Ha a fene fenét eszik is, 2024-ben már az újjáépített Notre-Dame-székesegyházban tartják a húsvéti szentmisét. Ezt ígérte a franciáknak Emmanuel Macron államfő a templomtűz első évfordulóján.
Azt gondolom, hogy ez így is lesz, hiszen nemcsak az újraválasztásáért küzdő politikus akarja nagyon, hanem a francia nép és Párizs is, amely alapvetően függ a turizmusból származó bevételektől. A Notre-Dame pedig a világ egyik leglátogatottabb műemléke, ahol évente mintegy 15 millió ember fordul meg.
A koronavírus-járvány természetesen visszavetette a munkálatokat, de ha megvan az akarat és a pénz, elkészülnek azok a tölgyfából készült csodagerendák, amelyek a roppant súlyú tetőszerkezetet tartják a jövőben.
A korábbiak 800 éven keresztül tartották, mígnem 2019. április 15-én egy szikra lángba borította és néhány óra leforgása alatt hamuvá porlasztotta a gótikus építészet remekének számító katedrális tetőszerkezetét a huszártoronnyal együtt.
A döbbenet és a kétségbeesés órái, napjai után nem sokkal kezdtek befutni az első nagy összegű felajánlások híres francia cégektől, majd külföldről is nagyon sok magánszemély és vállalat adakozott a templom felújítására.
Nagy a kultusza az ilyen felajánlásoknak, amelyeket mindig szkepszissel fogadok, mert azt tapasztaltam, hogy sokszor és sokan megmaradnak a felajánlás mellett, miközben a teljesítés elmarad. Több olyan regionális katasztrófára, földrengésre, árvízre, cunamira emlékszem, amikor a világméretű összefogás megrekedt a felajánlások szintjén. Vagyis bizonyos cégek számára csak addig volt érdekes az egész, amíg dobálózhattak a százmilliókkal, a sajtó ünnepelte őket, majd, amikor eljött az utalás ideje, nem, vagy nem annyit küldtek, mint amennyit ígértek.
Még szállt a füst a párizsi Notre-Dame fölött, amikor a L’Oréal kozmetikai cég örököse 200 millió eurót ajánlott fel, nem sokkal utána a luxusvilág egyik francia képviselője, az Arnault család ugyanennyit ígért a helyreállításra, de mások is azt ígérték, hogy kinyitják a pénztárcájukat.
Az igazság az, hogy a nagy összegek nem érkeztek meg hónapok múlva sem. Tavaly nyáron a katedrális szóvivője azt mondta, szolidaritást csak a kispénzű magánemberek mutattak, és nem is Franciaországból, hanem főleg Amerikából. A pénzes óriáscégek előbb tudni akarták, pontosan mire költi a felújítást irányító csapat az eurószázmillióikat. Gondolom azért, hogy majd egy-egy műtárgy alá odabiggyeszthessék a nevüket, hogy ők voltak azok, akik állták a költségeket, önzetlenül az emberiség javára.
A lényeg, hogy a franciák elkészítették a terveket, kinevezték a főépítészt, tavaly ősszel pedig az is eldőlt, hogy nem modernizálnak,
a huszártornyot az eredeti formájában állítják helyre, és azóta nyilván a pénzt is összegyűjtötték. A napokban pedig a kivágandó különleges tölgyeket is kijelölték, amelyekből majd a gerendák készülnek.
Ezt a módszerességet, közös akaratot és tempós munkát azért nagyon irigylem! Különösen ha Krasznahorkára gondolok.
Azóta, hogy leégett a vár, kicserélődött három kormány, négy kulturális miniszter, igazgatók, tervezőmérnökök, kivitelező cégek váltották egymást, de a munka nagyon lassan halad. Pedig a pénz is megvan rá. Talán még soha ilyen szerencséje nem volt egyetlen egy műemléknek sem, hogy a biztosítási díjból, no meg az adományokból fedezni lehet a felújítási költségeket. Sőt, abban sincs vita, hisz kimutatott tény, hogy ez a vár volt a leglátogatottabb műemlék Szlovákiában, tehát bevételt termelt.
Akkor pedig mi az oka annak, hogy kilenc évvel a tűzvész után is csak annyit tudunk, hogy (talán) 2023-ban már látogatható lesz?
Vajon mi hiányzik, mi nincs meg Krasznahorka esetében, ami a katedrális felújításáért dolgozókban és a francia népben megvan? Szerintem az akarat hiányzik. A közös akarat hiánya késlelteti Krasznahorka újjászületését.
Megjelent a Magyar7 2021/16. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
