Ma ünnepli hetvenedik születésnapját az egyik legismertebb magyar ifjúsági szerző, a Gyerekrablás a Palánk utcában és a PetePite szerzője, Nógrádi Gábor.
– Gyerekkorában sokat olvasott, és szinte mindennap verseket írt, amire rendre érkezett az apai feddés: hát micsoda butaság ez? Mit válaszolna, ha ma kéne válaszolni?
– Tulajdonképpen menekülés volt. Anyám meghalt, mikor hétéves voltam, és a gyászmunkában sokat segített, hogy olvastam. Nagy trauma esetén pedig sokat számít, ha valamilyen művészeti tevékenységbe tud menekülni az ember. Az olvasás például sokkal olcsóbb, mint a gyógyszer, és kellemesebb, mint szomatizálni a lelki bajokat.
– Fel sem merült, hogy a végzettségének megfelelően építőgépész technikus legyen?
– Mivel apám asztalos volt, beraktak egy technikumba: nehogy már értelmiségi legyen a maszek gyereke! Akkor olyan elmebeteg világ volt, hogy ezt megtehették. Talán ezért is írok olyan könyveket, amelyekben rendre fellázadnak a gyerekek.
– Korábban a verseit tette első helyre a munkásságában, mégis az ifjúsági regényei arattak nagyobb sikert.
– A verseim valóban kevésbé voltak népszerűek. Néha a véletlen vezeti az embert egy-egy műfajhoz. Megírtam a Gyerekrablás a Palánk utcában című regényt, nagy sikere volt, ezért elindultam ezen az úton. De úgy érzem, ifjúsági könyveimben, novelláimban és publicisztikáimban is ugyanazt írom: magamat.
– De mégis a verseit tekinti a legfontosabbnak. Miért?
– A vers sokkal mélyebbről jön. Olyan üzenet, amit a költőn keresztül a múltban élő emberek küldenek a jövő magyarjainak. Vers csak akkor születik, ha kitör belőlem, mint egy láva. Ifjúsági regényt pedig akkor írok, ha azt elhatározom. De ha nem lennék költő, ezek a regények talán szürke, olvashatatlan semmik volnának.
– Azt szokta mondani, minden műve megütközést kelt különböző csoportokban. A gyerekkönyvek miként érhetnek el ilyen hatást?
– Nem akartam mindig provokátor lenni. Én jó gyerek voltam. De az elfojtott lázadás kitört. Már a Gyerekrablás a Palánk utcában is arról szólt, hogy egy gyerek elrabolja magát az elvált szülők összehozása kedvéért. A Lángoló nyaram, ami most jelent meg a Móránál, arról szól, hogy a gátlásos magyar fiú szerelmes lesz egy nyitott dán lányba. Megjelenik egy menekült fekete férfi is, aki segíti hősünket, illetve felbukkan egy prostituált, aki a történetben nem megvetendő figura.
Az olvasás például sokkal olcsóbb, mint a gyógyszer, és kellemesebb, mint szomatizálni a lelki bajokat
– Újságíróként elkeserítőnek tartja a mai sajtóviszonyokat?
– A szabadság mértéke valóban tragikusnak mondható. Én annak idején a Kurírba, az Új Tükörbe és a Népszabadságba is próbáltam objektívebben írni. Azt soha nem éltem át, hogy pontosan meghatározzák, mit kell írni. Talán csak a Kádár-rezsimben az Új Tükörnél néha. De még ott is nagyobb szabadság volt: igaz, fegyelmit kaptam érte, de mégiscsak megkérdezhettem a könyvesboltban, hogy van-e Szolzsenyicin-könyv. Visszatekintve, meg nézve a mát, s gondolva a holnapra, azt mondom, hogy amennyiben ez a világ normális, én nem akarok az lenni.
– Szokta mondani, hogy a humor elengedhetetlen volt regényeiben, különben túl tragikusak lennének, és a gyerekek nem olvasnák. Miközben mégiscsak ott vannak a Kincskereső kisködmönhöz, Pál utcai fiúkhoz, Légy jó mindhalálighoz hasonló művek, amik úgy klasszikusak, hogy nem túl vidámak.
– A gyerekek ma már kevésbé lelkesednek a hasonlókért. Mindig úgy éreztem, hogy a gyerekeknek a gyógyszert becsomagolva tudom odaadni. Nem írhatom azt, hogy szerencsétlen Lajcsika, hát elváltak a szülei, mindjárt öngyilkos lesz. Könnyedebben igyekszem a nehéz témákhoz nyúlni. Nem írhatok Árvácskát és Légy jó mindhaláligot, mert a célom az olvasás megszerettetése, nem az elijesztés. Biztos van oka, hogy a könyveim bekerülnek a tananyagba – nem én intéztem el, én nem ismerek senkit ebből a társaságból. Kötelező, de sokan szeretik. Persze, még többen Leiner Laurát vagy az Alkonyatot. Ezzel nincs semmi gond, nekem is van egy erős bázisom. Nem kell, hogy mindenki engem olvasson, de ha lehet: olvasson!
– Nagy vihart kavartak, mikor fiával, Nógrádi Gergellyel lerövidítve újraírtak Jókai- és Gárdonyi-klasszikusokat. Még politikai támadások is érkeztek. Utólag hogy látja, máshogy kellett volna csinálni?
– Ha újrakezdhetném, újra ugyanazt csinálnám. Nem szakmabeliek voltak, akik élesen kritizáltak. Olyanok átkoztak, akiknek fogalma sem volt róla, hogy a világ tele van átírásokkal. Hiszen Shakespeare például korai angol nyelven írt! Hányan olvasták a maiak közül eredetiben Zrínyi Szigeti veszedelmét? Még én sem. Kemény Zsigmond nagyon jó író, Jókaitól A jövő század regénye remekmű, mégis alig páran olvassák.
– Nem csak azért, mert Kemény Zsigmond vagy A jövő század regénye például kevésbé ismert? Viszont, ha belekezdenének, rögtön ráhangolódnának.
– Nem hiszem, hogy emiatt lenne. Én is elkezdtem olvasni sok klasszikust, de félretettem őket, mert túl nagy munka lett volna megküzdeni az avítt szöveggel. És mi Gergellyel igenis próbáltuk a stílust tartani. Egyedi volna, amit csinálunk? A spanyolok négy korosztályra átírták a Don Quijotét, ami az egyik legfontosabb művük. Bródy Sándor is újramesélte Jókait, utóbbi pedig imádta Bródyt ezért, még meg is hívta magához. Én úgy érzem, a szakmabeliek nem olvasták el Nógrádi Gergely újramesélt könyveit, és így írtak róla.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.06.22.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
