Tévhit, hogy a szlovákok és a magyarok ősellenségek lennének. Szent István államának népei közül a magyar és a szlovák nép élt a legszorosabb szimbiózisban. Államalapító királyunk alkotmányában nem szerepelt a nemzet, csak alattvalók voltak. Minden templomban olyan nyelven beszéljenek, amelyet a nép ért, hagyta ránk örökségül Szent István.
(Könyörögj mindig nemzetünkért – Szlovák Mária-ének)
Az itt élő népeket a nemzeti tudat megjelenéséig a patriotizmus, illetve a hungarustudat jellemezte. Mindannyiunknak ez volt a hazája, egyik népnek sem volt határon túli anyanemzete. Inkább a haza fogalma tartott össze minket, mint a nemzettudat, amely csak a 19. században alakult ki. Szent István a halálos ágyán Szűz Mária oltalmába ajánlotta országát. Ezt a Mária-kultuszt a szlovákság is a magáénak érzi napjainkig, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy ők a Hétfájdalmú Szűz Máriához imádkoznak.
A szlovákok azonban az ezeréves elnyomás mítoszából és a pánszlávizmus ideáiból táplálkozva lemondanak Magyarország történelméről, amelynek ők is részesei voltak. Nemzeti létüket mítoszokkal, vagy egykori szlovák származású hungarus nagyjaink szlovák nemzetivé való kisajátításával bizonygatják.
Köztudott, hogy Pozsony magyar koronázási város volt, ahol a történelem során 10 királyt, egy királynőt és nyolc királynét koronáztak. Ennek emlékére rendeznek évek óta „koronázási ünnepséget”, ahol az esemény fináléjában elhangzik az üdvrivalgás: Vivat rex, vagy Vivat Rex Hungarorum! Ez így rendben is lenne, de ha a szlovákság történelmileg nem tartja magát a magyar királyok alattvalójának, akkor mire (kire) emlékeznek? Turisztikai csalogatónak megfelelnek a magyar királyok? Jó lenne, ha a szlovák történészek különbséget tudnának tenni két dolog között: mi az, ami a történelemben tudományosan igazolható, és mi az, ami előítéleteken, illetve legendákon alapul. Mítoszokra lehet ugyan ideológiát és kultúrát építeni, de történelmet semmiképpen. Az igazságot kellene keresni, nem a mítoszokért lelkesedni, amelyekről évek múlva be kell vallani, hogy tévedés volt, hibáztak (pl. Szvatopluk szlovák királysága). Szlovákia sem az Osztrák–Magyar Monarchiában, sem a Trianon utáni Csehszlovákiában, de a Hitler által kreált Szlovákiában sem szerepelt autonóm tartományként. Így a nemzetté válásban megkésett, és kevés ideje maradt arra, hogy politikailag felnőtté váljon. Legújabban a szlovákok nem fogadják el a történelmi Magyarország fogalmát sem, inkább az Uhorsko elnevezést használják, azt állítva, hogy az Uhorsko megnevezésnek nincs magyar megfelelője. Pedig van, a már korábban is említett Magyarhon, vagy egyszerűen Magyarország.
El kell ismerni, hogy uralkodó rétegünk a múltban vétett a szlovákság ellen, de a magyar nép még tévedésből sem, soha!
Magyarország nacionalista erői több mint egy évszázadot késve alkalmazták a nyugat-európai országok mintáit, elérhetőnek vélve az egynyelvű, egységes hazát.
Az egységes nemzetállam kialakításának lehetősége 1918 előtt ugyanúgy elvakította a magyarokat, mint 1993 után a szlovákokat. A szlovák állam iskoláiban ma is ezeréves elnyomást tanítanak, azt sugallva, hogy a szlovák nép ezer éven át ártatlanul szenvedett a magyaroktól. Hogyan lett ebből 1918-ra ezer év?! Ez matematikai axióma, bizonyítás nélküli feltevés! Az a bizonyos elnyomás nem ezer évig tartott – ahogy ezt a szlovák nacionalisták, önjelölt történészek és tankönyveik állítják –, hanem a kiegyezéstől, 1867-től 1918-ig, vagyis mintegy ötven évig.
