A Pannonhalmi Főapátság ötödik alkalommal rendez nemzetközi ökumenikus konferenciát szeptember 26–27. között. A kertet középpontba állító kulturális évadban a „kert” fogalmához egyháztani, liturgikus, monasztikus és eszkatológiai irányokból közelítettek az ökumenikus mozgalom jeles nemzetközi képviselői: Grzegorz Wojciech Ryś bíboros, Łódź érseke, illetve Job Getcha pizídiai metropolita.
A tanácskozás első napján részt vett Fabiny Tamás és Szemerei János püspök, Gáncs Péter nyugalmazott püspök az evangélikus egyház képviseletében; Németh Emma, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK) elnöke; Székely János püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke; Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita; Zsódi Viktor SchP, a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK) elnöke; Khaled László, a metodista egyház szuperintendense; valamint Várszegi Asztrik OSB emeritus főapát.
Hortobágyi T. Cirill OSB pannonhalmi főapát házigazdaként köszöntötte a megjelenteket. A konferencia témáját ismertetve személyes példát hozott: a bencés közösség nagy munkával hozta rendbe az arborétumot, ami érzékeltette számára, mit jelent egy talpalatnyi hely mindig veszélyeztetett szépségéért dolgozni. Rámutatott, hogy a kert egyszerre szimbolizálja a teremtés szépségét és törékenységét, amelyért felelősek vagyunk. A Paradicsomkert képe éles ellentétben áll napjaink valóságával, ahol a klímaváltozás, a háborúk, a migráció, a politikai megosztottság és társadalmi feszültségek az „ősbűn” következményeként súlyosbodnak.
A Biblia reményt ad: Isten Ábrahámmal és Jézus Krisztusban új történetet kezd, amelyben Jézus Krisztus nyomán járva létrejöhet a szabadságnak, az egymással vállalt szolidaritásnak, Isten ismeretének, az engedelmességnek és a testvéri közösségnek a tere. Így gyógyulhatnak a teremtés és az ember sebei, bár mindkettő mindig törékeny, veszélyeztetett marad.
Emlékeztetett, hogy az ökumené szellemisége, a „vallási unió” gondolata a 19. században hangsúlyosan megjelent az akkori magyar bencések és reformátusok gondolkodásmódjában. Akkor a nemzet érdekében végzett oktató-nevelő tanári munkában látták az ökumenikus együttműködés lehetőségeit, amit a „Szivárványhíd Pannonhalma és Debrecen között” jelképezett. Ma a teremtett világ békétlenségének tapasztalata, és a békétlenség gyógyítására irányuló munka kellene, hogy összekösse egyházainkat. A konferencia célja is az, hogy a közös tudományos munka és imádság révén a béke kertjén munkálkodjunk, és erősítsük a szolidaritás, a szabadság és a testvéri közösség terét Isten zarándoknépe javára – húzta alá a főapát.
Sulyok Tamás köztársasági elnök levélben köszöntötte a konferencia résztvevőit. Azt fogalmazta meg, hogy ma elementáris szükségünk van az „egymás felé nyúló kezek erős szorítására”. Méltatta az elmúlt évek „kézfogásait” a keresztények körében, amikor „kinyilvánítottuk egymáshoz tartozásunkat”. „Jobb és egyre mélyebb párbeszéd zajlik a keresztény egyházak között, mutatja a mai alkalom is. Egymás erősítve tudunk az egész emberiség szolgálatára lenni” – hangsúlyozta.
Dicsérő szavakkal fordult a bencések felé, akik nélkül „Magyarország kertje sokkal szárazabb és kietlenebb lenne”. Rámutatott: a „szétdobálás” korszakában nekünk keresztényeknek tudnunk kell „összegyűjteni”, keresztényt a keresztényhez, embert az emberhez.
Michael W. Banach érsek, magyarországi apostoli nuncius videoüzenetében John Milton Elveszett Paradicsom és Visszanyert Paradicsom című műveire utalva értelmezte a konferencia mottóját: „Olyanná teszi pusztaságát, mint az Úr kertje” (Iz 51,3). „A pusztaság az Úr kertjévé alakul. A valaha elveszített Paradicsom ma újra visszanyert Paradicsommá lesz” – hangsúlyozta az érsek, utalva arra, hogy
Beszédében rámutatott a hit, az igazságosság és az ökológiai felelősség összefüggéseire is, idézve XVI. Benedek pápát: „Amikor az igazságot és a békét lábbal tiporják, azok szenvednek a legtöbbet, akik a legszegényebbek, a kirekesztettek és a peremre szorultak.” Banach érsek arra biztatta a résztvevőket, hogy teológiai, történeti, liturgikus és spirituális nézőpontból folytatott tanácskozásukkal járuljanak hozzá a béke, a teljesség és harmónia szolgálatához, amire világunknak és egyházainknak oly sürgető szüksége van.
