Kissé becsapva érezhették magukat azok a nézők, akik az M Stúdió Dirty Dancing című produkciójára azért váltottak jegyet, mert az általa a címben megidézett hollywoodi referenciára támaszkodva valamiféle összefüggést kerestek a Patrick Swayze és Jennifer Grey főszereplésével játszott, 1987-es mozgóképpel. Mondjuk, meg is kapták a hivatkozást az Eryk Makohon által rendezett produkcióban, de bizonyára nem abban a formában, amelyben vártak/vágytak erre.
És erről továbbiakat nem is szeretnék itt spoilerezni, helyette inkább az előadás megtekintését ajánlom azoknak is, akik a címbe kapaszkodnának, de főként azoknak, akik már ismerik az M Stúdió játékos megközelítéseit az általuk felvetett témákban.
Nagyon vicces tapasztalat volt számomra, hogy az előadás előtt éppen arról beszélgettünk egy, a nyugati világban jártas nézővel, hogy az ilyen kisebb hazai városokban, mint Sepsiszentgyörgy, mennyire kiszámítható az élet, és akkor ott volt ez a produkció, amely ennek az állításnak a szöges ellentétét bizonyította. Hiszen az M Stúdió mozgásesszéje lépten-nyomon éppen a meglepetésszerűségével provokálta gondolkodásra közönségét. Igazából még legalább kétszer meg kellene tekintenem az előadást ahhoz, hogy egészen pontos statisztikai adattal szolgálhassak atekintetben, hogy hányféleképpen is mutatja meg a dirt-et a dance-ben.
Mert itt tulajdonképpen a néző „koszos” vagy kevésbé „koszos” fantáziájának a táncoltatásáról is szó van, és garantálom, hogy képzelőerőnk minden alkalommal alulmarad ebben a táncos provokációban, amely olyan tabukat is lebont, amelyekről nem is tudtuk, hogy léteznek. Nagyon különböző zenei műfajok és azok ihlette mozgássorok tartják ébren, szinte kiélezetten a figyelmünk, és mutatják meg azt, hogy nem is a koreográfia, hanem a beleélés, a sajátos emberi élményanyag az, amit ezekben az etűdökben keresnünk kell. A szereplők testének különböző adottságai, milyensége más-más hangulatú történeteket tár elénk, és ezek lehetnek akár magasztosak, groteszkek, kirívóak, zárkózottak, profánok, játékosak, letargikusak, drámaiak és agresszívek, de semmiképp sem (kisvárosi) hétköznapiak. Egy olyan páros tánc, például, amely szexuálisan túlfűtöttként indul, szinte észrevétlenül csap át előbb esendőbe, utána vulgárisba, hogy aztán a lemondás letargiájában landoljon. De ez is csupán az én „olvasatom”, amelyben a színen látottak által megidézett saját élményanyagomra támaszkodom. Egyáltalán nem biztos (sőt), hogy ugyanezek az esztétikai tartalmak ilyen vagy hasonló megfogalmazásokra sarkallnák nézőtársaimat, akiknek másmilyen élményanyaguk van készleten.
És ugyanígy az előadásnak az uborka fermentációjával, illetve Kierkegaard filozófiájának metafizikai vonatkozásaival foglalkozó, angol nyelvű gondolatsorát is lehet pusztán játékosan, de ugyanakkor drámaian sötét árnyalatokban is értelmezni annak függvényében, hogy éppen hol tart a decemberi létezésünk és hangulatunk.
A produkció végén az alkotók kifinomultan, de fricskaszerűen visszaigazolják azoknak a nézőknek, akik rászedettnek érezhetik magukat, miszerint a Swayze-Grey hollywoodi „hagyatékból” semmit sem kaptak, hogy előadásuk címe valóban támaszthat ilyenfajta elvárásokat. 1987-től mostanáig azonban sok minden változott, így dance-eink dirt-je is. És a valódi „becsapás” az lett volna, ha ezekre az aktualitás tartalmakra nem reflektálnak a produkcióban. E sorok írója is ez esetben érezte volna magát becsapva. Így meg pont azt kapta, amire várt. Mondhatni, annál jóval többet is.
Bartha Réka
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
