A Párisi udvar legendát mesél: volt egyszer a Cukrászda, amely némi színt vitt az ötvenes–hatvanas évek szürke Budapestjébe. A Váci utca tőszomszédságában, ahova a nyugati turisták Magyarország-illúziót vásárolni jártak, nekünk pedig megjelent egy kis polgári visszfénnyel elegyített Nyugat-illúzió. Sistergő eszpresszógép mellett főkötős kávéfőzőnők és krémesek forogtak itt hat évtizeden át, a darálók harsány hangja betöltötte a teret. Amikor már szinte elkoptak a nagy őrlésben, jómagam is megfordultam párszor itt, a kővé dermedt gulyásszocializmusban. Az élmény mindig otthonos volt, pontosan olyan, amilyet a szűkpénzű diák egy százhetven forintos presszókávét szürcsölgetve várhat: csak egy kicsit volt poros a pult, csak egy-egy villanykörte volt kiégve, és a személyzet modora is csak éppen annyival volt rosszabb a kívánatosnál, amennyi még a retrohangulatba belefért. Nemsokára eljött az év, amikor a Cukrászda bezárt, és szüleim generációja szomorkás nosztalgiával búcsúztatta el vele vizesfagyi-ízű emlékeit. A Párisi udvart bősz, kalapácsos osztagok foglalták el, ostromállványaik részben ma is beborítják a palota falait. Nem jön már ide vissza a vékonypénzűek szocialista óriáskirakata, kell a hely a kapitalista csillogásnak.
De a Cukrászda makacsul újra megnyílt, alig egy sarokkal odább. Úgy hírlett, szépen felújított, igényes helyet csináltak belőle, én pedig kíváncsiságtól és némi reménytől hajtva ellátogattam oda. A látvány egyáltalán nem emlékeztetett a kopottas rézkilincses Csinibaba-filmbe illő miliőre: az új Cukrászda – jó évtizedes késéssel ráadásul – stílustalan ezredfordulósra cserélte ósdi, de legalább saját köntösét. Szabolcsi mákos-barackos álom, Oreo-torta és hasonló alkotások képében kacsintott oda a vezetőség a vendégeknek: tudunk ám mi modernül is. E gondolatukat az árcédulákon is siettek feltüntetni, néhol ötven, másutt százötven százalékos korrekcióval téve kézzelfoghatóvá az értéknövekedést.
Három és félszer tettem próbára a Cukrászdát – ha elszámolhatom félnek, amikor a humorosan táncoltatott nyitvatartási idő miatt egyszer lecsúsztam a lehetőségről. A sütemények az egy szem trüffeltortán kívül mindahányszor jellegtelenek, íztelenek, fantáziátlanok voltak, de olyannyira, hogy név szerint talán csak az islerre emlékszem, amelynek íze alapján vagy egy éjjelnappali bolt, vagy egy iskolai menza lehetett a beszállító. A klasszikus sütemények mellett szerencsére a kiszolgálás is segített abban, hogy úgy érezzem, igazából a Cukrászdában vagyok, valamikor 1961-ben… Első alkalommal önkéntes tolmácsként kellett a pultosok segítségére sietnem egy kártyával fizetni vágyó olasz turistapár ügyében, mert a menedzsment pont annyira készítette fel a személyzetet külföldiek és bankkártyák meglepő felbukkanására a belváros szívében, mint járműparkját a BKV a váratlan téli havazásokra. Másodszorra a barista fiú olvasta fel ajánlás címszóval a kávélapot, hozzáfűzve az utolsó feketéhez: „az pedig a legerősebb, az arabica – ha ez mond valamit”. Mond, mégpedig azt mondja nekem, hogy a Cukrászda vezetősége vagy a fiatalember kiválasztására, vagy a betanítására szánt tizenöt percen akart időt spórolni. A harmadik alkalom alig pár napja történt, így az emlékeim is frissebbek: a pultos kisasszony csupasz kézzel hajigálta tányérra az előző vendég tortáját, csokikrémes kezét a pultba törölve vette át a pénzt, majd fogdosta össze ugyanígy az én elvitelre kért tortáimat is. A két előírt nejlonkesztyű pedig elhagyottan árválkodott a pult másik végében.
Elvégeztetett, döntöttem magamban. A Cukrászda régen sem volt jó hely, de legalább olcsó volt – és volt valamilyen. Működött. Most még rosszabb lett, cserébe hozzádrágult a környezetéhez. Igazán kár volt megjavítani.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 18.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
