Akadálymentesek az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) rendezvényei, hogy a hívőközösség minél szélesebb köre részese lehessen a közös ünneplésnek. A részletekről Kompán Julianna jelnyelvi tolmács és Nagy Sándor, az Esztergom-Budapest Főegyházmegyei Hallássérült Pasztoráció referense beszélt.
– Rodolfo, a nagy bűvész mondata – „Figyeljék a kezemet, mert varázsolok!” – jut eszembe arról, amikor a televíziós közvetítések alkalmával a képernyőn megjelenik a jelnyelvi tolmács, és mindenféle jeleket mutat, amelyekkel sok ember számára érthetővé válnak meglehetősen összetett és bonyolult szövegek is, például egy liturgia szövege. Hogyan lesz valakiből jelnyelvi tolmács?
Kompán Julianna: Eltérő történetekkel érkezünk a képzésre. Nekem nem volt érintettségem, érdeklődésből kezdtem el a jelnyelvet tanulni, és benne ragadtam ebben a világban. Eredetileg nem is volt célom, hogy tolmács legyek, de aztán Isten erre az útra terelt, és amikor megkaptam az első hivatalos megrendelésemet, akkor elég egyértelműen jelezte, hogy a helyemen vagyok.
– Mi volt az első megbízás?
K. J.: Egyházi tolmácsolás. Hét éve hivatalosan is tolmács vagyok, elsősorban budapesti és Pest megyei megbízásaim vannak, de az ország számos pontján megfordultam már jelnyelvi tolmácsként templomokban.
– A főegyházmegyében 2018 óta Nagy Sándor atya a siket és nagyothalló hívek pasztorációs referense. Mi az ön története, amely révén ehhez a közösséghez kötődik?
Nagy Sándor: Szinte születésemtől kapcsolódom a jelnyelvhez, mivel a szüleim siketek. Otthon ez volt a kommunikációs formánk: nem a hangoké, hanem a jeleké. Belenőttem szüleim és az ő barátaik révén ebbe a közösségbe, megismertem örömeiket, nehézségeiket. Kicsi koromtól fogva számtalan olyan helyzet volt, amikor olyan, másoknak hétköznapinak számító helyzetekben, mint például a vásárlás vagy egy hivatali ügyintézés, tolmácsszerepben voltam jelen: közvetítettem a szüleim és az eladók vagy az ügyintézők között.
– A ferences szerzetesek a fővárosban már 1945 előtt is foglalkoztak a siketek és nagyothallók lelkigondozásával.
N. S.: Valóban. Szilágyi Izabella és Szilágyi Vilma nővéreket kell megemlítenünk, akik a kezdetektől jelen vannak a közösség életében, ők alapozták meg és szervezték ennek a körnek az életét. Aztán papok is csatlakoztak hozzájuk. Hosszú időn keresztül Futó Károly atya tartotta nekik a miséket a nővérek tolmácsolásával. Aztán Suló Lajos atya misézett, aki – miután megromlott a hallása – maga is megtanulta a jelnyelvet. Elődöm, Erdődi Ferenc atya sokat tett azért, hogy működhessen és bővülhessen a közösség. Néhányan, mint például Bacsa Dávid atya, más egyházmegyékből is segítenek ebben a szolgálatban. Kétéves papi létem után kaptam megbízást Erdő Péter bíboros úrtól, hogy foglalkozzam a siket és nagyothalló hívek lelkipásztori gondozásával.
– Mitől más az ő lelkigondozásuk?
N.S.: Hosszú éveken keresztül a piarista kápolnában voltak a szentmisék. Akkor azokon az eseményeken csak a hallássérültek, a siketek és nagyothallók vettek részt. Nagyjából azonosak voltak az igények, és könnyen egymásra lehetett hangolódni. Lassan harmadik éve már a Mátyás-templomban vannak a szentmisék, a helyszínváltás sok új szempont figyelembevételét követeli meg. Nagyobb a tér, alkalmazkodni kell a fényviszonyokhoz, fel kell mérnünk, hogy mit látnak a hívek az oltárból, a tolmácsból, a papból. Nagyon fontos a szemkontaktus a négyszemközti és nagyobb közösségben zajló események esetében is. Papként így látom a tekintetekből, ha valamit túl bonyolultan fogalmaztam meg, akkor ezt tudom korrigálni.
