1945. április 30-án délután, amikor az oroszok által ostromlott Berlin már lángokban égett, Adolf Hitler Führer és kancellár, a német Wehrmacht főparancsnoka a Kancellária épülete alatti cementbunkerben öngyilkosságot követett el.
Ez a cselekedet, talán a bátorság utolsó aktusa, képviselte a nyugati civilizáció utolsó hősi állomásának lezárását, egy olyan civilizáció és kultúra végső pontjának lezárását, amelyet Európában tápláltak és fejlesztettek ki számos korábbi évszázad alatt. Az európai világrend természetének megfelelő utolsó vezér tragikus halála egyfelől az ázsiai kommunizmus és nagyorosz nacionalizmus, másfelől az USA, Anglia, Franciaország és vazallusaik, illetve talpnyalóik sokasága által megjelenített zsidó bolsevizmus katonapolitikai győzelmét fejezte ki.
Ugyanakkor a második világháború úgynevezett „győztesei” már a győzelem pillanatában csaknem egymás torkának estek, bár 1945 áprilisának ebben a pillanatában az úgynevezett Szövetségesek miközben katonai győzelmüket ünnepelték, a jövőt figyelmen kívül hagyva elkövették első politikai tévedésüket: nem voltak nagylelkûek a legyőzött tengelyhatalmakkal szemben. A következő években a héber bosszúállás terméketlen, saját érdekei ellen dolgozó szelleme fogja motiválni minden tevékenységüket, az a szellem, amely erőteljesen megmutatkozott már a „feltétel nélküli megadás” követelésében, ami azután sok millió civil lakos és katona életébe került, a tengelyhatalmak és a Szövetségesek részéről egyaránt. 1945 áprilisának legvégén és májusában néhány rövid hétre egy másik európai vezér került hatalomra, egy tiszteletre méltó férfi, akit még a Szövetségesek katonai tanácsain belül is tiszteltek. Ez a férfi Karl Dönitz nagyadmirális volt, a Német Haditengerészet főparancsnoka, az északi német fegyveres erők általános parancsnoka, aki abban a feszült pillanatban a keleti területekről menekülő tömegek tengeri és egyéb módon történő szállításáról is gondoskodott. Dönitznek óriási meglepetést okozott, hogy Hitler őt jelölte ki utódául, azaz államfőnek.
Az 1945. április 29-én hajnali 4 órára elkészült és Dr. Joseph Göbbels, Martin Bormann birodalmi vezetők és Wilhelm Burgdorf és Hans Krebs tábornokok mint tanúk által aláírt végső Politikai Végrendeletében Adolf Hitler Dönitz Nagyadmirálist nevezte ki a Birodalom elnökének és a Fegyveres Erők főparancsnokának… „az 1939. szeptember 1-jén, a Reichstagban tett kijelentésem erejénél fogva…”.
Hitler Politikai Végrendelete szellemének megértése végett idézem a következő részletet:
„… Boldogan halok meg, mert ismerem katonáink hősi nagy tetteit és teljesítményeit a fronton, asszonyaink tetteit otthonainkban, földmûveseink és munkásaink munkateljesítményét. Mindez egyedülálló a történelemben. Ismerem a nevemet viselő ifjúság teljesítményét. Katonáink áldozatából és önfeláldozásából, amelyben velük osztozom, fog újjászületni Németország eljövendő történelme során a nemzetiszocialista mozgalom kisugárzó reneszánszának és így a nemzetek majdan megvalósuló igazi közösségének a magva. Kérem a Hadsereg, a Haditengerészet és a Légierő vezetőit, hogy minden lehető eszközzel erősítsék katonáink nemzetiszocialista ellenállásának szellemét… a mi feladatunk, a nemzetiszocialista állam további építésének a feladata az eljövendő évszázadok munkájának középpontjába kerül. Ez minden egyes személyt arra kötelez, hogy a közérdeket szolgálja és a saját hasznát ennek a célnak rendelje alá. Megparancsolom minden németnek, minden nemzetiszocialistának, férfinak, nőnek és a Fegyveres Erő minden emberének, hogy legyenek mindhalálig hûségesek és engedelmesek az új kormányhoz és annak elnökéhez…”
1945. április 30-án este Plön-ben Dönitz csak a következő üzenetet kapta: „Admirális Úr, a Führer Önt nevezte ki utódjává, Göring birodalmi marsall helyett. Megerősítés írásban következik. Ön ezáltal fel lett hatalmazva minden intézkedés megtételére, amit a helyzet megkíván. – Bormann.”
