Szikora Virág hatgyermekes édesanya, férjével kamaszokat is nevel. Magyar–angol szakos tanárként indult, majd váltott, és a pszichodráma kreatív világában folytatta pályáját. A Magyar Pszichodráma Egyesületnél végzett, felnőttekkel, gyerekekkel és tizenévesekkel is foglalkozik. Jelenleg – saját vállalkozása mellett – a Kilátó Ferences Mentálhigiénés és Lelkigondozói Szolgálatnál dolgozik.
– A gyerekek mindig nagyon várják a vakációt. A szülők azonban általában nyáron is dolgoznak, de ha netán pedagógusok, akkor sem könnyű megoldani ezt a tízhetes időszakot úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Hogy látja, mit várnak a nyártól az iskoláskorúak?
– Ugyanazt, amit gyerekként mi is vártunk. A nyár óriási szabadságot ad, azt csinálhatok, amit akarok, mindenre van időm, és senki nem írja elő, hogy mikor mit tegyek. Csakhogy itt kezdődnek a gondok: a szülő nem teheti meg, hogy nem szól bele a gyereke életébe. Ráadásul mindenkinek nyomasztó az a fajta szabadság, amikor nincsenek keretek. Nagyszerű lenne, ha szülőként folyamatosan rugalmas kereteket tudnánk adni a gyerekünknek, és figyelnénk az igényeire. Határokat kijelölni fontos, hiszen ha teljesen átengedjük az irányítást a gyereknek, az nagyon nagy teher neki. De az is fontos, hogy a határokat rugalmasan kezeljük, mindig igazítsuk a gyermek életkorához. Gyakran tapasztalom, milyen merevek tudunk lenni szülőként, és milyen sokszor hivatkozunk arra, hogy valami azért legyen így vagy úgy, mert én azt mondtam…
– Mit jelent a rugalmas határtartás például egy tizenöt éves fiatal esetében?
– Ebben a korban a gyermekünk előállhat azzal, hogy néhány napot együtt töltene a barátaival, szülők nélkül. Megengedhetem ezt neki? Lehet, hogy igen, mert érett, jó a valóságismerete. Persze ekkor is aggódom érte. De az is lehet, hogy nem engedhetem meg, mert még nem áll készen erre. Szülőként nem könnyű eldönteni, hogy azzal okozok-e nagyobb bajt, ha elengedem, vagy azzal, ha nem. Ha befeszülök, akkor nem fog kapcsolódni hozzám, de az sem jó, ha kiengedem a kezemből a gyeplőt. Mindig az adott gyereken múlik, hogy mit lehet megengedni neki. Ha csinált már (élet)veszélyes dolgot, nemigen bólinthatunk rá az ötletre, de ha józan, megbízható, akkor végül is miért ne.
– Ha megbízható a gyerek és a barátai is, akkor is tartogathat az élet váratlan, akár veszélyes helyzeteket. Ráadásul tizennyolc éves koráig a szülő tartozik felelősséggel érte.
– Tizennégy éves kortól korlátozottan cselekvőképes egy fiatal, egyedül intézhet bizonyos ügyeket. A veszélyhelyzetek miatt persze aggódunk érte, de ezzel nem sokat tudunk segíteni. Jobban tesszük, ha az aggódásunkat imába fordítjuk. Kicsiként sem kell megóvni a gyereket mindentől. Amikor kétévesen felmászik a csúszda tetejére, úgy kell mellette állnom, hogy érezze, innen le is eshetne. Így tanul meg vigyázni magára. Ha tizenöt évesen el akar menni egyedül a barátaival, tudnia kell, hogy adódhatnak veszélyhelyzetek. Ha nem fogtam mindig a kezét, bennem is kialakult iránta a bizalom, tudom, hogy meg fogja tudni oldani ezeket. Egy tizenöt évesnek el kell kezdenie felelősséget vállalnia saját magáért, még akkor is, ha én vagyok számonkérhető. Előfordulhat, hogy bajba jut, történhet akár olyasmi is, amit már nem lehet egyszerűen orvosolni. De ez egész életünk során bármikor bekövetkezhet. Ennek az életszakasznak az a legfőbb életfeladata, hogy a gyerek megtalálja önmagát, az identitását, a gyökereit, a jövőjét. És meg kell tanulnia önállóan cselekedni is.
– Amikor egy szülő elengedi a gyerekét valahová, hogyan tegye, mit mondjon neki?
