Többféle advent van. A szó eredeti keresztyén értelmében Isten adventje az, amint az idők teljeségében közeledett Fiában, a Názáreti Jézusban földünk, világunk, népe felé. Ez az első advent, az első nagy eljövetel, amikor a téridő koordinátái között meg is érkezett Jézusunk. A téridő keretéről Lukács evangéliuma elején ezt olvassuk: „Abban az időben Augustus császár parancsot adott, hogy írjanak össze mindenkit a Római Birodalom területén. Ez az első népszámlálás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a kormányzó” (Lukács 2,1-2).
A második adventre még várnia kell mindenkinek és mindennek: csak az Atya tudja idejét, akitől majd a Fiú ugyanúgy megtudja, mint az első advent előtt a mennyei tanácsvégzésben.
Az üdvtörténeti és a személyes sorsadventekről imát, verset, éneket sokan írtak az évszázadok során. Most két istenáldotta egykori földi útitársunkat idézem fel időntúli verseikkel. Az Isten előtti spirituális szellemi dimenzió lakóit, akik túl felekezeti, dogmatikai, történelmi határokon, korlátokon, nyelvi és kulturális eltéréseken, neveltetési, kegyességi, családtörténeti, nemzettörténeti hagyományokon, Isten előtt, coram Deo egyek a vallomás, az istenhódolás lelkületében. Egy francia katolikus tudóst és egy magyar református költőt idézünk most fel. Gyöngyszemeiket évszaki stílusossággal most hókeretben helyezem el, ha nyár lenne, bizonyára a homok, a mező zöld füve lenne a spirituális terepháttér.
Az egyik a paleontológia, a régészet világhírű tudósa, a hit és tudomány páratlan egybefogója a spiritualitással, gyönyörű imák szerzője a kínai sivatag mélycsöndjében, fohászokkal a világ fölött és a világért, a római katolikus jezsuita tudós, Pierre Teilhard de Chardin SJ (1881-1955). Az alábbi meditatív fohászt az a Rezek Román készítette, aki nagyon érezte, értette de Chardin eszmevilágát. A francia tudós meg volt győződve arról, hogy a világ a teremtés alfapontjából a kozmogenezis során elérkezik végcéljához, az omega ponthoz, állapothoz, amikor valóban Isten, Krisztusban lesz majd minden mindenben.
Ezt a krisztológiai totalitást nevezte el a nooszférának, a megváltott ész világkorszakának. Elsőéves teológus voltam, 1966-ban, amikor rabul ejtettek de Chardin gondolatai, az a belső ragyogás, ami Krisztus-hitéből, elképesztően alázatos tudásából áradt. A budapesti Református Teológia Ráday Kollégiumi diákszobájából írtam leveleimet latin-amerikai fordítója, Rezek Román, Szabó Ferenc irodalmár tudós és mások részére. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy ezek eljutnak Argentínába, Brazíliába. És lám, Isten útjai kifürkészhetetlenek, egyik-másik eljutott oda. És kaptam sorra a könyveket, magyarul is. Óriási élmény volt ismerkedni a teilhardi, tudományos alapú lelkiséggel. A páratlan csodával. Evangéliumi hit és természettudós egzaktság lenyűgöző szintézisével. Most tőle hozok egy sorsadventi gondolatsort. Az első gyöngyszemet a hóból…
Esteledik …