Dönitz Emlékirataiban leírja a reakcióit:
„Ez engem teljesen meglepett. 1944. július 20-a óta néhány nagy összejövetel kivételével egyáltalán nem beszéltem Hitlerrel… Sohasem kaptam semmilyen célzást erről a témáról senki mástól sem… Feltételeztem, hogy Hitler azért jelölt ki utódjául engem, mert lehetőséget akart teremteni arra, hogy a Fegyveres Erők egyik tisztje véget vessen a háborúnak. Arra, hogy ez a feltételezés helytelen volt, nem jöttem rá egészen 1945–46 teléig, amikor Nürnbergben először hallottam Hitler végakaratának kikötéseiről… Amikor elolvastam az üzenetet, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy kötelességem elfogadni a feladatot… állandóan attól féltem, hogy valamiféle központi hatalom hiánya káoszra vezet és százezrek életének értelmetlen, céltalan feláldozását okozza… Tisztában voltam azzal,… hogy minden katona életének legsötétebb pillanata az, amikor feltétel nélkül le kell tennie a fegyvert, és ez most jött el. Azt is tudtam, hogy az én nevem mindörökre össze lesz kötve ezzel az aktussal, és a gyûlölet, valamint a tények elferdítése folyamatosan megkísérli beszennyezni a becsületemet. De a kötelesség azt parancsolta, hogy ne fordítsak semmilyen figyelmet az ilyen megfontolásokra. Az én politikám egyszerû volt… megpróbálni annyi életet megmenteni, amennyit csak tudok…”
Dönitz teljes erővel feladatához kezdett. Plön-ben találkozott Heinrich Himmlerrel és udvariasan elhárította Himmler ajánlatát, hogy ő legyen „a második ember Dönitz kormányában”. Dönitz utasította Keitel tábornagyot és Jodl tábornokot, hogy jöjjenek Plön-be a katonai helyzet értékelése miatt.
Május 1-jén reggel a következő, „titkosnak és személyesnek” minősített rádióüzenetet kapta Dönitz a Kancellárián tartózkodó Bormanntól: „Most lép hatályba. Önhöz érkezem, amilyen gyorsan csak lehetséges. Véleményem szerint megérkezésemig tartózkodnia kell a nyilvános megnyilatkozástól.” Dönitz a szövegből feltételezte, hogy Hitler meghalt, de semmit sem tudott a körülményekről. Néhány nyilvános bejelentést azonnal meg kellett tenni.
Emlékirataiban elmondja: úgy érezte, hogy Hitler halálát tiszteletteljes szavakkal kell megfogalmazni: „… Befeketíteni őt, amit – érzésem szerint – a környezetemből sokan szerettek volna, hogy megtegyek, meggyőződésem szerint szégyenteljes, hitvány dolog lett volna… Úgy hittem, a tisztesség azt parancsolja, hogy oly módon kell megfogalmaznom a bejelentésemet, ahogy ténylegesen megfogalmaztam. Nem gondolom, hogy ma másként cselekednék…” Következésképpen 1945. május 1-jén a következő bejelentést tette az Északnémet Rádióban:
„A Führer engem nevezett ki utódául. Ezért felelősségem teljes tudatában átveszem a német nép vezetését ebben a végzetes órában. Első feladatom megmenteni a német férfiakat és asszonyokat az előretörő bolsevista ellenség pusztításától. Egyedül ezt a célt szolgálja a katonai küzdelem folytatása. Ameddig az angolok és az amerikaiak továbbra is akadályozzák ennek a feladatnak a teljesítését, kénytelenek vagyunk folytatni a harcot és védeni magunkat ellenük. Az angolok és az amerikaiak ebben nem a saját népük érdekeiért, hanem egyedül a bolsevizmus európai terjeszkedéséért fognak harcolni.”
