A Háromszék napilap 2025. november 12-én megjelent számában érdeklődéssel és aztán némi megrökönyödéssel olvastam a Hegyi Géza történész előadása Kovásznán – Periratok rajzolják újra Orbaiszék középkorát című tudósítást, melyet Bodor János jegyzett. A hír nyilván örvendetes, és az is, hogy az egyes háromszéki települések időt, energiát, érdeklődést fordítanak a múltjuk megismerésére, mindehhez pedig neves szakemberek segítségét, közreműködését kérik.
A tudósítás szerint az előadást felvezetők közül Ferencz Éva, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület és Népfőiskola elnöke a múlt dokumentumai iránti érdeklődés kapcsán tett fel nyilván költőinek szánt kérdéseket, majd Gazda István matematikatanár, helyi tanácstag ecsetelte, hogy milyen szomorúságot okozott az a tény, hogy Kovászna első írásos említése 1548-ból volt ismert, míg pl. a régmúltban is jóval kisebbnek számító Kőrösé 1464-ből. Ez volt az indítéka annak, hogy szakembert kerestek – az eddigiekből kiérthetően nyilván annak érdekében, hogy az első írásos említés versenyében jobban pozícionálhassák a várost.
Ez egy érdekes jelenség – a székelyföldi települések is előszeretettel ünnepelnek olyan évfordulókat, amelyek egy-egy falu vagy város régiségét, az adott térségben kiemelkedő szerepét hangsúlyozzák: általában az egyes helységek első ismert okleveles említéséről vagy pl. városi ranggal való szerepeltetéséről van szó. Székelyföld közismerten rosszul áll a középkori okleveles anyag tekintetében, az 1332–1337 közötti időszakban rögzített, már-már közhelyessé idézett pápai tizedjegyzék előtti időszakból alig néhány okleveles említéssel rendelkezünk, ám ezeknek az értékelése, az illető helységneveknek mai településekkel való azonosítása sokszor mindmáig kérdéses. A pápai tizedjegyzéket követő kb. két évszázadban sem jobb a helyzet, az okleveles említések ebben a periódusban is ritkák, hogy aztán majd a 16. század közepétől, kis túlzással, legalábbis a korábbi időszakokhoz képest, tömegessé váljanak az írott források.
Jómagam történetkutatóként is több alkalommal kapcsolatba kerültem az ilyesfajta ünneplési szándékokkal, és volt már jónéhány „érdekes” tapasztalatom is, ezekből osztanék meg párat: 2011-ben a nagyajtai elöljárók kérésére számoltam be arról, hogy az a bizonyos „indagines castri Noialt / Noilgiant”, amelyet 1211-ben említenek, legújabb ismereteink szerint a Szászugra (a szászok Galt, a románok Ungra megnevezés alatt ismerik – Kőhalom közelében) térségében azonosított középkori várra vonatkozik, és nem Nagyajtára. Habár azon a szűkebb körű, a helyi értelmiség és elöljáróság képviselőivel tartott megbeszélésen mindenki elismerte, hogy igen, minden bizonyíték Szászugrára mutat (a hosszabb, szakmai érvelést itt most mellőzném), ettől függetlenül minden skrupulus nélkül megünnepelték „Nagyajta 800. születésnapját” (erről értesülhetünk Szekeres Attila cikkéből – Nyolc évszázadát ünnepli Nagyajta – a Háromszék 2011. július 9-én megjelent számában), sőt, ennek emlékére méretes székely kaput is állítottak az unitárius templomvár felé vezető úton, mely a következő feliratot is viseli: „ÁLLÍTTATOTT A FALU 800 ÉVES ÉVFORDULÓJÁRA.”