A köszöntők után előadások hangzottak el. A délelőtti szekció elnöke Béres Tamás, a budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára volt.
Najla Kassab, a Református Egyházak Világközösségének elnöke Libanonból jött, onnan, ahol folyamatosan „érzik a háború szagát”. Felebarátaink kertjében című előadásában a Kintsugi-művészetből indult ki. Ez a japán technika szó szerint „arany illesztést” jelent. Az élet része, hogy dolgok eltörnek, és az ember meg tudja javítani ezeket. A Kintsugi ezt úgy teszi, hogy nem akarja a javítás során eltüntetni a törésvonalakat, a „hibákat”, és különleges illesztési technikának, a lakkal, arannyal, ezüsttel vagy platinaporral való kiemelésnek köszönhetően még szebb lesz a tárgy, az arany pedig kiemeli a sebeket. Ezt a művészeti technikát állította párhuzamba azzal a „megtörtségtapasztalattal”, amit a zsidó nép a babiloni fogság során átélt. Lerombolták a templomukat, megsemmisült a szent városuk, a fogságban megkérdőjeleződött számukra: Mellettünk van-e Isten?
A zsidók megkapták a prófétai biztatást: a pusztaság olyanná lesz, mint az Úr kertje, ahol felismerik a bennük és velük lévő Istent, és megtapasztalják, hogy bármi történjék is, Isten velük marad. Ez a remény képes a konkrét történeti pillanat fölé emelni a népet, mert Isten helyreállító ereje mindig képes meghaladni a pusztítást – fogalmazta meg Nalja Kassab, ő maga miért van minden körülmény ellenére ma is a Közel-Keleten.
Nalja arról beszélt, egész életében háború dúlt, menekültek áradata vette körül. A menekültek az életükért vívott harcukban maguk mellett akarják tudni a nekik segítőket, a segítésnek pedig élethosszig kell tartania. Mellettük állunk, vagy csak időnként melléjük csapódunk? – tette fel a kérdést.
A következő képben a kertet mint az igazságosság helyét idézte meg. Az igazságosság cselekedeteinek megtétele a hit megélésének útja. Ki kell állnunk a gazdasági, környezeti igazságtalanságokkal szemben.
Ezután George F. Watts Remény című festménye közvetítésével a kert mint a remény helye jelent meg.
A festmény egy nőalakot ábrázol, aki görcsösen egy hangszerbe kapaszkodik, melynek csak egyetlen húrja maradt ép. Ez az egy is képes arra, hogy megszólaltasson egy dallamot. Mindegy, hogy többségben vagy kisebbségben vagyunk-e. Képesek vagyunk harmóniát teremteni, változást előidézni, még akkor is, ha csak egy húrt tudunk megpendíteni – biztatott.
A kert az együtt imádkozás helye is. Nalja arra hívott, „énekeljünk új éneket” (vö. Zsolt 96,1-6), mert az új ének új kezdetet és új közösséget teremt. így lesz a kert az istentiszteleten keresztül a megújulás helye. A kert a képzelet helye is, ahol a felekezetek együtt képzelik el, milyen az új világ. Így
Grzegorz Wojciech Ryś bíboros, łódźi érsek „az Egyház történetének kertjébe” vitte a hallgatóságot (előadása címe A történelem kertjében. Az egyház sokféleségének szépsége az idők folyamán volt). Az Egyházat Isten kertjeként mutatta be, ahol sokféle „virág” – mártírok, szüzek, özvegyek, házasok, püspökök, munkások – van jelen, és bár mind a maga hivatása szerint virágzik, feladatuk azonos: hozzanak gyümölcsöt. Fel kell tenni a kérdést, vajon az Egyház történelme során mindig méltányolta ezt a sokszínűséget? Az előadó több példával sugallta: nem, gyakorta erőltették az egyformaságot az egység helyett.
Első példaként a 6–7. századi brit és kelta egyházi élet került elő. Mindkettő útja Rómából indult, de eltérő formában valósult meg. Az előadó szerint nem a szokások, mentalitások sokfélesége okozott gondot, hanem „büszkeség, a rátartiság, a hatalom”, ami lerombolja a kert szépségét. Idézte a Whitby-i zsinatot (664), ahol a király egységes szabályokat erőltetett, ami a világi hatalomnak kényelmes volt, ám az Egyház sokszínűségét gyengítette.