Dönitz május 1-jén kiadta a Fegyveres Erőkhöz intézett napiparancsát is, amely ugyanezt némileg más nyelvezettel tartalmazta. Továbbá, szembeszállva a fegyveres erők fegyelmének egyre növekvő hiányával, kiadta a következő nyilatkozatot a katonai szolgálatoknak: „Elvárom a fegyelmet és engedelmességet. A káosz és az összeomlás egyedül a parancsaim azonnali, maradéktalan végrehajtásával akadályozható meg. Mindenki, aki ilyen körülmények között nem tesz eleget a kötelességének, és a német asszonyokat és a gyermekeket rabszolgaságra és halálra ítéli, áruló és gyáva. Az eskü, amelyet a Führernek tettetek, most mindannyitokat az irántam való engedelmességre kötelezi, minthogy maga a Führer nevezett ki utódjának.”
Amint Dönitz mondja: „A következő néhány nap megmutatta, hogy a Német Fegyveres Erők elfogadták a tekintélyemet, és csak ez számított.”
1945. május 1-jén Dönitz megkapta a harmadik és végső rádióüzenetet a berlini Kancelláriából, amely ugyancsak „személyes és titkos” minősítésû volt, de ezúttal Göbbels és Bormann írta alá:
„A Führer tegnap 15 óra 30 perckor meghalt. Április 29-i akaratával Önt nevezte ki a Birodalom elnökévé, Göbbels-t birodalmi kancellárrá, Bormannt pártminiszterré, Seyss-Inquart-ot külügyminiszterré. A Führer döntését és parancsát elküldtük Önnek, Schörner tábornagynak és Berlinen kívül biztonsági letétbe helyeztük. Bormann megkísérli ma elérni Önt a helyzetről való tájékoztatás céljából. A Fegyveres Erők és a közvélemény tájékoztatásának formája és időzítése az Ön belátására van bízva. Tudomásul vétetik.”
Az események melodramatikus sorozata folytán Martin Bormannt valószínûleg megölték Berlinben, Dönitz nagyadmirálishoz mentében, de más magas rangú tisztek sem tudtak Dönitz-höz érni, és a lényeges dokumentumok másolatait Dönitz sohasem kapta meg. Ebben az időpontban Dönitz még nem tudott Göbbels május 1-i, a rádióüzenetet követő öngyilkosságáról. Helyesen úgy érezte, hogy a saját feje után kell megtennie a maga kormányzati kinevezéseit, hogy kormánya egyáltalán mûködhessen. Logikus módon nem tudott kinevezni olyan tisztségviselőket, akiknek hollétéről nem tudott (valójában azt sem tudta, hogy az illetők élnek-e vagy meghaltak), vagy akiknek kiemelkedő szerepe Hitler kormányában hátrányosan befolyásolta volna a Szövetségesekkel folytatandó tárgyalásokat. A helyzetet ezen a végzetes napon, 1945. május 1-jén így foglalta össze Emlékirataiban: „… sebesültekkel, menekültekkel és katonákkal teli tengeri szállítmányok siettek nyugat felé, miközben a szárazföldön is menekültoszlopok nyomultak nyugati irányba, a Pomerániában, Brandenburgban és Sziléziában lévő hadseregtestek folytatták visszavonulásukat az angol–amerikai demarkációs vonal felé.”
Dönitz nagyadmirálisnak az volt a terve, hogy részleges fegyverletételt hajt végre nyugaton. E cél érdekében azt a parancsot adta a hamburgi parancsnoknak, hogy küldjön egy tisztet fehér zászlóval a britekhez május 3-án felkínálni Hamburg megadását, és tájékoztassa őket arról, hogy egy tábornoki delegáció von Friedeburg admirális parancsnoksága alatt útban van, hogy tárgyaljon velük. Közben a brit előrenyomulás miatt Dönitz áthelyezte főhadiszállását és kormányzati székhelyét Mürwickbe (Flensburg közelében). Ott tárgyalt a még mindig létező német erők képviselőivel és azt tanácsolta nekik, hogy foganatosítsanak olyan akciót, amely képessé teszi őket arra, hogy az amerikaiak előtt tegyék le a fegyvert és ne az orosz erők előtt. Kialakított egyfajta egészséges tiszteletet az USA Haditengerészete iránt – előmozdítandó a viszont tiszteletet amerikai részről. De az amerikai szárazföldi erők másmilyenek voltak, tiszti állományuk nagyrészt zsidókból, söpredék fehér katonákból és négerekből állt. Dönitz addig még nem találkozott Eisenhowerhez hasonlóan gondolkodó ún. politikai tábornokkal.
