Majnek Antal nyugalmazott munkácsi megyéspüspökkel ellenkezésről és engedelmességről, ferences egyszerűségről és püspöki felelősségről, hitről és hűségről, misszióról és az Úr mindenkor megtartó erejéről beszélt Ádám Rebeka Nórának, a Ferences Média munkatársának. A harmincéves püspöki jubileumát ünneplő Majnek Antal OFM-mel készített interjúból részleteket közlünk.
(…)
– Korábban azt nyilatkozta, hogy nagyon nem örült a püspöki kinevezésének. (…)
– (…) tartottam attól, hogy elveszítem mindazt, ami addig meghatározta az életemet – vagyis el kell szakadnom a ferences közösségtől, a testvérektől és azoktól a hívektől is, akikkel hét éven át együtt éltem. Mély, kölcsönös kapcsolat alakult ki közöttünk, és ezt fájdalmas volt otthagyni. (…) A püspöki szolgálatot addig csak kívülről láttam, belülről soha. Ráadásul ez a szerep sok szempontból idegennek tűnt a természetemtől és a ferences lelkülettől is. Olyan erős ellenkezést váltott ki belőlem a gondolat, hogy utánanéztem Szent Ferenc életrajzi forrásainak, és találtam is egy helyet, ahol kifejezetten kéri, hogy a bíborosok ne válasszanak ferencest püspöknek. Ezen később egyszer Assisiben Paskai bíboros atyával együtt mosolyogtunk: akkoriban mintegy 135 ferences püspök volt a világon, főként missziós területeken – Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában és Ukrajnában is hat.
– Harminc év távlatából hogyan látja ezt az ellenkezést?
– Ma már egy kicsit szégyellem magam miatta. Ugyan jogos volt a fájdalmam az elszakadás miatt, de azt hiszem, túl messzire mentem az ellenállásban. Olyannyira, hogy levelet írtam a pápának, érveket sorolva fel amellett, miért ne nevezzenek ki. Azt reméltem, talán ez majd visszatartja a döntést. Nem így történt. Újra megkerestek, és ekkor a nuncius már határozottan figyelmeztetett: nem illik egy szent életű pápával vitatkozni. Én pedig azt mondtam neki: ha ez valóban az Úr akarata, akkor Jézus tudja, hogy én erre nem érzem magam alkalmasnak. Erre ő elküldött imádkozni a kápolnába. Ott, Kijevben, könnyek között kértem Istent, hogy mondja meg egyértelműen: valóban tőle jön-e ez a hívás. Nem szoktam Bibliát nyitogatni válaszért, de akkor háromszor tettem meg, mint egykor Ferenc és társai. („Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” [Mt 14,27] – ez volt az első. „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek. Méltányosságotokat ismerje meg mindenki! Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.” [Fil 4,4–7] – ez pedig a második.) A harmadik alkalommal aztán olyan világos választ kaptam, hogy elszégyelltem magam. „Ennek lettem a szolgája, Isten rendeléséből…” (Kol 1,25). Megnyugodtam. Ha az Úr hív, akkor megyek – ha nem is ujjongva, de készséggel.
– Mikor érezte először, hogy talán mégis jó helyen van?
– Amikor egyedül megérkeztem Munkácsra, és elkezdtem a munkát egy kis lakásban. Szinte semmim nem volt: egy könyv a levéltárban, amelyet még az előző pap hagyott ott, és egy idős asszony, Margit néni, az előző plébános házvezetőnője. Ez fogadott. Mégsem ijedtem meg, sőt kifejezetten ferencesnek éreztem ezt a helyzetet. Megkértem Margit nénit, hogy maradjon velem, mert egyedül nagyon nehéz lett volna. Ő lett a második anyám. Megjárta a lágereket, a legnehezebb időkben is hitoktatott, gyerekeket készített fel elsőáldozásra. Óriási ajándék volt az ő jelenléte. Ez volt az első megerősítés. Aztán sorra jöttek a továbbiak.
Elkezdtem papokat keresni, jártam Magyarországot és a környező országokat. Lassan, de biztosan újraéledt az egyház. Ezért ma is teli a szívem hálával.
(…) Az ott élők mélyen hívő emberek voltak. Megszenvedett hitük volt, amely azonnal befogadott minden jó szót, különösen a Szentírás vigasztalását. Ennek köszönhetően gyorsan látszottak a gyümölcsök is: például ugrásszerűen megnőtt a gyermekek, illetve a templomba járók száma, valamint megerősödött a karitatív szolgálat is. Két súlyos árvíz sújtotta akkoriban Kárpátalját, de a segélyekkel együtt hatalmas szeretetáradat is érkezett. (…) az emberek nemcsak elfogadni tudtak, hanem adni is – abból a kevésből, amijük volt. Így alakult ki az egyházmegyében a karitatív és szociális szolgálat.
(…) 1989 júliusának végén Kárpátaljára érkeztem (…) Augusztus elején költöztünk be ketten, Dávid atyával, majd szeptemberben csatlakozott hozzánk László atya is. Rendkívül mély, megszenvedett hitű emberekkel találkoztunk. Magyarországon is erős volt a lelki felébredés a nyolcvanas évek végén, de amit Kárpátalján tapasztaltunk, az igen megható, mély hit volt. Akkor még éltek azok a nagypapák, akik hazatértek a lágerekből, és minden családlátogatás vagy házszentelés történetekkel volt tele. Ma már kicsit sajnálom, hogy nem diktafonnal jártam akkoriban, mert ezek a tanúságtételek felbecsülhetetlenek voltak: emberek, akik imádságból, hitből és Istenbe kapaszkodva élték túl a legsötétebb időket. Amikor megérkeztünk, mintha minden gát átszakadt volna.