A magyar állam célja a kiegyezés után a német nyelv béklyójából szabadulva a magyar nyelv preferálása volt, amit a túlbuzgó hivatalok helyenként erőszakos magyarosítással próbáltak sürgetni.
Ez az időszak sérelemként maradt fenn a szlovák nemzet emlékezetében. Ilyen volt az a törvény is, amely elrendelte, hogy a magyarországi iskolákban a magyar nyelvet kötelezően kell oktatni. Ez óriási felháborodást váltott ki a szlovákság körében (holott 1920 óta, tehát száz esztendeje a szlovákiai magyar iskolákban is kötelező a szlovák nyelv oktatása). További sérelem a szlovákság három középiskolájának bezárása és a Matica slovenská betiltása, ami főleg a kompromisszumkeresés elutasítása miatt következett be. A csernovai eseményeket is nemzetiségi ellentétként tartják számon, holott ebben az esetben nem az volt a tragédia oka. A helyi lakosok a templomszentelést (1907) akarták megakadályozni. A magyar csendőrparancsnoknak nem sikerült feloszlatnia a tömeget, ezért tűzparancsot adott, és a szlovák nemzetiségű csendőrök engedelmeskedtek. Tizenöt helyi lakos vesztette életét, és sokan megsebesültek. Ebben az esetben az állam sajnálatos, kíméletlen beavatkozásáról volt szó.
A két nép közötti ellenségeskedés és gyűlölet alfáját és ómegáját a trianoni békediktátumban és annak következményeiben kell keresnünk, amikor a nagyhatalmak semmibe vették a történelmi, etnikai és az önrendelkezésre vonatkozó alapvető demokratikus elveket.
Közel egymillió magyar került az újonnan megalakult Csehszlovákiába a megkérdezésük nélkül. Mivel a szlovákok és a magyarok között etnikai határ korábban soha nem volt, Trianon után a két népet elválasztó határt etnikai határnak kellett volna képeznie. Nem véletlenül írta később André Tardieu francia miniszterelnök: „Azért nem lehetett a magyaroktól elszakított Felvidéken népszavazást tartani, mert akkor nem jött volna létre Csehszlovákia a lakosság ellenszavazata következtében.” Bebizonyosodott, hogy ha 1920-ban az etnikai határokat vették volna figyelembe, vagy lehetővé tették volna a népszavazást, a békediktátum ma nem szerepelne „eredendő bűnként” az ellentétek fő okaként a két nép között. Mert Trianon a győzteseknek öröm, a veszteseknek tragédia. A két életérzés gordiuszi csomóját kellene kettévágni, hogy a Kárpát-medence két testvérnépe végre egymásra találjon.
A trianoni határok Magyarország és Szlovákia között 1938-ban, a bécsi döntés következtében etnikai határokká alakultak. A Magyarországhoz visszakerült területek lakosainak nyolcvanhat százaléka volt magyar ajkú, akik virágesővel fogadták a bevonuló magyar csapatokat. A bécsi döntés csupán átmeneti megoldást jelentett a felvidéki magyarság számára. A II. világháború után a felvidéki magyarok újfent Csehszlovákiában találták magukat, hontalanokká, kollektív bűnösökké válva ezeréves szülőföldjükön, ami a fajelmélet és az emberiesség elleni bűntett kategóriájába tartozik. A felvidéki magyarság ártatlanul került ebbe a helyzetbe. Egyetlen bűnük csupán az volt, hogy magyarok voltak. A szlovákokat a magyarok részéről az ezeréves együttélés során soha nem érte olyan sérelem, mint a magyarokat, akik hontalanokká és kollektív bűnösökké váltak a saját szülőföldjükön.
