Évközi 28. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 17,11–19)
Az evangéliumban azt olvassuk, hogy a tíz leprás ezzel a kéréssel lépett Jézus elé: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” Mi magunk is ott vagyunk ebben a jelenetben, mindannyian.
Jézus megtehette volna, hogy azonnal gyógyulást ad nekik, és most is megtehetné, hogy rögvest megszabadít bennünket szorult helyzetünkből, hiszen egyedül neki van hatalma erre. Vajon miért nem teszi?
A tíz leprásnak először el kellett mennie a papokhoz, hogy megmutassák magukat. Ez ugyan a gyógyultakra vonatkozó eljárásrend volt akkoriban, Jézus mégis ezt kérte tőlük, még a gyógyulásuk előtt. Talán már megtörtént volna a megtisztulásuk, csak még nem vették észre, hogy már tiszták? Esetleg a gyógyulásba vetett hitüket akarta próbára tenni Jézus, hogy ne csak szóval, hanem tetteikkel is bizonyítsák a Mester erejébe vetett bizalmukat? Vagy valami más miatt írta felül Jézus a zsidó előírás? Nem először tett ilyet, és nem is utoljára. Botrány is lehetett volna belőle. Talán nem távoli párhuzam, ha azt mondjuk, Jézus olyat kért a leprásoktól, mintha ma azt mondaná valakinek, hogy menj áldozni, még mielőtt a gyónásban megtisztulást nyernél.
Abban a tíz leprásban ott van az egész emberiség, mi mindannyian. Külön-külön a bajainkkal küzdve, elcsüggedve és kirekesztve, olyanokkal együtt, akikkel gyógyítani egymást nem tudjuk, mégis, lehet, hogy pusztán kényszerből, de együtt vagyunk. Holott néha valószínűleg csak az áldozati szerepünk köt össze bennünket, az, hogy mindannyian szánalomra méltók és valamiképpen kirekesztettek vagyunk, és csak együtt gyógyulhatunk meg, nem a saját szabályaink, hanem Jézus szava szerint. Mégis, a gyógyulásra és a szabadulásra meghívottan mindannyian be tudjuk fogadni Jézus figyelmes, gondoskodó szeretetét.
Az Egyház azonban kicsi. Az igazi szabadulás végső üzenete egyelőre csak a keveseké: az evangéliumi történet szerint a gyógyultaknak csak a tizede jut el addig. A többi kilenc is gyógyulást nyert Jézustól. Még az is lehet, hogy hálásak. Nem kizárt, hogy valamelyikük később ott volt az első őskeresztények között. Vagy talán mindegyik. De
Ez pedig mindent felülír. Az igazi hála ugyanis csak személyes lehet: oda kell menni, el kell mondani, meg kell vallani, hitet kell tenni. Az az egy nem tudott másként cselekedni. Vissza kellett mennie a Mesterhez. Érdekes módon a hála is egyfajta kiszolgáltatottság. Csak rajta már nem a lepra, nem valamely betegség vagy félelem az úr, hanem ő, akinél mindannyiunk szabadulása van.
Vajon én még a kilenccel tartok? Vagy már visszafelé?
A hála tesz bennünket Krisztust követőkké.
Szerző: Juhász-Laczik Albin OSB
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
