Százhat éve, 1915 tavaszán Olaszország hadat üzent korábbi szövetségesének, az Osztrák–Magyar Monarchiának, és ezzel belépett az első világháborúba. Megnyílt az Isonzó-front, kezdetét vette a háromnegyed évvel korábban kirobbant Nagy Háború, a történelem egyik leghosszabb, legvéresebb állóháborúja. Ennek egyik fejezetéről, a székesfehérvári Magyar Királyi 17-es Honvéd Gyalogezred első világháborús túléléseiről készített megrendítő és hiteles filmet a 62 éves Burján Zsigmond fehérvári filmes Csak még egyszer előre! címmel.
Doberdó neve fogalommá vált, akár Mohács vagy a Don-kanyar. De hogy milyen volt a doberdói harctér, ahol egykor majd’ mindenki apja, nagyapja, dédapja harcolt, az sokáig kimaradt a történelmi köztudatból. Ezt a súlyos mulasztást pótolták a 2015-ös centenáriumi évforduló megemlékezései, amikor több száz utassal a fedélzetén újra elindult a történelmi különvonat, az Isonzó expressz is. És akadt egy megszállott tévéfilmes, aki megkísérelte a lehetetlent: bemutatni – cseppben a tengert – a székesfehérvári 17-es gyalogezred doberdói hőseinek történetét. A filmet 2016-ban mutatták be, de sajnos elakadt – vagyis tulajdonképpen meg sem indult – a forgalmazása. Ennek ellenére sokáig vetítették a fehérvári Barátság moziban, a pécsi védelmi parancsnokság pedig mintegy 200 fiatalnak szervezett vetítést. Most, amikor készül a játékfilm folytatása, lehetőségem nyílt személyesen megismerni Burján Zsigmondot.
A találkozás előtt megnéztem a filmet. Amit hibájául lehet felróni, az a játékidő hosszúsága, de már az első jelenetnél megérintett a frontra induló, fiatal feleségétől búcsúzó katona, leginkább személyes érzelmeinek drámaiságával. Egyetlen ember sorsában ezreké van sűrítve, azoké, akik soha nem látták többé kedvesüket, feleségüket, családjukat. Ők ott nyugszanak a doberdói temetők nevükkel megjelölt vagy névtelen sírjaiban.
Miért választotta első önálló játékfilmje témájául a doberdói tragédiát és a székesfehérvári 17-esek túlélési küzdelmeit? – kérdezem Burján Zsigmondot, a Csak még egyszer előre! című film rendezőjét, egyben a film forgatókönyvíróját és operatőrét.
Ott születtem: Magyarország első fővárosában, koronázási székvárosában, Európa közepén. Televíziós operatőrként sok országot bejártam, de sokáig eszembe sem jutott, hogy foglalkozzam a múltunkkal. A sors úgy hozta, hogy megismerhettem Siklósi Gyula régész-történészt, aki tudásával és emberi tartásával elindított vissza az időben, a város múltjába, amely, mondhatni, a lábam előtt hevert. Erről készült a négyrészes dokumentumfilmem: a Fehéredő múlt. Városunk vezetősége Penna Regia díjjal fejezte ki elismerését a munkásságomért 2017-ben. Ezt követte a Csak még egyszer előre! című játékfilm, amelyet már bemutattak Fehérváron, Pécsett, és már belekezdtem a folytatásába is. A Szétszakítva című most készülő film egyaránt utal az isonzói ütközetben szétszakított emberi testekre, a szétszakított családokra és a szétszakított országra, és majd a trianoni békediktátum kihirdetésével ér véget.
Miről szól pontosan az új film?
A Szétszakítva arról szól, hogy akik túlélték a Nagy Háborút, hogyan próbáltak visszailleszkedni a normális életbe és a megváltozott hazai körülményekbe.
Mikor láthatja a közönség?