Részlet a Sepsiszentgyörgyöt városként említő 1427. évi oklevélből, az utolsó előtti sor elején olvasható: „Dat(um) i(n) Opido Zenthgywrgh”, a továbbiakban ez áll: vocato Terre Siculor(um) n(ost)ror(um) p(ar)tiu(m) n(ost)rar(um) Tra(n)ssilua(narum)”. Forrás: HU_MNL_OL_DL 38515
2024-ben Barót is 800 éves évfordulót ünnepelt, ám ezt megelőzően sor került egy szintén rendhagyó, ám ezúttal nyilvános beszélgetésre, melyen a résztvevők (e sorok szerzője is), arról értekeztek, hogy Barót-e az andreanumi Boralt (e címet viseli Böjte Ferenc tudósítása a Háromszék 2024. február 22-i számában). A történetkutatóként általam kifejtett aggályok, melyeket azzal kapcsolatban fogalmaztam meg, hogy érdemes-e az ilyesfajta ünnepléssel a helyi közösség történelmi tudatát bizonytalan megítélésű azonosításokra alapozni, ebből kifolyólag esetleg éppen torzítani is, különösképpen nem érdekeltek senkit – ünnepeljünk, lehetőleg minél hangzatosabb okon! Az 1224-ben „Boralt” névvel illetett település Baróttal való azonosítása vagy éppen az azonosítás bizonytalanságai kapcsán sokan értekeztek, olyan szélsőségesnek számító nézetek is megfogalmazódtak már, mely szerint maga az Andreanum is hamisítvány lenne.
Sepsiszentgyörgy 2011-ben várossá válásának 550., 2016-ban 555. évfordulóját ünnepelte: ugyebár a település mezővárosként (oppidum) egy 1461-ben kibocsátott oklevélben (is) szerepel. A közvélekedés általában úgy tekint eme dátumokra, mint egyfajta születési bizonyítványra – legyen szó egy falu első írásos említéséről vagy akár egy település várossá válásának idejéről. Az első ismert írásos említésnek térségünkben azonban szinte soha nincs köze a település alapításához, kialakulásához – maga a helység az első ismert írásos említése előtt már évszázadokkal létezhetett, és a városi rang is nyilván jócskán meglehetett az illető települést városként említő első ismert oklevél kelte előtt. 2016-ban magam mutattam be a Székely Nemzeti Múzeumban tartott előadásom során egy olyan oklevelet, mely 1427-ben már mezővárosként (oppidum) említi Sepsiszentgyörgyöt – itt nyilván az az örvendetes helyzet állt elő, hogy sikerült évtizedekkel korábbra keltezni a városként való említést. Kíváncsi vagyok, hogy a korábban az 550, illetve 555 évet hangoztató ünnepekhez hasonlókat szerveznek-e még a megyeközpontban, és ha igen, akkor éppen mennyivel is lesz öregebb a település mint város? Annál is inkább, mert a Cserey Zoltán és József Álmos által jegyzett, Sepsiszentgyörgy képes története című, 2020-ban a harmadik kiadását megérő, mérvadónak szánt mű első részében még említés sincs erről az adatról (12. old.), a 470. oldalon viszont ennek az oklevélnek a fényképét is közlik, kiemelve az „Opido Zenthgywrgh vocato” szavakat. A probléma viszont ott van, hogy a szerzők a 469. old. II. hasábjának 2. sorában idézik ezt az 1427. évi említést: „in opido Zenthgywrgh vocati terre Siculorum” formában (tehát a mezővárosként való megjelöléssel), míg a következő sorban azt írják, hogy „1461-ben először szerzünk tudomást város voltáról”. Márpedig mindez a laikus, de még a hozzáértőbb olvasóban is minimum konfúziót kelt. Mellesleg a szerzők nem adják meg az adott dokumentum lelőhelyét (jelzetét), és az sincs pontosítva, hogy honnan is származik az információ.
Kovászna (és a többi érintett orbaiszéki település) esetében nyilván szenzációsnak számít, hogy létezik egy 1454-ben keltezett oklevél, mely említi magát a települést, sőt, a kontextusból az is kiderül, hogy tulajdonképpen Orbaiszék főhelyeként tekinthetünk rá már ekkor. Vagyis a település első ismert írásos említését jóval büszkébben lehet majd ünnepelni, hiszen az csaknem évszázaddal korábbi, mint ahogy azt eddig hitték. Ez az eset némiképp analóg a Sepsiszentgyörgy város mivoltát jegyző 1427. versus 1461. évi oklevelek kapcsán megtapasztaltakkal.