Maradj velünk, Urunk, mert már esteledik … Alakítsam át, használjam fel az évek múlásával növekvő árnyakat: a gyöngülést, az elszigeteltséget, amikor nem tárulnak elém új távlatok …Krisztusban, az Ómegában találjak lehetőséget, hogy fiatal maradjak, vidám, lelkesedő, vállalkozó kedvű. Még ne tekintsem „bölcsességnek” azt, ami csak melankólia, közömbösség, kiábrándultság. Adjak helyet a közelgő végnek, fölemelő szerepet szánjak hanyatló napjaimnak. Ahányszor csak ezt mondtam: „Készen vagyok”, mindig ezt jelentette: „Nekifeszülök annak, ami előttem van” … Fogadjam a halált úgy, ahogyan az Ómega-Krisztusban jön el, azaz fejlődésem érdekében … Belül is, kívül is mosolyogva, szívesen fogadjam, ami rám vár. Ómega–Jézus, add, hogy hátralévő napjaimmal s főleg halálommal Téged szolgáljalak, hirdesselek, mutassalak meg az embereknek, mindig és mindvégig! … Jézus, szívszakadva bízom Rád utolsó munkás éveimet, halálomat. El ne gyöngítsék azt, amit vágyva vágytam. Teérted befejezni… A kegyelmek kegyelme az az ajándék, hogy jól érem meg a véget: ahogy leghathatósabban szolgálhatom az Ómega-Krisztus dicsőségét. Egyetlen szenvedély uralja életemet: növeljem Krisztus és a Világ szintézisét. Tehát szeressem mindkettőt, különösen az Egyházban élő Krisztust, a legfőbb Tengelyt … Egyesülés a Halál által, az egyesítő Halál … Végül az imádásra méltó vár reánk …
Megyek Őelébe, aki jön felém… (Rezek Román fordítása)
Az érzékeny, kifinomult lelki egyensúlyigény íratja rögtön ide velem a református mérnök-költő, az állandó Istenre figyelésben, a folyamatos adventben élő-alkotó Füle Lajos (1925-2015) testvérem nevét. Lélekkockákból építette fel a Szentlélek mérnökeként nagyon sok hívő lélek által ismert, szeretett verseit. Pontosan, mély lelkiséggel, költészettani igényességgel, egyszerűen, mindig megmaradva Krisztusa előtti alázatban. Ugyancsak régen történt, még az 1970-es évek közepén, amikor lelki fészke, a kispest-rózsa-téri református gyülekezet tudós lelkipásztora, dr. Ablonczy Dániel vendégszolgálatra hívott. Akkor már egy traktusban, egyházmegyében végeztük lelkipásztori szolgálatunkat önálló lelkészként.
A megtisztelő meghívás nyomán ott volt a vasárnapi alkalmon Füle Lajos, aki az igehirdetés után felállt, és szelíden felolvasta azt a versét, amit kifejezetten erre a vasárnapra írt. Advent volt akkor is. Kissé meghatott hangon, olykor meg-megrezzenő kezében, sorai nyomán életté vált az evangélium. Játékos mosoly ült az arcán, amikor a felolvasás végén csak ennyit mondott: „Lajos Testvéremnek, szeretettel”. Azóta csaknem fél évszázad telt el. Amikor a Magyar Rádió Református adásait szerkeszthettem, „Köszöntünk Téged, győztes áldozat” című rádiós passiójátékomban jórészt az ő verseit használtam fel. A Presbiter c. lap felelős szerkesztőjeként 32 éven át rendre közöltem verseit, még a vásárosnaményi visszavonultság mély csendjében fogantakat is. Dicsőszentmártoni, erdélyi CE-s lelki nagymamám áldott kegyességi hatására bethániás lelkületemmel nagyon is úgy éreztem, hitemből, szívemből szólnak versei. Ma is gyakran veszem elő bibliai lelkiségének egy-egy szép alkotását. A transzmateriális menyei dimenzióban, túl az anyagi világ mindennapi lehúzó gravitációján, a lelkünk és a gondolatvilágunk újra és újra találkozik. Most az általam a személyes sorsadvent kategóriájába sorolt, a Szentlélek mélymerítésével egybeillesztett versével idézem fel áldott munkásságát.
Elmegyünk
„Én elmegyek az egész földnek útján” 1Kir 2,2/”Mind elmegyünk…”/A lombjavesztett fák alatt,/ahogy tavasz, nyár, ősz, tél elhalad…/Pár múló pillanat/e földön tengő-lengő életünk,/”mind elmegyünk…”/És elmennek a fák is nemsoká’/és elmennek a folyók, a hegyek,/világrészek és világtengerek,/és elmennek a bolygók, csillagok,/amikor rájuk szól majd a „VAGYOK”./”Mind elmegyünk.”/Majd én is elmegyek,/de – meglelem a készített helyet!
Menjünk Őelébe, Aki újra és újra jön felénk…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