Hát azt én is szeretném tudni! Egyelőre leálltunk, de remélem, sikerül összegyűjteni annyi pénzt, hogy folytathassuk a forgatást. A koronavírus-járvány sem könnyíti meg a dolgomat, mert a román megszálláshoz erdélyi hagyományőrző statisztákat hívok. A Csak még egyszer előre! című filmünket mindössze 36 millió forintból hoztuk össze, szinte kizárólag összefogásból. A szereplők és a közreműködők szinte ingyen, lelkesedésből dolgoztak. Erre most nem lehet számítani. Persze továbbra is kiemelt támogatóink a Székesfehérvári Megyei Jogú Városi Önkormányzat, az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság és a Szerencsejáték Zrt., de ez nem elég a film befejezéséhez. Korábban is takarékossági okokból vállaltam egy személyben a rendezést, a forgatókönyv írását és az operatőri munkát. A második filmben már csak az utóbbit tartottam meg, nem én fogom rendezni, és a forgatókönyvbe is csak besegítek. Marad az összefogás, ami a családra is érvényes.
Itt ül mellettünk az élettársa, Pintér Anita tanító és konduktor, akivel tizenhat éve vannak együtt. Milyen fajta családi összefogás jellemezte az eddigi munkamódszert?
Anita szinte a titkárnőm, rengeteget segített az adminisztrációban is, de jelentős érzelmi támogatást is nyújtott. A Csak még egyszer! című filmben a zenei szerkesztőm Gabriella, a legnagyobbik lányom volt, a végén pedig Orsolya, a legkisebbik énekel. Három unokám van, közülük az egyik szerepelt a film utolsó jelenetében.
A film szereplői valóságos személyeket elevenítenek meg?
Csak Sipos Gyula ezredparancsnok esetében. Őt fiatalon Tűzkő Sándor, a tizenöt évet a fehérvári Vörösmarty Színházban töltő színművész kelti életre, időskorában Matus György miskolci színművész. Sok szerepet olyan színész alakít, akiknek van civil foglalkozása, de amatőr színházakban is fellép. Ilyen a rendkívül tehetséges Szigeti Anna, a filmben ő a katona felesége. A férjét a szintén kiváló Barbely Gábor játssza. Kettőjük búcsújával kezdődik a történet, és számomra az a legmegrázóbb jelenet, amikor a doberdói hősök tiszteletére emelt oroszlános emlékmű avatására készülő fiatalasszony értesül férje haláláról. De beszélhetnék arról is, amikor a lövészárkokban élet-halál harcot vívó katonák közelharcát két óra alatt tanította be Jásdi Balázs, a hagyományőrzők kiképzője a forgatási helyszínen. Mi kis költségvetésből forgattunk, de a mozifilmekben ezt hetekig gyakoroltatják a statisztákkal.
A Doberdó-fennsík híres magaslatán, a Monte San Michel csúcsán ma emlékfelirat hirdeti az itt harcolók bátorságát: „Ezeken az ormokon olaszok és magyarok hősiesen harcoltak és testvérekké lettek a halálban. 1915. július – 1916. augusztus.” Erre utal a Csak még egyszer előre! szép, lírai jelenete, amikor két támadás szünetében a front egyik oldalán a magyarok énekelik dalaikat, a másikon az olaszok – mindannyian anyanyelvükön. Aztán folytatódott az öldöklés. Rohamra indultak a katonák pergőtűzben, kemény fagyban, pokoli hőségben, éhségtől, szomjúságtól elgyötörten.
Bár ebben a filmben – az anyagi források hiánya miatt – nincsenek látványos csatajelenetek, az emberi megnyilvánulások kifejezik a háború pusztítását. A közös dalok, a bajtársiasság, a parancsnok embersége emlékezetes, utóbbi például nem engedi kivégeztetni a szökevény katonáját, inkább hazaküldi, hogy ott hozza rendbe az otthoni háztetőt. A beszélgetésünk végén Burján Zsigmond azt mondja, elindultak egy olyan úton, ahol korábban még a stábból egyikük sem járt. „De nem tévedtünk el” – jelenti ki szerényen. „Csak a forgalmazást kellene valahogy megoldani. Ahol eddig bemutatták a filmet, mindenütt kedvezően fogadták. Szeretnénk, ha eljutna középiskolákba is, mert lenne érdeklődés. Az egyik nyolcadikos diáklány például azt mondta a vetítés után, számára ez egy nagyon szomorú film, de már látja, hogy a háború nemcsak lövészárkokban folyt, hanem itthon is zajlott.”
Vadas Zsuzsa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
