A XIX. század legelején József nádor nyaralót építtetett a Margit-szigeten, főkertésze, Tost Károly pedig több évtizedes munkával gyönyörű parkot hozott létre. A „legmagyarabb Habsburg” halála után is a családban maradt a birtok, majd 1866-ban József Károly főherceg, akit a pesti nép csak Palatinus Jóskának becézett, úgy gondolta, hogy apja örökségét a köz javára kell hasznosítania, hiszen a sziget remek fürdőhely lehetne: a város közepén, mégis távol a világ zajától. Zsigmondy Vilmos geológus 1867 tavaszán a sziget északi végén meg is találta a számtalan nyavalya kezelésére alkalmas gyógyvizet.
A főherceg Ybl Miklóst bízta meg a fürdőtelep tervezésével. A jeles építész az első változat szerint a sziget közepén két épületszárnyban fürdőt, kettőben szállodát és vendéglátóhelyeket, a nagy parkba pedig zenepavilont, szökőkutakat álmodott meg, továbbá víztorony, szivattyúház, gépház, mosoda, üvegház, a kolostorromok mellett pedig kápolna létesült volna. Végül azonban egy szerényebb terv valósult csak meg északabbra, az artézi kút közelében, és nem is készült el minden épület, ám ami igen, az gyönyörű lett.
A Kisszálló nyílt meg a leghamarabb, 1868-ban. Ötven szobáját kettesével össze lehetett nyitni, nagy szekrények, széles ágyak marasztalták a vendégeket. 1873-ra lett kész a 120 szobás, 162 férőhelyes Nagyszálló, társalgóval, könyvtárral, orvosi rendelővel, gőzmosodával. Az 1880-as években épült a Margaréta szálló, a Flóra villa – itt a személyzet lakott, vendégek csak ritkán, szükségből – és a „Nyári lak”, amelynek emeletén az orvoslakás, földszintjén cukrászda, szivar-, fűszer- és ásványvíz-kereskedés, valamint a felügyelői iroda kapott helyet.
A Margit-szigeti Felső Vendéglő terasza
A telephez majorság is tartozott, ahol a bécsi Kursalon című lap tudósítása szerint „frissen fejt kecske-, sőt szamártejet” is lehetett kapni, ami jót tett „a mellbetegeknek is”. A hajnali madárdalba nemcsak kukorékolás, iázás és mekegés, hanem nyerítés is vegyült: az Alsó- és a Felsőszigeti vendéglő között már 1869-től lóvasút röpítette a közönséget. Az alsó vendéglőnél svájci stílusú, csinos kocsiszín állt istállóval és személyzeti lakással.
De hogy jutott oda a kor embere? Jókai így emlékezett: „Még az ötvenes években csak a budai partról lehetett a Margitszigetre átlátogatni. A Duna-parti 372. számú házon volt egy harang, annak a kongására jött át a szigetről egy révész csónakkal, aki a látogatókat átvitte és vissza is hozta. A szigeten lehetett kapni tejet és vajat”. 1872-től a Csavargőzös Átkelési és Hajózási Rt. kis „propellái” már kikötöttek a sziget mindkét végén, de igazi áttörést a Margit híd szárnyhídja hozott, amelyet 1900. augusztus 20-án vett birtokba a város népe. Ez látványosan föllendítette a fürdő és a szállodák forgalmát.
Az óbudai átkelő az 1920-as évekig működött, híres révészéről, a részeges Drapcsikról Krúdy Gyula meséli, miképp térített kiadós pofonokkal jobb belátásra a Duna közepén egy öngyilkosjelölt fehérnépet, de ő navigálta át a téli disznóvágások áldozatait is. (Az egyik elszabadult, fél napig kergette a magas hóban a sziget népe, mire sikerült böllérkés alá teperni szegényt.)
Persze nem ingázott mindenki csónakkal. Ahogy a középkorban is létezett itt egy falucska, ahol a kolostorokat szolgáló világiak éltek, úgy a XIX–XX. században is szép számmal akadtak állandó lakók, ha nem is egy kupacban, hanem szigetszerte, szolgálati lakásokban. A Budapesti Cím- és Lakásjegyzék 1880 és 1928 között az évekre letanyázó szállóvendégeket leszámítva mintegy százhúsz őslakost nevesít. Kik ők?
Kezdjük a sziget urával, József főherceggel, aki nagyon sok időt töltött a Dunával övezett birtokán. Krúdy – évekig maga is a Kisszálló, majd a „kiskastély” (a volt nádori nyaraló) lakója – ezt írta róla: „…falusi gazda módjára komaságot, nászapaságot, vőfélységet vállalt a legtöbb kertészével, hajósával. Név szerint ismeri a gyerekeket, akik körülötte a szigeten növekednek, amint a növendékfákat és bokrokat is ismeri. Ott van minden falomb zöldülésénél és lehullásánál, minden rózsája kinyílásánál és minden disznótoron, amikor a hízót csónakon átkormányozzák az óbudai partokról. Az öreg kertészek őt kérik meg végrendelkezésük tanújának; az özvegyek félárva gyerekeiket hozzák el megmutatni keresztapjuknak.”
Margit-szigeti lóvasút 1900 körül
Magyar György főkertész (1844–1923) több mint húsz évig élt a kertészlakban, őt Kirchlechner Emil „főhercegi kertészeti ellenőr” követte 1906-tól 1916-ig. Rajtuk kívül 1880 és 1928 között még hét kertésznek volt itt hosszabb-rövidebb ideig bejelentett címe.
