Február 24-e, az orosz-ukrán konfliktus kitörése óta a 2600 lelkes Ófehértó élete is megváltozott, hiszen a háború elől menekülő családok érkezésével volt, hogy kétszáz fővel is megemelkedett a település lélekszáma. Jelenleg nyolcvanöt menekült tartózkodik a szabolcsi faluban. Kovács Ágnes, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye sajtóreferensének riportjából közlünk részleteket.
A leveleki plébániához tartozó fíliális egyházközség Szent Erzsébet-karitászcsoportjának munkatársai, Szabó Jánosné, Anikó nyugdíjas óvodavezető, karitászcsoport-vezető, és Csordás Istvánné nyugdíjas védőnő számoltak be arról, mit jelent ez a változás Ófehértó életében, és hogyan élnek a befogadott családok.
A háború negyedik napjától érkeztek az emberek Ukrajnából Ófehértóra, voltak, akik egy-két éjszakát töltöttek a közösségi házban és a művelődési központban kialakított szálláshelyeken, de sokan itt várják meg a háború végét, és lesznek, akik végleg itt is maradnak.
A helyi egyházközség közösségi házához érkezve éppen Lengyel József plébánosnak örvendeztek, aki a leveleki asszonyok jóvoltából egy adag süteménnyel édesítette meg az ott tartózkodó két bajba jutott család napját. Azt mondják, József atya majdnem minden reggel bekopogtat, felajánlásokat hoz, érdeklődik; segítséget, lelki bátorítást nyújt.
Az asszonyok a konyhában ebédfőzéshez készülődnek, a gyerekek online órán folytatják az otthon megkezdett iskolai évüket, a családok férfi tagjai pedig dolgoznak. A településre érkező férfiak szinte azonnal munkát vállaltak. Nem válogattak, építkezéseken, a helyi fatelepen, a gyümölcsösben akad munka mindenkinek.
A két család Csongorban mezőgazdasági munkából él, csak reménykednek, hogy időben el tudják kezdeni otthon a veteményezést. Ha elmarad a vetés, akkor idén nem számíthatnak termésre, oda az egész évük. Most sincs szinte semmijük, csak a remény, hogy újra hazatérhetnek. Napjaikat az otthon maradt nagyszülők miatti mérhetetlen aggódás tölti ki; az elvett életükből csak egy bőröndnyi ruha maradt, és a „nem tudom” válasz mindenre. (…)
„Amikor a közösségi házhoz érkező családokat fogadtuk, azonnal összeszedtünk néhány dolgot, amire gondoltunk, hogy hirtelen szükségük lehet. Kiraktunk mindent az asztalra, kijöttek a konyhába, de nem nyúltak semmihez, hanem visszamentek a szobába, leültek szorosan egymás mellé a kanapéra, és csak sírtak és sírtak. Azt hittük megszakad a szívünk, persze mi is velük sírtunk. Nagyon nehezen oldódtak fel. Semmit nem kérnek, és mindenért nagyon hálásak. Mára már szinte családtaggá váltunk egymás számára. Mindennap mi is itt vagyunk, reggelente, amikor megérkezünk, a gyermekek már rohannak elénk, átölelnek, otthon érzik magukat” – fogalmaz Szabó Jánosné, Anikó, majd azt is elmondja, hogy a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász szervezete felajánlotta a családoknak a közétkeztetésben való részvételt, de senki nem élt a lehetőséggel mondván: az asszonyok tudnak főzni családjaikra. Dolgos, szorgalmas, becsületes, tisztességes emberek kerültek Ófehértóra.
Anikó azt is elmondta, a helyi emberek látják, hogy a Karitász segíti a bajba jutottakat, és ők is bekapcsolódnak, felajánlják támogatásukat. A vállalkozók, a boltosok is ösztönözve érzik magukat, de az orvossal, a gyógyszerésszel is kialakult már egy bizalmi kapcsolat, soron kívül ellátják őket. (…)
„Felkészülten vártuk a családokat. Már a háború másnapján tudtuk, hogy mit kell tennünk. Kétórányira vagyunk a határon túli Csongor településtől, várható volt, hogy ide is fognak érkezni a háború elől menekült családok. Nem tétlenkedtünk. Simon József, Ófehértó polgármestere szabad kezet adott a Karitász munkatársainak, azt mondta, a menekültek fogadása, segítése elsőbbséget élvez minden egyéb feladatnál. Azóta is éjjel-nappal elérhető, ebben a kérdésben közösen hozunk döntéseket, segít, támogat, javaslatokat tesz. Azonnal elkezdtük az adománygyűjtést, a boltokban adománygyűjtő dobozt helyeztünk ki »bajba jutottak részére« felirattal, így ha csak egy liter olajat, egy kilogramm cukrot vagy egy ásványvizet helyeztek el benne, már az is sokat jelentett, mert bár fontosak a ruha és más tárgyi adományok, de legszükségesebb, hogy legyen mit enni” – veszi át a szót a Csordás Istvánné, Erzsike, majd elindulunk, hogy meglátogassuk a családokat. (…)
Egyik édesanya gyermekével néhány évvel ezelőtt költözött Levelekre, majd Ófehértón kezdett új életet, most az otthona benépesedett, mert befogadta testvéreit és azok családjait, így összesen huszonhárman lakták a nagy családi házat, köztük tizenöt gyermekkel. Jelenleg albérleti felajánlásokat kapnak, egy öttagú család él is ezzel a lehetőséggel. Az ingatlan tulajdonosa önerőből felújítja a fürdőszobát, élhetővé teszi az épületet, és egy évig tartó ingyenes lakhatást kínál. (…)
Néhány utcával odébb egy teljesen üresen álló házba költözött be egy család, három gyermekkel, nagyszülőkkel. A Karitász tagjai beszerezték a szükséges bútorokat. Az édesapa az építkezésen, a hatvanéves nagymama pedig a gyümölcsösben vállalt munkát, most éppen a metszés ideje jött el. Otthon a falujukban is ez volt a munkája, így azonnal kereste itt is a lehetőséget. A fiatal édesanya az online oktatásban részt vevő gyermekeire és a nagypapára vigyáz, akinek közel négy hónapja amputálták a lábát betegség miatt, így a családnak még ezzel a nehézséggel is szembe kell néznie. De mindannyian tudják, hogy a legnagyobb baj a hontalanság, és egyetlen reményük, hogy a régi életüket visszakapják.
Megváltozott a település élete, szinte minden az adománygyűjtésről, az adakozásról, a segítségadásról szól, és a benne rejlő szeretet megtapasztalásáról. Senki nem tétlenkedik; Ófehértón ideiglenesen tartózkodó családok asszonyai is bekapcsolódnak a karitatív szolgálatba, idejük nagy részében az egyházmegyei karitászközpontban segítenek a folyamatosan érkező adományok szétválogatásában, a napi 70-80 úti csomag elkészítésében, amelyet Barabásra, a határhoz érkező menekült emberek részére szállítanak.
Nagyböjti időt élünk. Előttünk mennek a kereszthordozó, gyászoló családok, és mi nem tehetünk mást, mint Cirenei Simonként segítünk terhük hordozásában, mert visszavonhatatlanul egyek vagyunk Isten szeretetében. „Így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi” (1Kor 12,26).
A teljes riport ITT olvasható.
Szöveg és fotó: Kovács Ágnes
Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
