Ha Magyarországon született volna…

Mintha csak tegnap lett volna, hogy 2022 végén – ugyanígy december 24-én – leültem a számítógép elé és virtuális papírra vetettem az aktuális ünnepi gondolataimat. Most annyi a különbség, hogy a múltkori imám meghallgatásra lelt, s habár már sajnálatos módon erősen olvad a tegnap hullott hó, hosszú idő után részben fehér karácsony ölelésében tehetem meg ugyanezt (reméljük, a maradék kitart még holnap, holnapután is).

Nem sok minden változott tavaly december 24-hez képest, a világ igazából abba az irányba haladt tovább, amely felé már tavaly is haladt, persze a konfliktusok is ugyanúgy állandóak, sőt, egyre erőteljesebben nyilvánulnak meg a Közel-Keleten is.

Nemrég írtam arról is, hogy különböző, összetett okok miatt a karácsony valódi jelentése és a Megváltó születésének üzenete egyre inkább elvész a tönk szélére sodródott társadalmunkban. Azonban ma, amikor a fény győzedelmeskedik az elhúzódó sötétség felett, jómagam a pincébe száműzöm a baljós gondolatokat és inkább Alföldi Géza egyik legszebb versének, a Ha nálunk született volna… egyik részletét idézem fel, amely meglátásom szerint nem csak a költő egyik legjobb verse, de az egyik leggyönyörűbb ünnepi költemény is egyben.

A költemény szerint a szent pár ezúttal nem a Közel-Keleten, hanem Magyarországon keres hajlékot, így jutnak el egy magyar család portájára, akik szívmelengetően fogadják őket.

Alföldi ezt a verset 1948 szentestéjén írta és felvetődött bennem a kérdés, hogy így, több mint 70 év elteltével vajon lenne-e ház, vagy éppen lakás, ahol ugyanígy, ekkora önzetlenséggel fogadnák-e Máriát, Józsefet és a születendő Jézust? Egészen biztos vagyok benne, hogyha nem is akkora számban, mint a múlt század közepén, de lenne, ez pedig olyan kontinuitást és erőt biztosít Alföldi verséhez viszonyítva, amely reményre és tenni akarásra sarkallja az embert.

Valószínűleg a hungarista író, költő célja is ugyanez volt, a reménykeltés. Ugyanis ne feledjük el, hogy Alföldi egy vesztes háború után, a nyugat-európai hontalanságból, a magyar történelem egyik legsötétebb időszakában írta hazájáról (és szűkebb hazájáról) ezt a könnyfakasztó verset, bízva az emberségben, az önzetlenségben, az odaadásban és a magyar néplélek egyszerű tisztaságában.
Úgy gondolom, ha ő akkoriban így bízott és ilyen módon látta a magyarságot, nekünk sem szabad másként tenni, még akkor sem, ha a mindennapokban joggal érezhetjük pontosan az ellentétét s bizony, nagyot is fordult a világ 1948-hoz képest.

Én ezekkel a gondolatokkal és ezzel a verssel kívánok minden kedves olvasónknak áldott és békés karácsonyi ünnepeket! Kívánom, hogy a hétköznapi élet szürkeségéből mindannyian szakadjunk ki egy kicsit és optimistán tekintve a jövőbe ünnepeljük a Megváltó érkezését!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info