Bezárták iskoláikat, megvonták a nyugdíjuk folyósítását, elbocsátották a közalkalmazottakat, elkobozták a házukat, földjüket. Nyilvánosan nem használhatták az anyanyelvüket, deportálták és kitelepítették őket. Csak az maradhatott a szülőföldjén, aki megtagadta őseit, és szlováknak vallotta magát. Sajnos a szlovák tankönyvekből hiányzik a felvidéki magyarság II. világháború utáni kálváriája. Az azóta felnőtt nemzedékek így semmit sem tudnak a magyarok jogfosztottságáról, meghurcolásáról, kirablásáról.
A szlovákok többsége máig úgy hiszi, hogy az itt élő magyarság idegen test az országban, vagy megszálló erő, illetve az ezeréves elnyomás maradványa. Pedig ez a magyar nemzetrész soha nem lépte át a határt, a határ lépte át őket, több esetben is. Miért kell ezt elhallgatni?
A negyven évig tartó kommunista diktatúra idején a proletár internacionalizmus szellemében jegelték a két nép között fennálló sérelmeket, hogy azok a diktatórikus rendszer felszámolása után ismét előtérbe kerüljenek. A diktatúra bukása után, de főleg az önálló Szlovákia megalakulását követően, a regnáló politikai hatalom a szlovák lakosság jelentős hányadát, de különösen a fiatalokat mentálisan is „beprogramozta” az előítéletekkel, a magyar-ellenességgel. Sajnos, olyan mértékben, amely kimeríti a diszkrimináció és a gyűlölet kategóriáját. Senki sem születik úgy, hogy gyűlöl egy másik népet, személyt annak származása, nemzetisége, vallása miatt. A gyermekkorban elsajátított hitek előítéleteket szülnek, így a fiatalok tudat alatt válnak alanyaivá annak a folyamatnak, amelynek során az újabb nemzedékek generációkon keresztül, az „ezeréves elnyomás” axiómáját elsajátítva a magyarellenesség légkörében szocializálódnak. Ennek tragikus következménye, hogy olyan ellenségkép alakul ki bennük, aminek következtében a szlovákok többsége identitását csak a magyarokkal szemben képes meghatározni.
Robert Fico exminiszterelnök például néhány éve „önként lemondott Szent István királyról. Mi több, bűntárssá nyilvánította őt a szlovákokat ért történelmi sérelmekért” (Štefan Hríb: Bocsássatok meg, magyarok – Týžden c. hetilap). Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt vezetője „lovas bohócnak” titulálta István királyt, és tankokat indított volna Budapest ellen.
Sajnos, a politikusokat sem anyagi, sem büntetőjogi felelősség nem terheli az ilyen megnyilvánulásokért.
Adalékként a fentiekhez. Jómagam az 1992–1994-es választási időszakban a szlovák parlament tagja voltam az MKDM képviseletében. Egy pozsonyi nemzetközi sajtótájékoztatón azt nyilatkoztam: „Nyelvünket és kultúránkat illetően a magyar nemzet szerves részének tartjuk magunkat, és a szlovák–magyar határ nem etnikai határ.” (Új Szó 1992. 7. 23.) Másnap délelőtt egy névtelen telefonáló megfenyegetett, hogy „aki ilyeneket mond, annak a vére fog folyni”. Délután felhívott a bécsi Die Presse szerkesztője, aki maga is résztvevője volt a sajtótájékoztatónak, és talán bátornak vélte a nyilatkozatomat, vagy tudomására jutott a személyemet ért fenyegetés. A telefonba, cseh akcentussal, azt mondta: „Ha bármilyen bántódása esne, azonnal hívja fel a szerkesztőségünket”, és megadta telefonszámukat. Az eset után több újságíró, tévé- és rádióriporter érdeklődött, nem félek-e.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
