. Csípős reggelen indulunk a Lakóca irányába, fel a Nagy-Bászka völgyén, öt-hat kilométernyit autózva még az erdei úton. Kommandó szomszédságában, e völgyben – a terület közigazgatásilag Kovásznához tartozik – gombamód elszaporodtak a hétvégi házak, olyan, mintha egy önálló havasi negyed lenne. Aztán elhagyjuk a házakat, csak a patak marad s az erdő. Ez az a pillanat, amikor már egyértelművé válik: jó itt lenni, jó kint lenni. Egy erdészházig kellene elérnünk, de korábban megállásra kényszerülünk, egy második sártengeren már nem tudnak átevickélni az autók. Csak egy kisebb terepjáró halad el mellettünk, a Lakóca tetején lévő meteorológiai állomásra igyekvő két meteorológussal. Suzuki Jimny járgányaikkal ők egészen a csúcsig mennek, nem egyszerű autóvezetői feladat, ám nekik muszáj felmenniük, ők nem szórakoznak az összkerék-meghajtású járgánnyal, hanem dolgozni járnak a Lakócára.
Kitárul a világ
A sártenger mellett termetes kivágott fák, kerülni kell, avagy egyensúlyozni a rönkökön. A földön, a növények levelein helyenként még mindig parányi jégkristályok lapulnak. Kutyaugatás jelzi, hogy a Nagy-Bászka túloldalán lakott terület mellett haladunk, majd átkelve a hídon, felsejlik egy udvaros erdészház, s mellette elérjük a kék ponttal jelzett turistaösvényt, amely Kovásznáról vezet fel a Lakócára. Innen még két-három órányi gyaloglással lehet számolni, aszerint, hogy kinek milyen a ritmusa.
Szusszanunk, majd az ösvényen indulunk tovább. Apróbb fenyők között haladunk, majd szellős, tágas pusztára kiérve visszatekintünk: mögöttünk feltárul a táj, jól kivehetőek a Brassó környéki hegyek is, különösen szépen látszik a Keresztényhavas és a Bucsecs-hegység. Az első, igazi panorámakép, tökéletes őszi pompa.
A gigászi tisztás után erdei kapaszkodón vezet tovább az út – azon, éppen egy forrás közelében lefelé halad egy másik Suzuki Jimny, a szolgálatból hazatérő meteorológus vezeti –, baloldalt még fel-felbukkan az Ölyves nevű hegy, de a Kárpátok főgerincéig már ritkul a kilátás. Annál meghittebb viszont az erdő, a zöld összes árnyalatával, sárguló leveleivel és még mindig viruló növényeivel, vörös áfonyáival, káprázatos légyölő galócáival. Nem rendkívüli, csupán nyugtató és melengető a látvány, az állandó kapaszkodás, a mozgás. E remek őszi napon olyan, testet-lelket egyaránt acélozó erdei térbe sikerült beköltözni, amely e zűrzavaros, felbolydult világban olyan, mint tüdőnek a levegő.
A Kárpátok főgerincére érve felbukkan a piros sáv turistajelzés is, egy útkereszteződésben eligazító táblácskák jelzik a lehetséges ösvényeket, a Lakóca innen már csak félórányi járásra húzódik. Felbukkan a fenyők fölött a meteorológiai állomás kékes sziluettje, s odébb elérjük a hegyimentők által épített kis menedékkunyhót is, ahol rossz idő esetén néhányan meghúzódhatnak. Veszélyes kutyákra figyelmeztet egy tábla, bevárjuk egymást, együtt indulunk a csúcsra. Körülöttünk újra látszik minden, teljesen kitárul a világ. Pazar látvány, hegyre érkezők örök jutalma. És igen, megérkeztünk, fent vagyunk Háromszék tetején, a Lakóca 1777 méter magas csúcsán! A szélrózsa minden irányába elbűvölő a kilátás, tisztán látszanak a környező, illetve távolabbi hegyek, de körvonalazódik Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely és Bodzaforduló is. Ritka, mágikus pillanat.
Meteorológiai állomás a Lakóca 1777 méter magas csúcsán
Meteorológusok között
Hogy a lehető legjobbkor érkeztünk, maguk a meteorológusok is megerősítik. Azt mondják, évente csupán pár olyan nap van, amikor nem fúj a szél és ennyire jó a kilátás. Ketten vannak, eleinte bizalmatlanok, arra kérnek, nevüket ne írjuk le, arcukat ne mutassuk. Románul beszélgetünk, de értenek magyarul is, s azt mondják, annyiféle ember jön-megy, érkezik ide, nem tudhatják, kit milyen szándék vezérel. Elmesélik, hogy a nagyszebeni meteorológiai központhoz tartoznak, oda küldik jelentéseiket; a Lakócán összesen öten teljesítenek szolgálatot, mindannyian kovásznaiak, hétnaponta váltják egymást.