A Sepsiszentgyörgyre vonatkozó 1427-es oklevél. Forrás: HU_MNL_OL_DL 38515
Eme írásom elején említett tudósítás szövege bennem amiatt váltott ki megrökönyödést, mivel mintegy premierként jelzi az 1454-es és 1455-ös dokumentumok fellelését. Jómagam kb. 2010 óta folytatok intenzívebb kutatásokat a Székelyfölddel kapcsolatos középkori oklevelek után is, és a 2010-es évek közepére már megfogalmazódott bennem, hogy bizony van értelme az ilyesfajta kutakodásnak, hiszen minimum kötetnyi ismeretlen (leegyszerűsítve: a Székely Oklevéltár régi sorozatának köteteiben nem szereplő) középkori írott forrás azonosítható még. A kutatást nagyon megkönnyítette az a tény, hogy kb. 2010 táján vált interneten elérhetővé a Magyar Országos Levéltárban (Budapest) őrzött középkori oklevelek digitális adatbázisa (kb. 200 000 oklevél az 1526 előtti időkből), mely ma is bárki számára könnyedén böngészhető (A Középkori Magyarország Levéltári Forrásai – a hungaricana.hu oldalon). Ebben sikerült azonosítani többek közt a már említett, Sepsiszentgyörgyöt 1427-ben már városként jegyző oklevelet is (DL 38515), melyet bemutattam a 2016. augusztus 14-én közétett, Kritikai észrevételek a Székelyföld története című háromkötetes monográfia (Székelyudvarhely, 2016) 1. és 2. köteteinek egyes fejezeteihez címet viselő bírálatomban is (fontesrerum.blogspot.com).
2016. április 12-én előadást tartottam Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya meghívására, az Előadások Székelyföld településtörténetéről című sorozat keretében, melyet Hegyi Géza szervezett. Előadásom címe a következő volt: Háromszék és Erdővidék középkori településtörténetének kérdései (innen eredeztetem ezen írásom címét), és itt idézek az Erdélyi Múzeum-Egyesület honlapján közzétett beharangozóból is: „Az előadó saját épületkutatásai és az általa feltárt levéltári anyag alapján tárgyalja Háromszék (azon belül elsősorban Erdővidék, ill. Orbaiszék) középkori közigazgatás- és településtörténetének problémás részleteit, számos új felvetést fogalmazva meg a helyi egyházszervezet kialakulása, a szabad székelyek és a vármegyei nemesség viszonya, a háromszéki mezővárosok helyzete kapcsán.” Az előadás során Orbaiszéket érintően számoltam be két újonnan azonosított, a szakirodalomban addig nem tárgyalt dokumentumról:
Az 1454. július 20-án Kosztolányi Ozsvát székely alispán által Brassóban kibocsátott oklevélről, mely rögzíti a Bartha- és Ákos-fiak közti megegyezést domokosfalvi örökségeik felosztásáról – a megegyezés Orbaiszék közgyűlésén, Kovásznán, a nevezett alispán jelenlétében történt 1454. május 27-én. Az eredeti oklevél (mellette egy 20. századi, kézírásos egyszerű másolattal) a DL 44736 jelzetet viseli, és az említett adatbázisban bárki megtekintheti. Az oklevél amellett, hogy tartalmazza több Orbai széki falu nevét – Kovászna, Szörcse, Tamásfalva, Zabola, Petőfalva –, két elpusztult itteni települést is felemlít: Domokosfalváról és Borcfalváról van szó. Ezen túlmenően az orbaiszéki előkelők személyéről is tudomást szerezhetünk az oklevélből (ők alkották az orbaiszéki törvényes szék ítélkező testületét is), többek közt a Mikes család tagjairól is, akiknek szintén itt található az első ismert írásos említésük.
Az 1454. évi, Kovásznát is említő oklevél. Forrás: HU_MNL_OL_DL 44736
A másik oklevél 1455. október 20-án kelt Nyujtódon, ezt Hunyadi János bocsátotta ki, és szintén egy birtokjogi megegyezést rögzít, mely szerint Teleki Pál leányai: Margit és Katalin a Cófalva, más néven Jánosháza nevű birtokot, melyet korábban bizonyos Có János tartott tulajdonában, átengedték Komollói Fülöp fia: Tamás és Szemerjai László fia: Mihály részére. A településtörténeti témájú előadásban az igen különlegesnek számító oklevél elsősorban nyilván a Cófalva alapítójaként azonosítható Có János miatt volt számomra érdekes, hiszen itt első kézből értesülhettünk egy település születésének körülményeiről. Az oklevél a DL 107291 jelzet alatt szintén szabadon tanulmányozható a fent már idézett adatbázisban (mellette egy 17. századi feljegyzéseket tartalmazó papírlappal), megjegyezzük azonban, hogy itt nem az eredetiről van szó, hanem egy elképzelhetően a 16. században, annak is inkább a végén készült egyszerű másolatról (egyelőre még nem fért kétség az oklevél szövegének hitelességéhez).