Egy második példában a szerző a Szentírás és Ágoston tanítását idéte. Sokféle ajándék és hivatás van az Egyházban, de egy Lélek munkálkodik. Ez a gondolat megjelent például a 13. századi szent asszonyok életében is (Hedvig, Anna, Kinga, Salome), akik házasként is életszentségre törekedtek, de a koruk hajlamos volt csak a papi vagy szerzetesi életformát elismerni szentnek. Hasonló folyamat látszott a ferenceseknél is: kezdetben a laikus testvérek fontos szerepet töltöttek be, később azonban a klerikalizmus háttérbe szorította őket.
Az előadó szerint az egység nem egyformaságot jelent.
Amikor viszont az uniformizmus és a klerikalizmus veszi át az irányítást, az az isteni rend ellen való, és lerombolja a közösség szépségét. A kert képe arra emlékeztet, hogy az Egyház hivatása nem az egységesítés, hanem a sokszínűségben megélt egység.
Anne Burghardt, a Lutheránus Világszövetség főtitkára az ökumenizmus kérdését a „szőlőtő és vesszők” bibliai képén keresztül vizsgálta. A példabeszéd alapján adódik a kérdés: vajon mindannyian ugyanazon szőlőtő vesszői vagyunk? A „vesszők” – a különböző keresztény felekezetek – mind Krisztus Egyházának részei, amit azonban mind a katolikusok, ortodoxok, protestánsok másmilyennek látnak.
Végső soron az a kérdés, milyen egység az, amit keresünk? Az előadó szerint fontosabb a közös gyökérben – a Krisztusban – való növekedés, mint a vesszők külön szemlélése.
Anne Burghardt a fentieket egy indiai őslakos történettel illusztrálta: a kertben kukorica, bab és tök nő, amik együtt tudnak igazán fejlődni. Felidézte, hogy 2016-ban, Lundban a reformációról való közös evangélikus–katolikus megemlékezés középpontjában az állt: „Krisztus nélkül semmit sem tehetünk”, és öt ökumenikus parancsot fogalmazott meg.
Az előadó kiemelte az első kettőt:
Az ökumenikus út összefügg a szinodalitással is: a közös úton járás, a kölcsönös felelősség és tekintély újragondolása segíthet közelebb kerülni az igazi közösséghez. Így az ökumenizmus lényege nem modellek követése, hanem Krisztusban való gyökereink felismerése és a közös növekedés – mert nélküle semmit sem tehetünk.
Job Getcha pizidiai metropolita A liturgia: a földre szállt menny címmel tartott előadást, bemutatva azt a négy jelentős helyet, ahol a Szentírásban a kert képével találkozunk.
A keleti keresztény liturgia ünnepléséről szólva hangsúlyozta, nem a múlt eseményeinek ismétlése, hanem a mennyei liturgia kinyilatkoztatása. A liturgia tehát nem puszta emlékezés, és nem is csupán a múlt aktualizálása. A liturgikus cselekmények valóságosan jelenlévővé teszi Krisztus életeseményeit. A hívek emlékeznek és részesei lesznek a mennyei valóságnak is, elővételezve Isten országát.
Az Eucharisztiában az „Aki jön” nem a múltból érkezik, hanem Isten országából. A feltámadt Krisztus az, aki az Eucharisztia szentségében eljön hozzánk, és adja meg az embernek a valódi létet, megszabadítva őt a haláltól.
Az Eucharisztia és a keresztáldozat kapcsolatát hosszú viták övezték, különösen az a kérdés, hogy az Eucharisztia mint áldozat vajon megismétli-e Krisztus keresztáldozatát. A 12. századi Soterikosz Pantheugenész szerint az Eucharisztia csupán emlékezés, nem valódi áldozat, ám ezt a nézetet a konstantinápolyi zsinat elutasította, megerősítve az Eucharisztikus áldozat és a keresztáldozat azonosságát.
Egyes ultrarealista nézetek a keresztáldozat tényleges megismétlődését vallották minden Eucharisztiában, míg Nikolaosz Kabaszilasz a 14. században tisztázta a vitát:
az Eucharisztiában átváltozás történik, az adományok átváltozása „Krisztus isteni testévé és vérévé lesznek”. A kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé válik, aki feláldozta magát a kereszten.
Ez az értelmezés tette lehetővé, hogy a későbbi ortodox teológia az Eucharisztiát vértelen, de valós áldozatként értelmezze.
Ezért az Eucharisztia nem csupán egy vallásos szertartás a sok közül, hanem ahol a menny és a föld találkozik; ahol az ember már most részesülhet abból, ami eljövendő; ahol a múlt, a jelen és a jövő egyetlen isteni misztériumban fonódik össze.
Fotó: Merényi Zita
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
