A legjobb énekesnői kategóriában a Dalmaraton díjazottja volt idén januárban Kubicza Jázmin Réka. Szeptember 13-án, Szűz Mária születésnapja alkalmából a makkosmáriai kegyhelyen tartott koncerten Ave Maria-áriákat énekelt. Ezt követően beszélgettünk vele; az interjúval most a zene világnapjáról (október 1-je) is megemlékezünk.
Réka júniusban BA-diplomát szerzett a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Karán. Ősztől a mesterképzésen folytatja tanulmányait, párhuzamosan a tanári szakkal. Budapesten, az angyalföldi Tripoli kávézóban beszélgettünk, ahol a nyár közepe óta diákmunkásként dolgozik.
– Kérem, meséljen kicsit a gyermekkoráról! Milyen családba született? Egyedüli gyerekként nőtt fel, vagy vannak testvérei?
– Kétéves koromban elhunyt az édesapám. Attól kezdve a titkárnőként dolgozó édesanyám egyedül nevelt, a két nagymamám és az anyai nagypapám segítségével. Van egy bátyám, egyetemre jár, gazdaságinformatikát tanul, és mellette dolgozik, akárcsak én. Bár az édesapámat nagyon korán elvesztettem, szép gyermekkorom volt, szerető légkör vett körül. Hálás lehetek ezért.
– A zenei tehetség nagyon korán megmutatkozik a gyerekeknél, számos történetet lehet hallani erről. Önnél is ez volt a helyzet?
– Anyukám szerint én voltam a legcsicsergőbb a családban. Már egészen kicsi koromtól kezdve szerettem énekelni. Ha például féltem a sötétben, énekeltem, de ugyanígy akkor is, ha vidám voltam. Anyukám ezt „gyanúsnak” találta. Csepelen laktunk. Hatéves koromban elvitt az ottani Eötvös József Általános Iskola zenetagozatára, ahol sikeres felvételi vizsgát tettem.
Ez a vágy akkor született meg bennem, amikor részt vettem Sárospatakon egy operatáborban, ahol részleteket adtunk elő Mozart Szöktetés a szerájból című operájából. Én énekelhettem Konstanze szerepét.
– Vagyis a női főszerepet.
– Igen. Megjegyzem: nem biztos, hogy én voltam a legjobb az osztályban, ráadásul serdülőkoromban halványulni kezdett a hangom. Bár voltak barátnőim, félénk, visszahúzódó kislány voltam. Ennek ellenére ragaszkodtam ahhoz, hogy énekesnő leszek.
– Voltak a családjában zenészek?
– Sokáig azt hittem, hogy nincsenek, de aztán megtudtam, hogy anyukám keresztanyja – a nagypapám nővére – az Erkel Színházban énekelt. Sajnos nem találkozhattam vele személyesen, mert még csecsemő voltam, amikor meghalt. Gyakran látták, hallották őt énekelni a színpadon. Talán ezért gondolta anyukám, hogy bennem is lehet zenei tehetség.
– Az előbb említette, hogy félénk, visszahúzódó kislány volt. Ez érdekes, hiszen szép volt és sikeres, az ilyen adottságú gyerekek általában központi szerepet töltenek be az osztályban.
– Ez a félénkség nálam első osztályos koromban kezdődött, a tanévnyitón. Talán megijedtem attól a rengeteg embertől, aki ott volt a hatalmas teremben. Bezárult a belső kis világom. Az énektanáraim azóta is rengeteget segítenek nekem abban, hogy újra kinyíljak, és semmi ne látszódjék a színpadon a gátlásosságomból.
– Az általános iskola elvégzése után hogyan alakult az élete?
– Felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába. Itt nagyon sok kiváló tanárom volt, kettőt közülük név szerint is megemlítenék: Deliné Soós Ágnest és Gaál-Wéber Ildikót. Nem igazán tudtam beilleszkedni a konziba. Eleinte még voltak barátaim, később már nem, a visszahúzódó énem erősödött meg itt. Nem találtam az „embereimet”, vagy talán nem elég kitartóan kerestem őket. Nem úgy kell elképzelni, hogy teljesen egyedül voltam, de igazi barátom nem akadt. Nehéz időszaka volt ez az életemnek, magányosnak éreztem magam és szomorúnak. Előfordult, hogy énekórákon is elsírtam magam. A tanárok úgy emlékeznek rám a konziból, hogy a lány, aki gyakran sírt. Jártam pszichológushoz is, aki később az énektanárom lett. És
– Jézus is azt mondta a tanítványainak: a barátaimnak mondalak titeket.