A Kolozsváron tartott előadás-sorozat 2016 végén Sepsiszentgyörgyön is megismétlésre került. Jómagam 2016. november 10-én a Székely Nemzeti Múzeumban tartottam meg a fent már idézett címmel előadásomat, melynek előzetes ismertetőjében ez állt: „Az első előadásban Fehér János művészettörténész főként a rendelkezésre álló írott források újraértelmezése és az általa újonnan feltárt okleveles anyag alapján tárgyalja Háromszék és Erdővidék középkori közigazgatás- és településtörténetének kérdéses részleteit, új megvilágításba helyezve a helyi egyházszervezet kialakulását, a szabad székelyek és a vármegyei nemesség viszonyát, valamint a háromszéki mezővárosok helyzetét.” Természetesen ez esetben is kiemelt szerepet szántam a két szóban forgó oklevélnek, az előadásról Szekeres Attila által jegyzett tudósítás a Háromszék 2016. november 15-én megjelent számában került közlésre, Háromszék középkori településtörténete. Újabb kutatások – új megvilágítás cím alatt. A tudósítás szövege kiemelten foglalkozik az emitt boncolgatott két oklevéllel, illetve az 1427-ben kelt, Sepsiszentgyörgyöt mezővárosként említő dokumentummal is.
Az 1455. évi, Cófalva alias Jánosháza megnevezést is tartalmazó oklevél. Forrás: HU_MNL_OL_DL 107291
Orbaiszék kiemelt helyet foglal el saját kutatásaimban is, lassan már két évtizede előkészítettem kiadásra a Székely Nemzeti Múzeum Levéltárában fennmaradt 17. századi törvénykezési jegyzőkönyveket, több más ide vonatkozó levéltári forrással, továbbá hosszabb értekezéssel a szék közép- és újkoráról, az itt folyó törvénykezési tevékenységről (mely nagyrészt Kovásznán zajlott), tisztviselőkről stb., amelybe beillesztettem az 1454. és 1455. évi okleveleket is, ezek teljes szövegével, részletes elemzésével, az oklevelek sorsának a lehetőségig történő felderítésével. Nem csak rajtam múlott, hogy mindez még nem jelenhetett meg. Az 1454. évi oklevélre 2014-ben kiadott kötetemben – Dobó. Egykori település a Kormos mentén, Dobó-Valál Egyesület kiadása, Barót, 2014., 148. oldal – is hivatkoztam. A zabolai és az uzoni Mikes-kastélyok kapcsán 2022-ben és 2023-ban megírt román nyelvű művészettörténeti tanulmányokban szintén elemeztem az 1454. évi oklevelet, nyilván főként a Mikes család vonatkozásában.
Mindezeknek a jelzése leginkább két okból tűnt fontosnak számomra: egyrészt, hogy a háromszékieket, kiemelten az orbaiszékieket is tudósítsam az emígy górcső alá került két oklevél megismerésének / felfedezésének kronológiájáról, másrészt úgy éreztem, hogy jómagamnak – főként a középkori oklevelek böngészésével töltött számtalan órának – is tartozom azzal, hogy elmesélem a saját esetemet az itt épp rivaldafénybe került dokumentumokkal.
Továbbá újonnan hangsúlyozni kívánom, hogy ünnepeljünk bár – de olyasmit ünnepeljünk, amit jól ismerünk, ami stabilnak számít és amiről szakmai konszenzus is van, és főként olyasmit, ami nem eredményezhet hibás történelmi tudatot. Az a tény, hogy a kovásznaiak az ilyen jellegű kérdéseket szakmai oldalról kívánták megközelíteni, ismételten nyomatékosítom, mindenképpen üdvözlendő, hiszen a történelmi tényeknek, eseményeknek a különféle célú hajlítgatásával manapság is számtalanszor találkozunk, még saját szűk köreinkben is; a többi megítélését – a felfedezés és ismertetés körülményei, a téma kutatástörténete, vagy horribile dictu, akár a szerzői jogok oldaláról – az olvasókra bízom.
Fehér János művészettörténész
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