Először a nagymamák hozták a gyerekeket, aztán lassan megjelentek a szülők, később pedig a tanárok és az értelmiségiek is. A templomok mindenütt megteltek; olykor az oltár körül sem fértek el a gyerekek.
(…) A múlt sebei nagyon mélyek voltak. A lágereket megjárt emberek, családok történetei megrázóak voltak. Különösen a görögkatolikus közösségek szenvedtek: a papjaikat elhurcolták, ami miatt nagycsaládok maradtak magukra. Az idős papokkal szoros kapcsolat alakult ki, kölcsönösen látogattuk egymást. Aztán a szegénység újabb sebeket is szült: családi feszültségeket, együttélési nehézségeket. És persze ott volt az identitás kérdése is. A Felső-Tisza-vidéken, ahol szolgáltam, sok helyen már akkor is ukrán többség volt. A német és magyar gyerekeket csúfolták, „fasisztáknak” nevezték őket, és azt kérdezték tőlük: „mikor mentek már haza?” Ezek a gyerekek sírva felelték: „Mi itthon vagyunk. Hova menjünk?” Minél kevesebben maradtak egy közösségben, annál kiszolgáltatottabbá váltak. Sajnos ezt ma is látom: ahogy fogy a magyarság, egyre nehezebb megőrizni az identitást.
(…) A háború felgyorsította a negatív folyamatokat. Az elnéptelenedő falvakba lassan, de folyamatosan költöznek be mások, főként a háború sújtotta kelet-ukrán területekről. Különösen ott gyors ez a folyamat, ahol jó a közlekedés. Sok házat olcsón adnak el, mert az emberek félnek: rendelet van arról, hogy katonai szükséghelyzetben az állam igénybe veheti az ingatlanokat. Aki nem akar visszatérni, igyekszik megszabadulni tőlük. Így a tisztán magyar falvakban is egyre több az ukrán lakos. Velük érkeznek más pravoszlávok is, így a görög- és római katolikus papok is igyekeznek alkalmazkodni: ukrán nyelvű liturgiákat is tartanak. Ez nem feladás, hanem missziós alkalmazkodás. Van egy szent életű német pap Munkács környékén, aki azt mondta: nem a gyerekeket fogja már németre tanítani, mert aki megtanulta a nyelvet, elment Németországba; ő inkább megtanul ukránul, mert ott akar maradni. A templomok így nem ürültek ki. Ez számomra igazi missziós lelkület. (…)
– Mit tud adni az Egyház ebben a helyzetben?
– A jelenlétet, a befogadást. Azt, hogy bárki beléphet a templomba, akár ukrán, akár magyar, akár vegyes identitású.
(…) a legfontosabb a csend és az imádság. Naponta, hetente, évente hosszabb időre is elcsendesedni. Én magam is túl sokat vállaltam, túl keveset pihentem. Ez hiba volt. A szolgálat csak akkor marad tiszta, ha túlcsordulásból fakad, nem kimerültségből. Ebben Szent Ferenc és Szent Antal is példát ad: elvonultak, majd újult erővel tértek vissza.
(…)
A szüleim szerint már 1957-ben, az esztergomi bazilika százéves ünnepségén azt mondtam: én is ott szeretnék állni a szentélyben és velük énekelni. Gyerekként ministráltam, egészen gimnazista koromig pap akartam lenni. Később ez megingott, majd egy egyetemi ifjúsági közösségben újra megerősödött. Ugyanakkor nem tudtam elképzelni az egyedüllétet; közösségre vágytam. A fordulópont egy Szent Ferenc-életrajz volt, Szent Bonaventura műve. Amikor olvasni kezdtem – még most is emlékszem –, láng gyúlt bennem. Még be sem fejeztem a könyvet, de tudtam: így akarok élni. (…)
– Milyen volt fiatal ferencesnek lenni egy olyan korban, amikor az Egyház mozgástere erősen korlátozott volt?
– Esztergomban volt a noviciátus, ami minden szempontból nagyon jó időszak volt. Ezután következett a klerikátus Pasaréten, ahol már a nehézségek is megjelentek. Véget ért az „aranyélet”: komoly tanulás várt ránk. A teológiát szerettem, de a filozófiai órák egyre inkább fárasztottak; leginkább a történeti tárgyak álltak közel hozzám. (…) kemény munka következett, pedagógiai és technikatanári képzés, tanítás heti 25 órában, ami komoly és állandó felkészülést igényelt. Ebben nagyon elfáradtam, sokat betegeskedtem, lefogytam. Mondtam is Kolos atyának, hogy én inkább elmegyek Indiába, de ezt így sokáig nem bírom. A papságra pedig az egyik magiszter atya biztatott; viszont azt nem bántam meg; a lelkipásztori szolgálat az egyik legszebb hivatás a világon.
(…) Az imában, a szentmisében, a zsolozsmában mindig megtapasztaltam Isten jelenlétét. Mindig adott segítőtársakat. Voltak szomorúságok, de kétségbe soha nem estem. A hitből mindig új erőt merítettem. (…) Az Úristen a szívem minden tiszta vágyát betöltötte – még azokat is, amelyeket kérni sem mertem, vagy amelyekről nem is tudtam, hogy bennem élnek.
Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás: Ferences Média
Fotó: Ferences archívum; Szemlélek; vaticannews.va; munkacs-diocese.org
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