– Igen. Mindennap erősítést kaptam Jézustól, hogyan bírjam ki azt a napot. A nagymamám katolikus volt. Ötvenévi házasság után elvesztette a férjét, és ekkor a húga elvitte a Krisztus Szeretete Egyházba. Egy alkalommal én is elmentem az istentiszteletükre. Másfél órás istendicsőítés van minden alkalommal. Ez az önfeledt, ujjongó éneklés nagyon megragadott. Akkoriban feszes volt a torkom, ami a szorongás egyik jele. Hál’ Istennek attól kezdve fokozatosan javult ez nálam, és végül meg is szűnt. Egy ideig tagja voltam az ottani kórusnak. Mindmáig felszabadító érzés, amikor Istennek énekelhetek a megváltó Krisztus irgalmas szeretetéről.
– Említette, hogy Jézusban igaz és örök barátra lelt.
– Igen. Nagyon megragadott a bátorsága és az irgalmassága, az, hogy segített a rászorulókon, és nem hagyta magukra az árvákat. Mindmáig így van ez, hiszen ahogyan megígérte: mindennap velünk van, a világ végezetéig. Azok is bátrak, akik beszélnek róla, akik hirdetik az örömhírt. Mostanában egyébként történtek halálesetek a környezetemben. Ez arra késztetett, hogy eltűnődjem azon, mi az élet legfőbb értelme. Az ember benne van a saját életének buborékában, a szenvedélyeiben, céljaiban, és nem gondol azzal, hogy egyszer csak eltűnik ebből a világból. Isten fölötte áll mindennek, jó, ha végiggondoljuk, mit akar tőlünk, mi dolgunk a világon, betöltjük-e azt a sorsot, amit szánt nekünk. A legfontosabb, hogy eljussunk az üdvösségre, hogy megtaláljuk a mennybe vezető utat.
– Hogyan került a Szegedi Tudományegyetem művészeti karára?
– Öt évig jártam a konziba, mert nem tudtam eldönteni, hol tanuljak tovább. Többen is úgy vélték, nem elég érett még a hangom ahhoz, hogy egyetemista legyek. Az még belefért, hogy plusz egy évet a konziban maradjak, de utána mindenképpen el kellett helyezkednem valahol. Azt hallottam, hogy három egyetemen lehet operaénekesi diplomát szerezni az országban: Budapesten, Debrecenben és Szegeden. Most már Pécsett is, de három évvel ezelőtt ott még nem lehetett. A Zeneakadémián nagyon korán volt a felvételi, ezért oda nem mentem el. Debrecenben részt vettem az előmeghallgatáson, de a felvételiztetők megerősítették azt a véleményt, hogy még nagyon fiatal vagyok, nem elég érett az egyetemre. Szegedre elmentem a felvételire, énekeltem, majd vártam, mi lesz az eredmény. Már azt tervezgettem, hol fogok dolgozni, de végül felvettek. Mivel ez az utolsó pillanatban történt, kérdéses volt, hogy meg tudom-e oldani a lakhatásomat. Istennek hála, sikerült találnom egy albérletet, jó áron, az imádság ebben is segített. Rálik Szilvia énektanárnőhöz kerültem. A korábbi tanulmányaim során semmit nem hallottam róla, de a nevét ismertem. Ötödéves voltam a konziban, amikor nagyon megszerettem az opera műfaját. Egy YouTube-felvételen láttam Wagnertől A bolygó hollandit, amiben ő énekelte Senta szerepét. Wagner a szerelem mélységét mutatta be. Nagyon tetszett, hogy a két szereplő a színpad két szélén állt, és a saját érzéseit mondta el a közönséghez fordulva. Mégis, kivételes intimitás alakult ki közöttük, minden testi érintés nélkül. Gyönyörű volt és igaz.
– Szeptember 13-án az Ars Sacra Fesztivál keretében Szűz Mária születésnapja alkalmából a makkosmáriai Angyalok Királynéja-templomban Ave Maria-áriákat énekelt Kállai Erzsébettel. Hogyan történt a megkeresése?
– A protestánsok általában nem nagyon nyitottak a katolikus tanokra. Én sem voltam az, bár a nagymamám kiskoromban katolikusként tanított imádkozni, ismertem az Üdvözlégyet, és a Miatyánkot már akkor is imádkoztam. Az én közösségem Budapesten van. Amikor Szegedre kerültem, honvágyam volt, ám a Gondviselés akkor is segített. Még elsőben történt, hogy éppen egy barátnőm koncertjét néztem meg. Szegeden már voltak és vannak is barátaim. Erre a koncertre viszont egyedül mentem el, és magányosan indultam hazafelé. Egyszer csak megpillantottam egy menetet, a sok ember mind Istenhez énekelt. Kiderült, hogy katolikusok. Városi zarándoklat volt ez, a Dómba tartottak, és éppen a lakhelyem irányában vonultak. Egy kereszteződésnél befordultak ugyan, de engem annyira megragadott a hangulat, hogy velük vonultam tovább.