Ezekben a nehéz időkben sok hősi cselekedetre került sor. Itt csupán egyet idézek.
Ahogy Dönitz elmondja az Emlékirataiban, Dr. Karl Hermann Frank, Cseh- és Morvaország protektora, foglalkozva a cseh aggodalmakkal népük politikai sorsával kapcsolatban, abban az esetben, ha a Protektorátus orosz kezekbe kerül, Dönitz beleegyezését kérte arra, hogy felkínálja a fegyverletételt az amerikaiaknak. Dönitz valószínûtlennek gondolta, hogy sikerülne akárcsak megpróbálni is ezt, és így kommentálta a helyzetet:
„Ez a Frank, nem törődve a saját személyi biztonságával a sikernek csupán a leghalványabb esélyével is hajlandó lett volna visszatérni egy olyan országba, amelyről tudta, hogy a forradalom határán van, pusztán annak érdekében, hogy a Protektorátus lakói számára biztosítsa problémáik emberségesebb megoldását. Ezt az ő javára kell írni.”
Dönitz május 4-én teljes felhatalmazást adott von Friedeburg tengernagynak, hogy fogadja el a Bernard L. Montgomery tábornagy által felkínált fegyverszünet különböző feltételeit. Von Friedeburg a brit főhadiszállásra repült azokkal a további utasításokkal, hogy azt követően menjen Eisenhower tábornokhoz Rheims-be, és kínáljon fel német fegyverletételt az amerikai szektorban.
Ahogy Dönitz írja: „Megtettük az első lépést abba az irányba, hogy külön fegyverszünetet kössünk a Nyugattal, anélkül, hogy arra kényszerítenének minket, hogy a német katonákat és civileket az oroszok kénye-kedvére hagyjuk.”
Eisenhower pörlekedő, nehéz embernek bizonyult. Május 6-án Dönitz elküldte Alfred Jodl vezérezredest tárgyalni az amerikai fenevaddal, aki elutasított minden külön fegyverletételt és tájékoztatta Jodl-t, hogy az amerikaiak azt a parancsot fogják kapni, hogy tüzeljenek minden német katonára, aki fegyverletételi szándékkal megközelíti az amerikai vonalakat, mégpedig akkor is, ha fegyvertelen. Ez természetesen kifejezett megszegése volt a Genfi Egyezménynek, amivel persze Eisenhower nem törődött, minthogy a neki adott politikai utasításokat a washingtoni kormánytól kapta. Eisenhower a feltétel nélküli fegyverletételt május 7-re parancsolta, de Jodl el tudta érni az ellenségeskedések befejezésére a május 9-i dátumot, és ezzel lehetővé tette Dönitznek, hogy folytassa a katonák és menekültek kivonását a keleti területekről. A fegyverszüneti okmány Rheims-ben, 1945. május 7-én végbement hivatalos aláírásának története közismert. Németország részéről Jodl és von Friedeburg írta alá az első kapitulációs dokumentumot. Dönitz felhatalmazta a német delegátusokat – Keitel tábornagyot, von Friedeburg admirálist és Stumpff tábornokot –, hogy írják alá a dokumentumot a Német Fegyveres Erők részéről.
Az oroszok kívánságára az eljárást megismételték Berlin-Karlhorst-ban május 8-án. Amint kiderült, a fegyverszüneti tárgyalások során a német küldöttekkel udvariasan bántak a britek és az oroszok, de ellenségesen és gyerekes megvetéssel az amerikaiak. Erre a viselkedésre példát maga Eisenhower szolgáltatott, aki később megdorgálta Robert J. Stack amerikai dandártábornokot és másképpen is kellemetlenségeket okozott neki, mert az Göringgel udvariasan bánt a foglyul ejtése alkalmával.
Eisenhower szemrehányást tett Patch tábornoknak, az USA 7. Hadserege parancsnokának is, mert a német hadifoglyokkal tisztességesen bánt. Lásd Leonard Mosley „The Reich Marshal” (A Birodalmi Marsall) címû könyvét (320–322. o.).
