Megvan a sajátos mágiája az új év első hajnalának: úgy hajnali négykor, mikor a csend megüli a tájat, és a petárdák maró füstje lassan elkeveredik a világra leszálló köddel.
Azt mondják, őseink két dolgot szerettek: harcolni és mulatozni. Ugyanazok a dobok és harsonák hívnak harcba, lovasrohamra, amelyek táncba, lakomára és részegségbe. Ugyanaz az extázis, ugyanaz a fékevesztettség, ha öl, vagy ölel az ember, egy tőről fakad mindkét mámor – és ugyanolyan a csend is utána, ha az ember kitombolta magát, kifullad, és elégedetten elmerül a semmibe. És akkor, talán csak néhány mágikus órára, a természet csendesen bekopogtat, és megtölti a világunkat a saját nyugalmával. A csatatérre varjakat és hollókat küld, a mulatságon pedig álmot a nép szemére – s így megy a világ mindörökkön örökké, harmóniában: a természet kiszolgálja szertelen fiait és leányait, hogy azok megélhessék azt, amit szeretnek.
Mindebből, amit fent írtam, csak a természet kegyetlen mindenhatósága igaz – minden más csak az emberi elme által teremtett romantikus önigazolási kísérlet saját természetünkre. Mégis könnyebben elhisszük az utóbbit, mint az előbbit. Pedig míg az utóbbi csak öncélú önáltatás, hogy tetteinket, cselekedeteinket elbújtassuk valami nagy, általános igazság mögé, miszerint hát ilyenek vagyunk, ilyennek teremtett az úristen, addig a természet mindenhatóságát érezzük nap mint nap, 2020-ban különösen.
Hazugság, hogy 2020 egy csapásra eltűnt azzal, hogy átléptünk az új évbe, és innen csak jobb jöhet majd – ahogy a második világháború sem ért véget az úgynevezett győzelem napján. Hazugság, mert azzal, hogy újabb és újabb mérföldköveket állítunk fel magunknak, és azzal hitegetjük magunkat, hogy holnaptól más lesz, még nem úgy fordul a történelem kereke, ahogy azt szeretnénk.
Az előző évben kinyúlt utánunk a természet mindenhatósága – nem először, nem utoljára, de most mindenki számára nyilvánvalóan. Ez a mindenhatóság ott van a levegőben, csak senki sem büszkélkedik vele, ha lecsap rá. Mert ez az emberek által teremtett, önáltató, saját mindenhatóságával büszkélkedő világ arra kényszerít minket, hogy csata legyen, és mulatozás.
„Örökké bort ad a fűrt, örökké születik a bárány, de kés-fényben vérzik örökké.” És aki ezt kétségbe vonja, jaj annak a világ szemében. És jaj annak is, aki kihullik a körből. Aki beteg, és haldoklik, akinek meghalt valakije, és most a benne tátongó űrt próbálja valamivel megtölteni, és gyászában kinyúlna valamiért, ami nem csata, nem mulatság, nem gyűlölet, arrogancia és az én, én, én virtuális felhőszobra. Aki nyomorog, és magányos, vagy épp a szeretteit félti, és az egész világa leszűkül az éjszakai, szédülő, könnyes felriadásokra, és a szorongás jéghideg, fojtogató lidérckezére, mert nem tudja, mi lesz holnap, lesz-e holnap egyáltalán, és mert retteg a holnap iszonyatos démonától. Nem, ők nem tudnak elbújni a csata és a mulatság színfalai mögé, mert nekik egész másra van szükségük a világtól, az emberektől körülöttük.
Alázatra, és irgalomra.
És nem, 2020 annak ellenére sem tanított meg minket az alázatra és az irgalomra, hogy szinte beleordította az arcunkba. És nem, 2021 sem fog minket megtanítani erre. Sokunkat igen, de nem mindannyiunkat.
És 2022. január elsején, hajnalban majd ismét megüli a petárdák füstje a tájat, és elkeveredik a világra leszálló köddel. Csak már kisebb lesz a petárdafüst, és nagyobb a csend.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