A zarándoklat a Dómban fejeződött be, dicsőítő koncerttel. Itt találkoztam egy csellista barátnőmmel, aki már korábban is hívott az egyetem keresztény témájú eseményeire. Ettől kezdve nyitott lettem a katolikusok iránt. Isten rajtuk keresztül is megmutatta magát nekem. Nem hiszem, hogy rossz lenne, hogy elfogadtam ezt. A makkosmáriai koncertre az előbb már említett tanárnőm, Gaál-Wéber Ildikó ajánlott be maga helyett az eseményt szervező Szent Anna és Mária Alapítványnak. Őszintén megmondtam, hogy nem vagyok katolikus, de természetesen tisztelem Máriát és a szenteket, és ha gondolják, szívesen segítek. Az egyik dal, amit elénekeltem, az Üdvözlégy, Mária volt, amit már gyerekkoromban is ismertem. A másiknak a szövege csak ennyi volt: Ave Maria… A velem együtt éneklő Kállai Erzsébet a barátnőm, Szegedről ismerem, az első Regnum Marianum énekverseny nyertese volt felnőtt kategóriában. Őt én kértem meg és ajánlottam be, mert van egy Máriáról szóló komplett koncertműsora. Elhívott egy kiváló csellóművészt is, Kis Sebestyént, így hárman koncerteztünk. Egyébként október 12-én, vasárnap Lőrinciben megismételjük ezt a hangversenyt.
– Hogyan élte meg a koncertet? Milyen érzés volt a makkosmáriai kegytemplomban énekelni?
– Bár messzire nem látok jól, észrevettem, ahogy a tanítás után felhangzó elmélkedős hangvételű
– Ha már említette ezt: a koncerten az Ave Maria-áriák mellett elmélkedő szövegek hangzottak el, a központi téma az alázat fogalma volt. Az emberek többsége számára ez ma elvetendő magatartás. Ön hogyan viszonyul az alázathoz?
– Sok gondolat elhangzott az alázatról. Szembeállították vele a napjainkban divatos önmegvalósítást, vagyis az ego mindenek fölé helyezését. Hétéves koromtól tanulok zongorázni. Nagyon hamar felismertem: a hangszertanuláshoz mérhetetlenül nagy alázat szükséges. A rendszeres gyakorlás nélkülözhetetlen, és ezt kisgyermekként elég nehéz megszokni, elfogadni. Mint ahogyan azt is, hogy be kell tartani bizonyos módszereket a tanulásban. Az ember nem születik alázattal, de ha egyszer felismeri, hogy erre szüksége van, több lesz ezáltal belülről, és Isten felemeli. Az Írásban is olvashatunk erről, éppen a Magnificat kapcsán: A kevélyeket megalázom, az igazakat felemelem… Vagy amikor Zebedeus fiainak – Jánosnak és Jakabnak – anyja azt kívánja, hogy két fia közül az egyik Jézus jobbján, a másik pedig a balján üljön országában, az Úr azt válaszolja: „A nemzetek fiai uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagyobb akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a rabszolgátok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”
– Idén ősztől a mesterképzés keretében folytatja a tanulmányait Szegeden operaének szakon, majd jövőre zenetanári szakon. Énekművészként és tanárként képzeli el a jövőjét?
– Még a konziba jártam, amikor eldöntöttem, hogy nemcsak énekelni fogok, hanem tanítani is. Szeretnék útmutató lenni azok számára, akik hozzám hasonló dolgokon mentek keresztül, vagy egyszerűen csak az éneklés a vágyuk. Az éneknek erős a hatása mind az énekesre, mind a hallgatóra. A színpadi tapasztalataimat is szívesen átadnám majd a gyerekeknek.
Úgy tervezem, hogy a szólóéneklés mellett énekkarban is fogok énekelni. Fontos számomra a közösségi élmény, ami hozzáad valami pluszt az ember hangjához. Nagyon szeretek színpadon énekelni, átemelni az embereket egy olyan világba, ami kiszakítja őket a hétköznapokból, segít nekik átlendülni az élet nehézségein, legalább néhány percre, órára. Úgy érzem, én ehhez értek. Ez a vágy egészen kiskoromtól kezdve megvan bennem, ragaszkodom hozzá.
– Egyes vélemények szerint a művészetek közül a zene az, ami a leginkább képes közel vinni az embereket Istenhez. Szent Ágoston mondta: „Aki énekel, kétszeresen imádkozik.” Milyen tapasztalatai vannak erről?
– Amikor az ember őszintén, felszabadultan énekel Istenhez, az egyértelműen imádság, és aki hallgatja, és az előadóval együtt énekli a dalokat, az becsatlakozik az imádságba. Így megnyílhatnak a lelkében azok az ajtók, amelyek addig zárva voltak. A szép ének egyúttal az ember hitének bemutatása.
A zene jó irányba tudja terelni a lelkiállapotunkat, hatására nyitottabban fordulunk az isteni üzenethez. És ez a legfontosabb.
Fotó: Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. szeptember 28-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