A Német Fegyveres Erők 1945. május 9-én kiadott utolsó parancsának egy része így hangzik:
„… Dönitz nagyadmirális parancsára a Fegyveres Erők feladták a reménytelen küzdelmet. A közel hat évig tartó hősi küzdelem így véget ér… A Német Fegyveres Erők megadták magukat a túlerőnek… Minden német katona, tengerész és pilóta ezért megalapozott büszkeséggel teheti le a fegyvert és láthat hozzá népünk örök életének biztosításához… A megszámlálhatatlan sebből vérző hazánk iránti engedelmesség, a fegyelem és a feltétlen hûség az a szent kötelesség, amelyet halottaink elvárnak mindannyiunktól.” Amint Dönitz megjegyezte az Emlékirataiban: „Úgy gondoltam akkor, és még mindig úgy gondolom, hogy ezek a szavak megfelelőek és igazságosak voltak.”
A fegyverletétel megtörtént, az ellenségeskedések megszûnését a legtávolabbi előőrsökön is biztosították. Dönitz teljes erővel kormányzati feladataihoz látott. Az általa irányított kormány a vele tárgyaló Szövetségesektől de facto státuszt kapott. A Dönitz-kormány idején az utódlás jogi bonyodalmaival W. Lüdde-Neurath az 1950-ben megjelent könyvében foglalkozik, de még ezt a mûvet is a Németország nyugati zónájában 1950-ben fennálló elnyomó politikai viszonyok fényében kell elolvasni.
A szerző szerint Dönitz Hitler által történt államfői kinevezése kétségtelenül törvényes volt, és ennek törvényességét semmiképpen sem érintette a német szuverenitásnak a Szövetségesek megszállása által okozott elvesztése. A német jog szerint egy államfő lemondása csak úgy lehetséges, ha egyidejûleg az utódot is kinevezik. Ez természetesen alkalmazható az államfő önkorlátozásának (vagyis öngyilkosságának) esetére is. Amikor az utód kinevezése nem történik meg, a hivatal a Birodalmi Legfelsőbb Bíróság elnökére száll (a Weimari Alkotmány 51.§-a).
Az államfői funkció megszûnése ezért jogilag kizárt. Az 1934. augusztus 1-i törvény az elnök és a kancellár hivatalát Adolf Hitler személyében egyesítette, és a német nép ezt az 1934. augusztus 18-i népszavazás során jóváhagyta. A továbbiakban mind a belföldi, mind a nemzetközi tárgyalások során általában elismerték Hitlert államfőnek.
Továbbá, ugyanez a törvény kifejezetten megadta Hitlernek azt a jogot is, hogy kinevezheti az utódját. Ezt megtette – minden ellenvélemény nélkül – az 1939. szeptember 1-i, a Reichstagban elmondott nyilatkozatában, megnevezve utódjaként Göringet és Hess-t ebben a sorrendben. A későbbi események és dokumentumok e sorból törölték Hess-t (Angliába repülését követően) és Göringet (mert Hitler szerint Göring át akarja venni az ő vezetői hatalmát 1945 áprilisának a végén). Ezért Hitler 1945. április 29-i Politikai Végrendelete (amely Dönitzet nevezte ki államfővé és Göbbels-t kancellárrá) jogi elsőbbséget élvezett és törvényesen bízta meg kormányzói hatalommal a Dönitz-kormányt. (1942. április 26-án a Reichstag a háború idejére abszolút hatalmat szavazott meg Hitlernek, felfüggesztve minden ellenkező törvényt. Hasonló hatalmat ruháztak Abraham Lincoln elnökre az amerikai polgárháború alatt.)
Eamon De Valera-nak, Írország miniszterelnökének, majd későbbi elnökének soha el nem múló érdeme, hogy felhívta az írországi német követet és részvétét fejezte ki Hitler halála alkalmából, egyszersmind elismerte a Dönitz által vezetett új kormányt.
Kétségtelen, hogy ha az idő lehetővé teszi, a diplomáciai képviselők cseréje is megtörtént volna a semleges nemzetekkel. Dönitz tényleg az volt, és annak kellett lennie, aminek érezte magát: egy új német kormány feje volt a szó minden értelmében.
