Nincsen kollektív ítélet a népek felett. Mégis, hányszor hallottuk, hogy – mi is – bűnös nép vagyunk ab ovo, mert kollektíve ítélkezünk mások, kiváltképpen a zsidók felett. A magyar szellemi élet legjobbjai azonban mindig is nagyon jól tudták, mi az igazság e téren. Röviden: kétféle ember van. Tisztességes és tisztességtelen. Bármely nép, sőt nemzet kebelében is ez a kettő lakozik.
„Mikor a kommunista uralom megszűnt, a tisztességes zsidóknak azt kellett volna mondani: fájdalom, ennek a rablóbandának vezérei nagyrészt zsidók voltak, de csak fajra, nem pedig vallásra nézve; minden közösséget megtagadunk velük, sőt követeljük szigorú megbüntetésüket, már azért is, mert bennünket kompromittáltak és veszedelembe sodortak megértjük a keresztény társadalom felháborodását, kérjük bocsásson meg s ne ítéljen el a sorainkból kikerült hazátlan és istentelen gonosztevők bűneiért minket, hazafias, munkás és vallásos zsidó polgártársakat.
Ha a zsidóság így beszélt volna, nem lett volna antiszemitizmus. Ehelyett nagy része, sajtójával együtt, pártját fogta a rablógyilkosoknak, megrágalmazta és folyton rágalmazza a külföld előtt hazánkat, sőt a megszállott területeken megtagadta a magyarságot és ezt az országot, mely őket egyenlő jogú polgáraivá fogadta» velük mindenét megosztotta, őket valósággal dédelgette» sőt általuk már csaknem az egész országot kisajátítani engedte. A zsidóság másik része pedig, mely már a háborút is felhasználta a gyors gazdagodásra, megerősödve a beözönlött galíciai kazárokkal (s fájdalom, sok hasonló erkölcsű kereszténnyel), megrohant bennünket, hogy árudugdosással, lánckereskedéssel és árdrágítással, valutánk mesterséges rontásával, lehúzza az utolsó ruhánkat s lassú éhhalálba kergessen bennünket. Hisszük, hogy vannak józan és becsületes zsidók; ezek belátására és lelkiismeretére hivatkozunk. Nem a legrútabb hálátlanság és égbekiáltó gonosztett-e az, amit nálunk a zsidóság igen nagy része elkövetett? S lehet-e csodálkozni, ha a keresztény nép jogos felháborodásában nem válogat és nem tesz különbséget, hanem valamennyi zsidó ellen fordul, mikor még a tisztességesebb zsidóság is faji összetartásból védelmébe veszi azokat a gonosztevőket, kik hazánkra és népünkre a történelemben csaknem páratlan gyalázatot és szerencsétlenséget hoztak, hasonlót Jeruzsálem pusztulásához és méltót a Jeremiás siralmaira.”
Az 1918-as Károlyi-forradalom és az 1919-es kommunista „Tanácsköztársaság” után írta ezt egy magyar katolikus teológiai tanár, Székely István „A forradalmak útja és a keresztény politika” című, 1921-ben megjelent könyvében. Mondhatnók, kommentárra nem szoruló sorok. Joggal érdekelheti a mai olvasót, mi volt továbbá a szerző véleménye az akkortájt mégiscsak létező politikai antiszemitizmusról? Nos, erre is megvolt a felelete:
„Nem támadó, agresszív, hanem védekező, defenzív antiszemitizmusra van szükség. Védekezni kell nem zsidóüldözéssel, nem pogrommal, hanem szellemi, társadalmi és gazdasági fegyverekkel, tanulással, munkával, takarékossággal, a gyakorlati pályák elfoglalásával, a nép védelmével és gondozásával. Nem szabad engedni, hogy a zsidóság számarányán felül lepje el a kereskedelmi és értelmiségi pályákat. Nagyon meg kell rostálni erkölcsi szempontból azokat, akiket a bírói és tanítói pályákra bocsátunk. A zsidó ügyvédeket és orvosokat is jó lesz szemmel tartani. A keresztény ifjúság meg ne tóduljon mind a jogi pályára, hanem menjen a különben is jobban fizetett gyakorlati pályákra. Ki kell szorítani az irodalomból és művészetből a zsidó üzérkedést, a vallástalan és hazafiatlan szellemet, az erkölcstelenséget.”
Csodálatos, tehetnők hozzá, hogy egy – úgymond – szobatudós professzor mennyire hajszálpontosan látta mind a diagnózist, mind a terápiát.
„A megtelepedett, becsületes és munkás zsidóság megmaradhat, ha kizsákmányoló és világuralmi törekvéseivel felhagy, ha a nemzetbe őszintén beolvad s a keresztény kultúrához és erkölcshöz alkalmazkodik. De aki külön nemzet akar lenni, fajrokonaival a mi rovásunkra összetartani, idegen, sőt keresztényellenes kultúrában és erkölcsben élni, s általában a be nem olvasztható és veszedelmes túlszaporulat, az keressen magának más hazát. De ne Palesztinában, mely ma már a keresztények szentföldje. Hanem menjenek barátaikhoz, az antantországokba. Vagy ha ott sem kellenek, talán Szyriában, Egyptomban és Mezopotámiában alapíthatnának új zsidó országot vagy gyarmatot. Ez lehetne mindenünnen az alkalmatlan zsidóság levezető csatornája. Ezekhez az országokhoz mint bölcsőjükhöz és régi diaspórához úgyis erős történeti emlékek és kapcsolatok fűzik a zsidókat, s ma azokban éppen fő pártfogóik, az angolok az urak. Persze, hogy a szyrek és arabok szívesen látják-e rokonaikat, az más kérdés.”
Ami a lényeg: az idézett tudós nem vett minden Magyarországon élő zsidót egy kalap alá. Igen, voltak, vannak és bizonyára lesznek hazánkban is becsületes és munkás zsidók. Tisztelet nekik, amiért tudásukat, tehetségüket nem hazánk lejáratására, hanem építésére fordítják. Még akkor is, ha nem éppen sűrű sorokba rendeződnek.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