Mindketten négy évtizede dolgoznak a Lakócán, s mostanra ugyan könnyebbé vált az itteni életük, másabb, mint tíz, tizenöt évvel ezelőtt, ám így is emberpróbáló, nehéz munka a hegyvidéki meteorológusé. Diákkorukban szerették a természetet, a hegyeket, ezért is választották ezt a szakmát, s azt mondják, azoknak való ez a mesterség, akik otthon érzik magukat a természetben, s jól megvannak az elszigeteltségben is. Ha valaki három napot töltene télen a Lakócán, folytatják, s azt tenné, amit ők, utána biztos, nem kívánkozna már többet ide. Óránként továbbítják a légköri adatokat, s ugyan a számítógépes rendszer és a mérési módszer is sokat fejlődött, ez a munka mégis állandó készenlétet kíván. Emellett önellátóak, főznek maguknak, fát kell vágniuk, tüzet kell rakniuk, és a favágás, illetve a fa behordása télen a nagy hó és a kemény fagy miatt sokszor igen körülményes. Az elmúlt telek, különösen az utóbbi három, igen agresszívek voltak, sokat és viharosan havazott, gyakorivá vált az egyméteres hóréteget eredményező havazás is. Ilyen évtizedekkel ezelőtt nem volt, ezek a légköri változások biztos jelei, de mintha mi, emberek ezekről nem akarnánk tudomást venni, teszi hozzá az idősebbik, megjegyezve, hogy Kovásznán egy patak mellett lakik, s elképesztő az a sok hulladék, szemét, amit a víz hord…
Minden rossz, azaz a hideget, hóvihart hozó szél keletről érkezik, olykor több méter magasra is feltorlaszolja a havat az épület előtt. Megtörtént, hogy alagutakat kellett ásniuk a hóban ahhoz, hogy ki tudjanak menni s elérjék a fásszínt. Ünnep nincs, amikor itt vannak, lehet karácsony, lehet húsvét, bármi, a munka az első. De szeretik azt, amivel foglalkoznak, noha lassan pályájuk végéhez közelednek.
Régebb, húsz-harminc évvel ezelőtt télen sível jöttek fel a Lakócára, tíz-tizenegy óra alatt, ám újabban ez is egyszerűbb, motoros szánokkal közlekednek, s amikor nincs hó, saját tulajdonú kis terepjáróikkal. Az erdei utat is sokat kell javíttatni, mert a szórakozó terepjárgányosok, motorosok rendszeresen tönkreteszik azt, holott nekik létfontosságú. Vadállatok? Főképp a farkasokkal gyűlt meg a bajuk, nem nekik személyesen, az elmúlt évtizedek során száznál is több kutyájukat pusztították el az ordasok. A medvék is elbátorkodnak a kerítésig, de az nem zavarja őket annyira. A Lakóca három megye határán húzódik, Kovászna, Vrancea és Buzău, s ahány térség, annyiféle ember…
Mínusz ötven fokban
Régebb több kiránduló érkezett, számos külföldi is, többen jöttek vadászni is a környékre. A koronavírus előtt akár el is szállásolhatták azokat, akik itt rekedtek, ma már ezt nem tehetik. Persze, azért most is jönnek a túrázók, az ősz folyamán egy csehországi nő egészen távolról, Drobeta-Turnu Severin városából indult azzal a céllal, hogy bejárja a Kárpátok teljes főgerincét. Két hónapja úton volt, mire ideért, már esteledett, amikor találkoztak vele. Pár szót váltott néhány itt tartózkodó turistával, s ment is tovább, egyedül, rövidnadrágosan a hidegben, igaz, olyan erős lábizmai voltak, amilyent még nem látott, fűzi hozzá mosolyogva.
Utolsó pillantás a szögletes, kék színű épületre, mely egyszerre az otthonuk és a munkahelyük. Emeletes, masszív fém- és betonszerkezet, jól fűthető, és aránylag kényelmes is, több szobával, lapos tetejéről pedig körbe lehet nézni a láthatáron. Milyen itt, a Lakócán az élet? Ezt csak ők tudják, a látogatóknak kalandosnak tűnhet, számukra viszont a hosszú tél, a rossz idő könyörtelen kihívást jelent. A tavasz júniustól novemberig tart, s télen, szeles, viharos időben a hőérzet akár a mínusz ötven fokot is elérheti. S bár életformájuk egyedi, azt állítják, újságírók eddig még nem jöttek érdeklődni, kíváncsiskodni sorsukról. Igaz, nem is akarnak a lapok címoldalán szerepelni, ők a munkájukat szeretik…
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
