A közéletben és a médiában szinte minden nap találkozunk a nők problémáinak tárgyalásával. A bérkülönbség, a munkahelyi szexizmus, a női testképre nehezedő nyomás – mind gyakori és legitim téma. Ám feltűnő, mennyire ritkán kerülnek elő a férfiak problémái. Vajon miért? És vajon nem arról van-e szó, hogy ha a férfiak problémái is ugyanilyen hangsúllyal jelennének meg, az óhatatlanul relativizálná a női gondok súlyát?
A társadalmi párbeszédben mintha a férfiak nehézségei „láthatatlanok” lennének.
Ezek a problémák rendszerszinten jelen vannak, mégis alig kerülnek szóba. Sőt, ha valaki felhozza őket, azonnal elhangzik: „na de a nők is…” – mintha csak akkor lenne érték férfiproblémákról beszélni, ha az rögtön a nők szenvedéstörténetéhez van mérve.
Ez felvet egy kényelmetlen kérdést: talán azért nem beszélünk férfiproblémákról, mert azok relativizálhatnák a nők problémáit?
Ha kiderülne, hogy a férfiak is szenvednek, hogy ők is hátrányokat élnek meg, akkor a „nők az örök áldozatok” képe meginogna. Pedig logikusan végiggondolva a női problémák nem lennének kevésbé komolyak attól, ha közben a férfiak nehézségeiről is nyíltan beszélnénk. A valóságban inkább arról van szó, hogy mindenkinek a problémái számítanak.
Mégis, a közbeszédben egy hierarchia épült ki: a női gondok elsőrendűek, a férfiaké másodlagosak.
Különösen érzékeny pont a válás utáni szülő-gyerek kapcsolat kérdése. A statisztikák világosan mutatják: a bírósági gyakorlat sokszor automatikusan az anyáknak kedvez, és az apák kapcsolata gyermekeikkel sérül vagy megszakad. Ez nem „apafájdalom” csupán, hanem a jövő generációját érintő ügy.
Egy gyereknek joga lenne mindkét szülő szeretetéhez. Mégis, hány és hány esetben halljuk, hogy az anya elidegeníti az apától a gyermeket, hogy a bíróságok hónapokig vagy évekig húzzák a döntést, hogy a gyerekek végül apátlanul nőnek fel. És mit mond erre a társadalom? Legtöbbször semmit.
A válasz egyszerű és fájdalmas: mert a férfiak gondjai nem illenek a bevett áldozat-narratívába. Mert ha látnánk, hogy a férfiakat is sújtja diszkrimináció, akkor nem lehetne többé egyetlen irányból leírni az igazságtalanságot.
Ezért hallgatják el, ezért kerül háttérbe. De ettől még a probléma nem szűnik meg. Csak a társadalom lesz őszintétlenebb, a férfiak pedig egyre frusztráltabbak.
Lehet vitatkozni azon, hogy melyik nemnek nehezebb. Lehet egymást túllicitálni a sérelmekben. De egy dolgot nem lehet tagadni: ha a férfiak problémái továbbra sem kapnak hangot, akkor a következő generáció is sérülni fog.
A gyerekeknek szükségük van apákra. A férfiaknak szükségük van megbecsülésre. És a társadalomnak szüksége van arra, hogy ne csak az egyik nem problémáit vegye komolyan.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