Az igazgatósági épületben 1880-tól haláláig, 1916-ig ott találjuk Hohlfeld Lajos könyvvezetőt és főhercegi felügyelőt, 1903-tól – szintén húsz évig – Fekete Andor Árpád pénztárnokot, 1910-től 1928-ig Molitorisz Gyula „szt-margitszigeti felügyelőt” és más uradalmi, majd közmunkatanácsi és részvénytársasági tisztviselőket.
A Nyári lakba 1906-ban költözött be a közszeretetnek örvendő Czyzewsky Gyula (1876–1936), aki Buj község postamesterének fiaként mentőzéssel és házitanítóskodással kereste meg az egyetemi tanulmányokra valót, majd Bicskén lett orvos. Innen hívta birtokára „Palatinus Jóska”. Először a cselédséget kezelte, de a főherceg hamarosan háziorvosává, majd a fürdőtelep igazgató főorvosává nevezte ki. Harminc évig praktizált e helyen, gyászjelentése is a szigeten kelt. Ugyancsak itt lakott legalább tizenöt évig Schmidlechner Károly nőgyógyász. A szigeti patikának, amely a fürdőtelep megépülésétől 1944-ig működött, szintén helyben lakó gyógyszerészei voltak.
A fürdő alkalmazottai közül lakást kapott a mindenkori igazgató, de Schwindt Sofia és Rickly Janka fürdőpénztárnok, Balogh János vízgyógykezelő, sőt – a gépházban – Molnár Ferenc, Opravill Ferenc, Németh Ferenc gépész és Worth Gyula művezető is. Ki ne felejtsük a két varrónőt – 1880-tól hét évig Maczán Katalin, 1911-től özvegy Kovács Andrásné –, akik a lepedőket, fürdőkötényeket javították! Állandó borbély volt majd’ tizenöt évig Szeszigh Adolf.
1913-tól ’23-ig lakott a Hungária Evezős Egylet klubházában Lukács János asztalos: ő reparálta a hajókat, talán a többi négy-öt csónakháznak is.
Két nagyon hosszan szolgáló férfiút köszönthetünk a „remisz-épületben”: Kirchknopf Károly 1901-től házmester, majd az utolsó pillanatig, 1928-ig lóvasúti ellenőr, Szigethy István pedig 1909-től kapus, majd – még 1928-ban is – hídvámellenőr. Mondanom se kell, hogy az állandó rendőri jelenlétet is helyben lakó felügyelők biztosították, a címtár éveiben összesen tízen. Lakásuk a főkertészlakban, a kisvillában vagy a kiskastélyban volt.
A végére hagytam a vendéglátósokat, akik, ahogy a városban, itt is az üzletük mellett laktak: Schäffer kávésék, Reinprecht Alajos, Kaps József és Kovács Emil Mihály vendéglős, de 1911–12-ben Kralovánszky Béla, a felső vendéglő tekintélyes főpincére is.
A Margit-szigeti Nagyvendéglő
Az abszolút rekorder kétségkívül Helyes Gyuri bácsi (1856–1925), aki több mint ötven esztendeig volt bentlakó szobapincér, majd portás a Kisszállóban. Ő a kapocs Arany Jánostól – akinek a széket-asztalt vitte kedves fái alá – és Vajda Jánostól Krúdyn és Bródy Sándoron át ez utóbbi fiáig, Hunyady Sándorig. Hogy ne gondoljuk, a szigeten mindig fenékig tejfel volt az élet, lapozgassuk csak utóbbi családi albumát: „a szép nagy szobából átmentem a szálloda legkisebb, legolcsóbb kamrácskájába. Pici volt az a szoba, mint egy egérlyuk. Moszkitóhálós, szimpla ablakkal a Duna jégtorlaszai felé. A rozzant ablakrámán befújt a szél. Amikor este hazamentem és levettem a kalapom, a hajam lobogtatta a szél bent a szobában.
Volt egy dühös, kis vaskályhám, amelybe nem lehetett befűteni, mert megsültem volna tőle elevenen a parányi lyukban. Igaz, hogy nem is fűtöttem. Honnan vettem volna a szenet? Hiszen nem volt sokkal több pénzem, mint kint a fák zúzmarás ágain károgó varjaknak.” De mégis: „majdnem mindenkire annyi melegséggel emlékszem vissza, mint egy tágabb családra. Milyen kedves volt például a madárhangon beszélő, kanáriszerű trafikosné, aki azt csipogta, amikor elvette a tíz Drámáért a pénzt: – Köszi szépen! Huberné, a szigorú főszobaasszony. A már említett öreg portás: Helyes Gyuri bácsi, büdös pipájával és aprópénzre megpumpolható szívével, amint kitotyog meleg ágyából kaput nyitni az éjjel érkező lump lakóknak. (…) Az igazgatók közt, akiket különböző politikai érák alatt neveztek ki a Margitsziget élére, nem akadt egy olyan rideg ember sem, aki ne ment volna el a türelem végső határáig azzal a bohémcsapattal szemben, amely olyan szegényen, derülten és felelőtlenül lakott kint, mint egy verébraj.”
S amikor a szegény verebeknek végképp nem volt mit enniük: „csúzlival varjút lőttünk, és Helyes Gyuri bácsi, aki egykor Arany Jánost szolgálta ki, megtanított rá, hogy kell megsütni.”
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