– Milyen felkészülést igényel jelnyelvi tolmácstól, ha liturgikus eseményeken, egyházi területen kérik a közreműködését?
K. J.: Az Egyházról való ismeret nélkülözhetetlen, ahogy a liturgiáé is. Számos speciális kifejezés van, amelynek jelentését tudni kell. Az egyházi jelkincsek minden felekezetnél eltérőek. Nyelvészeti szempontból ez is egy izgalmas területe a munkánknak.
– Egy pap számára, aki talán előbb ismerte a jelnyelvet, mint a hangzó nyelvet, milyen kihívást jelent a hallássérült közösség szolgálata?
N. S.: Kezdetekben nekem is új volt több kifejezés. Amikor nem tudtam valamit, a közösség tagjai mutatták meg. Interaktív kapcsolódásban vagyunk egymással, rengeteget tanulok a siket hívektől. Elsősorban, hogy ők
– Mekkora lélekszámú a hallássérült hívek közössége?
N. S.: A járvány sok, elsősorban idős hívőt otthon tartott. Budapesten stabilan 50-70 hívő vesz részt a szentmiséken. Immár több évtizedes hagyomány, hogy karácsony másnapján a főpásztor ellátogat a hallássérült közösséghez. Ilyenkor az ország sok pontjáról érkeznek hívek, és akár kétszázan is együtt ünnepelünk. Korábban, amíg a nővérek aktívak voltak, vidékre is mentek az ottani kis közösségekhez. Most lazább a kapcsolattartás. Egy-egy pici csoport működik Miskolcon, Pécsen. Azon dolgozunk, hogy ismét élénk legyen országszerte az ilyen csoportok között a kapcsolat. Keressük az útját annak is, hogyan érhetnénk el a hallássérült fiatalokat.
– A szentmise zenei részeit hogyan lehet pótolni, közvetíteni a siketek számára?
K. J.: A Mátyás-templomban integrált misék vannak, hallókkal együtt vagyunk, míg a piaristáknál – amikor csak siket és nagyothalló hívek vettek részt azokon –, az énekek csak szövegben jelentek meg. A Mátyás-templomban a közös miséken ott vannak a hangszerek, a kántor. Sokat gondolkodtunk rajta, hogyan oldjuk meg ezt a kérdést. Most a szöveget jeleljük el számukra. Nagyon jó érzés, amikor a hívek velünk együtt jelelik a zsoltárokat. Az akadálymentességhez itt hozzátartozik az is, hogy kivetítőn olvashatók a szövegek, és látható a jelnyelvi tolmács is, így akár a hátsóbb sorokból is jól követhető a liturgia; a szövegek révén valamennyi hívő be tud kapcsolódni a zenei részekbe is.
(…)
– Rövidesen elkezdődik a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Hogyan készülnek a programokon való részvételre?
K. J.: A Mátyás-templomban működik egy kis tolmácscsapat. (…)
N. S.: A közös felkészülést jelnyelvi műhelynek neveztük el. A jelkincset átbeszéljük. Nekem személy szerint a teológiai háttér kibontása is a feladatom. Nagyon sok speciális igény van, amire igyekszünk odafigyelni, nemcsak a siketeknek és nagyothallóknak, hanem a más akadályozottsággal élők esetében is. Amikor közösen gondolkodunk egy-egy szentmisére való felkészülésről, akkor a feliratozásnál nagyon fontos feladat, hogy az megfelelően látható legyen. A feliratozás szolgálatát Lauer Tamás állandó diakónus végzi hűséges szívvel, aki maga is nagyothalló. A Reménykör nevű összefogásba is bekapcsolódtunk a csoportunkkal. Ők egy szélesebb kört igyekeznek megszólítani: a látássérülteket, mozgássérülteket, autizmussal élőket, értelmileg akadályozottakat és családjaikat. Velük karöltve az egyházmegyén belül képviseljük az akadállyal élő hívek szempontjait, igényeit.
Az interjú teljes terjedelemben a NEK hivatalos honlapján ITT olvasható.
Forrás és fotó: NEK
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
