Nyomasztóak lettek a reggelek. Az ember fölébred, és szokás szerint beindul az agya, mi vár rá aznap. Aztán hirtelen borul minden terv, érzés, szertefoszlik a jól megszokott kávéillat igézete, és beúszik valahonnan egy nyomasztó, fojtogató, mindent kitöltő szorongó érzés, ami torkon ragadja.
A háborút nehéz egzakt fogalmakkal leírni. Amennyire durva, annyira irreális. Olyan, mint amikor meghal egy szerettünk, vagy valaki, aki közel állt hozzánk. Most egy időre meghalt a béke. Annyira szürreális ez, hiszen Európában generációk nőttek fel úgy, hogy háborúról csak a történelemkönyvekben olvastak, vagy a nagyszülők elbeszéléseiből hallottak.
Az orosz–ukrán háború azonban még akkor is borzasztó, ha nem derült égből villámcsapásként következett be, nem jött egyik napról a másikra, hiszen számítani lehetett rá. A kardcsörtetés rég elkezdődött, évekkel ezelőtt a Majdanon, vagy még korábban, a rendszerváltás környékén, amikor született egy – sajnos papírra nem került – egyezség, ami alaposan fel lett rúgva. A nagyhatalmak pedig addig játszottak a tűzzel, míg egyszer csak égni kezdett a ház. Égtek persze, korábban is, de mindig valahol messze, Afganisztánban, Irakban, Izraelben, Vietnamban vagy Koreában. Az Öbölháborút már egyenes adásban néztük, mint egy rossz operettet, a legutolsó konfliktus, a délszláv – bár az is a szomszédban volt – pedig nem rázott meg bennünket annyira, hiszen ott kisebb népek estek egymásnak, Európa pedig szemlesütve félrenézett. Ezúttal azonban a világ egyik legerősebb hadserege rohanta meg a szomszédot.
Újat mondani persze egy vezércikkben nem lehet, legfeljebb annyit, hogy próbáljunk meg – már amennyire lehet – megmaradni embernek, és elvakult falkaösztöneinket félretéve a józan életösztön szerint cselekedjünk. Fogadjuk be a menekülőket, támogassuk a szétszakított családokat. Még akkor is, ha nem is baráti népről van szó, sőt barátságtalan vezetésről, de azért maradjunk ki ebből, mert ez nem a mi háborúnk. Húzhatunk ugyan az egyik vagy a másik oldalhoz, vallhatunk ilyen vagy olyan értékrendet, azt látnunk kell, hogy ez a szörnyűség a liberális, demokráciaexportot erőltető euroatlanti világ és az álkeresztény, birodalmi álmokat tovább dédelgető orosz vezetés háborúja.
Persze könnyű nyugalomra inteni, amikor az angolszászok már megint feszeregnek, a németek felrúgták a sok évtizedes fogadalmukat, a világ csendőre, Amerika pedig köpi a markát. És tömik a fegyvert Ukrajnába, miközben senki sem akar az ukrán operettországért meghalni. Jobb híján azt hiszik, hogy dollár- és eurómilliárdok zárolásával meg lehet szelídíteni a mértéket vesztett orosz elnököt.
Mi, közép-kelet-európai kis nemzetek itt, az ütközőzónában a legjobban tesszük, ha kimaradunk ebből az egészből. Ám a történelmi tapasztalatok, gyökerek és görcsök furcsa reakciókat hoznak elő, egy-egy politikus kapkodása szinte érthetetlen.
A szlovák elnök nem átallná felvenni Ukrajnát az Unióba, amikor mindenki igyekszik távol tartani. A cseh elnök legalább belátta a tévedését, és korrekt módon beismerte, erre nem számított.
Számunkra nyilván az a meghatározó, hogyan viszonyul mindehhez a magyar kormány, hiszen a magyar nemzethez tartozunk, akárcsak a kárpátaljai testvéreink. Jó lenne, ha a magyarországi ellenzék vissza tudná fogni magát, és a fényességes nyugat ülepének szidolozása helyett a magyar emberek védelmét tekintenék mércének. Persze, balga remény ilyet elvárni tőlük. Hirtelen elfelejtették, hogy éppen ők gajdolnak még ma is a Horthy-rendszer ősbűnéről, hogy Magyarország kényszerpályán lavírozva megtámadta a Szovjetuniót. Jobban tennék, ha kevesebbet zajongnának, és magukba szállnának. De hát ezek nem okultak a történelemből.
A hírözönben láttam egy megindító képsort: három kisgyerek kézen fogva gyalogol át a határon. Most vették el a boldog gyermekkort tőlük. Leginkább erre a képre kellene gondolnunk, mielőtt szólásra nyitjuk a szánkat, és hiszterikus döntéseket hoznánk. Mert a jaj a legyőzöttnek gyakorlata sosem vezetett sehová, a sarokba szorított fenevad bármire képes.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