Ezt írta: „… A lényeges az volt, hogy létre kellett hoznunk a szükséges állami minisztériumokat egy központi kormány keretén belül. De az is lényeges volt, hogy összegyûjtsük a legkiválóbb szakembereinket a különböző területeken, annak érdekében, hogy képesek legyenek felajánlani együttmûködésüket a megszálló hatalmaknak. Elsődleges feladatunk volt biztosítani a német nép számára a puszta túléléshez szükséges dolgokat…”
A Dönitz-kormány a megalakulása után a következő feladatokat tûzte ki maga elé:
megakadályozni az éhínséget; helyreállítani a közlekedést és az ipart; újjáépíteni a házakat és ideiglenes szállást biztosítani a hontalanoknak; megpróbálni megőrizni a fizetőeszköz értékét; újból létrehozni a bankrendszereket és segíteni a menekülteket, elhelyezni az oroszok által megszállt területekről elmenekült több millió németet és nem-németet. A Dönitz-kormány névsora: Gróf Lutz von Schwerin-Krosigk (külügyminiszter, pénzügyminiszter, a kormány elnöklő tisztviselője), Dr. Wilhelm Stuckart (belügyminiszter és kulturális miniszter), Albert Speer (iparügyi és termelési miniszter), Dr. Herbert Backe (élelmezési, mezőgazdasági és erdőügyi miniszter) és Dr. Dorpmüller (postaügyi és közlekedési miniszter). Mindannyiuknak másodlagos szerepe volt a Hitler-rezsimben, de mindannyian lényegében véve nem politikusok, hanem a maguk területén bürokratikus tapasztalattal és technikai ismeretekkel rendelkező emberek voltak. Speer kiválasztása nem volt szerencsés:
ő haszonleső kaméleon volt, noha technikai téren tehetséges ember. Speer azonnal belső kampányt kezdeményezett, hogy meggyőzze a Dönitz-kormányt a lemondás szükségességéről. Ahogy Dönitz írja: „Speer nyomatékosan hangsúlyozta azt a véleményét, hogy mi [a kormány] mondjunk le. De önmagára vonatkozóan úgy gondolta, hogy az amerikaiak továbbra is együtt fognak mûködni vele.” SchwerinKrosigk annak a véleményének adott hangot, hogy csupán a Fegyveres Erők adták meg magukat, a német állam továbbra is létezik Dönitz államfővel. Amint Dönitz megjegyzi: „… Maguk az ellenségeink is elismerték az én teljhatalmam jogosságát, amikor a három fegyveres szolgálat azon vezetőivel tárgyaltak, akiknek alá kellett írniuk a fegyverletételi egyezményt… Sem én, sem átmeneti kormányom tagjai nem mondhattunk le önként. Ha ezt tettük volna, a győztesek joggal mondhatták volna: Mivel a szabályosan megalakult kormány… elmenekült, nincs más választásunk, mint hogy lehetővé tegyük:
az egyes zónákban egymástól független német kormányok alakuljanak, amelyek azután hagyják, hogy a mi katonai kormányzatunk gyakorolja a hatalmat felettük… Államfő maradtam tehát, amíg erőszakkal el nem távolítottak. Ha nem így teszek, akkor… magam szolgáltattam volna politikai ürügyet Németország felosztására…”
Az amerikai Lowell W. Rooks vezérőrnagy és a brit R. L. S. Foord brigádtábornok vezetése alatt ún. Szövetséges Ellenőrző Bizottság érkezett Németországba, amelyhez a későbbiekben a szovjet Nyikolaj Truszov vezérőrnagy is csatlakozott. Ez a bizottság tárgyalt a Dönitz-kormánnyal, de nem nagyon reagált a javaslataira és nem sok együttmûködést mutatott. Dönitz megjegyezte: „Ezeken a találkozókon a Szövetségesek képviselőinek magatartása viszszafogott, de korrekt volt. A normális, a nemzetközi szokásoknak megfelelő udvariasságot betartották, de az, hogy én és kormányom tagjai hasonló visszafogottságot és szûkszavúságot voltunk kénytelenek mutatni, csak természetes volt.”
Eközben bizonyos előrehaladást sikerült elérni, különösen az élelemről való gondoskodás és a közlekedés területén, tekintet nélkül az együttmûködésnek a Szövetségesek képviselői részéről tapasztalható hiányára.
A kormány rendszeresen ülésezett és keményen dolgozott. A bürokrácia érdekes módon többnyire saját életet él, néhányan pl. a Hitler-rezsim adminisztratív hivatalnokai közül színre léptek és folytatták munkájukat. Az SS egyik „gondolkodója” jelentések készítésébe fogott a világpolitikai ügyekről.
ő pl. 1945 augusztusában még mindig mûködött. A Szövetségesek hírszerző szolgálatai érintetlenül átvettek bizonyos „náci” hírszerző szervezeteket, nevezetesen Reinhardt Gehlen hírszerző szervezetét, amely az Oroszországgal kapcsolatos hírek összegyûjtésére szakosodott.
Ezt követően vészjósló jel volt, hogy a Szövetségesek országaiban kampányt vezényeltek a Dönitz-kormány ellen. Amint Dönitz megjegyezte:
„Az ellenséges sajtó és különösen a Moszkvai Rádió elkezdett foglalkozni a Dönitz-kormánnyal… Az ideiglenes kormány és a brit, valamint amerikai bizottsági tagok közötti együttmûködés felkeltette irigységüket… Churchill először ellenezte elmozdításomat. ’Hasznos eszközként’ fel akart használni… Ha hasznosnak bizonyultam volna, ezt számításba vették volna ’a tengeralattjáró parancsnokságon belül elkövetett háborús atrocitások’ vádjával szemben, amit ellenem emeltek. [Churchill, VI. kötet, 646. o.] Pontosan ez volt az a hidegen kalkulált magatartás, amire számítottam a brit politika részéről… Azután… május 15-én Eisenhower az Oroszországgal való barátság érdekében parancsot adott az eltávolításomra…”
A Dönitz-kormány letartóztatását Howard Katzander tizedes újságíró egy cinikus cikkben írta le az amerikai „Yank: The Army Weekly”-ben. A cikkben a Dönitz-kormányt „grandiózus blöffnek” nevezte, szerinte „e kormány célja, hogy rábeszélje a Szövetségesek parancsnokságát, hogy engedélyezze neki a részvételt a nemzetgazdaság újjászervezésében” és azt, hogy a német fegyveres erők leszerelését az OKW irányításával végezzék, „azért, hogy érintetlenül megőrizzék egy új Wehrmachtnak és egy új háborús lelkületû kormánynak a magvát”.
1945. május 23-án Dönitzet, Jodl-t, von Friedeburgot és másokat összehívták a Patria hajó fedélzetére, ahol Rooks tábornok, nem vesztegetve az időt protokollra vagy udvariaskodásra, közölte Eisenhower döntését, hogy „… a Szovjet Főparancsnoksággal egyetértésben… ma a mûködő német kormányt és a Német Főparancsnokságot, különböző tagjaival együtt őrizetbe fogjuk venni, mint háborús bûnösöket. Ezért a mûködő német kormányt feloszlatjuk… A 21. Hadsereg katonái veszik őrizetbe a különböző katonai és polgári személyeket és bizonyos dokumentumokat…” Miután Rooks megkérdezte, hogy van-e ehhez hozzászólás, Dönitz ezt válaszolta: „Minden szó felesleges lenne.” A Dönitz-kormány és a Legfelsőbb Parancsnokság tagjait összegyûjtötték és útnak indították, tarkójukon öszszekulcsolt kézzel, géppisztolyt rájuk szegezve egy hadifogolytábor felé. Von Friedeburg admirális mindenesetre inkább az öngyilkosságot választotta, mint a Szövetségesek fogolytáborát.
A Dönitz-kormány rövid időszakát némileg hosszasan tárgyaltam a történelmi jelentősége miatt. A Szovjetunió szembenállása várható volt. De ha a nyugati Szövetségesek bizonyos előrelátással rendelkeznek, Európa történelme teljesen más irányt vehetett volna. A legitim kormányt egy külső ellenség katonai paranccsal nem „oszlathatja fel” és tagjait sem tartóztathatja le. Minthogy törvényesen jutott hatalomra, és ugyanazok az erők ismerték el, amelyek elrendelték a „feloszlatását”, a Dönitz-kormány a történelemben az egységes Németország utolsó de jure és de facto kormánya marad.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