– Szerintem fontos hangsúlyozni: itt vagyok, ha bármikor szükséged lenne segítségre, csak szólj. Azon senki nem sértődik meg, hogy elmondják neki: szükség esetén van mögötte egy biztos háttér, ahová fordulhat. Érdemes kimondani a gyerekeknek azt is, hogy szeretjük őket úgy, ahogy vannak, feltétel nélkül elfogadjuk őket, és ott állunk mellettük. A kamaszok tudnak úgy tenni, mintha nem hallanák ezeket a mondatokat, de közben nagyon is hallják, és nagyon is fontosak nekik. A szülő-gyerek kapcsolatnak biztos hátteret kell adnia. Ez nem jelenti azt, hogy mindennap hívogassuk a gyerekünket, főleg ha már tizennyolc éves, mert azt nyomulásnak éli meg. Mi a férjemmel mindig arra figyeltünk, ha elengedtük valahová a gyerekünket, hogy tudjuk, hol van és kikkel. A barátok elérhetőségeit is elkértük, arra az esetre, ha valamiért fontos lenne beszélnünk a gyerekünkkel, de nem veszi fel a telefonját. Nagy segítség az ilyen helyzetekben, hogy ma már minden gyereknek van telefonja.
– Sok fiatal esetében viszont éppen az jelent gondot, hogy nem is akar elmenni sehová, csak otthon tesped a szünetben, délig, kettőig alszik.
– Egy ideig hagyhatjuk ezt, mert tényleg elfáradnak a gyerekek az intézményi rendszerben, ahol nagy a hangzavar, és megterheli őket a tanulás. Szülőként azonban feladatunk, hogy kitöltsük számukra a nyári szünet tíz hetét. Kisgyerekek esetében ez könnyebb, mert a döntéseket mi hozzuk meg. Jó táborok, programok közül válogathatunk, bár igaz, némelyikért horror árat kell fizetni. Óriási anyagi vállalás a nyári szünet! Emlékszem, amikor kicsik voltak a gyerekeim, alig vártam, hogy elkezdődjön a tanév, mert már nem tudtam mit kitalálni nekik. Pedig kifejezetten jó dolgom volt, mert sokat lehettem velük a Balatonon. Édesanyám is ott volt, segített, mégis nehéz volt annyit állni a bokáig érő vízben, és figyelni rájuk. Sokan nyáron is beszorulnak a lakásba, és nincs nagyszülő sem, aki segítsen. Programokat kitalálni és megvalósítani nagyon fárasztó, és sok pénzbe is kerül. Minden elismerésem a szülőké, akik tíz héten át próbálnak kitenni magukért. Persze gyakran még így is ott van bennük az önvád, hogy miért nem tudják jobban csinálni… Ha augusztus második felében már várjuk a szeptember elsejét, azzal nincs semmi baj.
– Az sem könnyű helyzet, ha a szülő szinte egész nyáron dolgozik, és örül, ha van két hét szabadsága.
– Emiatt sokan felváltva veszik ki a szabadságukat. A kisgyereket még könnyű „lepasszolni” a nagyszülőkhöz, de a kamasz gyerekek sokszor kifejezik, hogy nekik másra lenne igényük. Nagyon jó, ha a nagyszülő ott áll a felnőtt gyermeke mellett, ha felajánlja neki a segítségét, de nem terhelődik rá a családra. A legjobb, amit tehet, ha megkérdezi, miben tud segíteni, és amit kérnek tőle, azt elfogadja, megoldja, legyen az gyerekekre vigyázás, főzés vagy fuvarozás. Hogy mi a legjobb a gyereknek, azt a szülője tudja a legjobban. Nagyszülőként ne akarjuk nevelni az unokákat, ne nyúljunk át a szülők feje fölött, hanem csak legyünk jelen mögöttük, hogy ha kell, támaszkodhassanak ránk. Ez sem könnyű feladat. Ha jól vagyunk jelen számukra, akkor hívni fognak, várnak és számítanak ránk. Fontos, hogy megtaláljuk az egyensúlyt: ne akarjunk rájuk akaszkodni, de eltűnni sem az életükből.
– Térjünk vissza azokra a kamaszokra, akik jóformán semmit sem akarnak csinálni. Meddig hagyhatjuk őket ebben a semmittevésben?
– Ez a viselkedés jelenti a legnagyobb kihívást, mert egy tizenéves könnyen depresszióba csúszhat. Ha semmihez nem érez motivációt, ha nincsenek barátai, kapcsolatai, ha nincs kivel elmennie valahová, akkor érdemes szakemberhez fordulni, orvos vagy szakpszichológus segítségét kérni. Ebben az életkorban bármi előfordulhat, szélsőséges esetek is, és időben észbe kell kapni ahhoz, hogy ne következzen be nagyobb baj.
– Mik lehetnek a figyelmeztető jelek, amelyeket komolyan kell venni?
– Nagy veszélynek látom, ha egy gyereknek nincsenek barátai, vagy ha a kapcsolatai az online térben merülnek ki. A közösségi médiában sajnos nagyon tudják bántalmazni, zaklatni egymást a gyerekek, amiről a szülők sokszor nem is tudnak. Ezért is fontos, hogy megmaradjon a jó kapcsolat a szülő és a gyermek között, és lehessen beszélni ezekről a témákról is. Piros lámpa tehát, ha a gyerekemnek nincsenek barátai, ha nem hívják programokra, ha mindig csak fekszik az ágyban, nyomkodja a telefonját, és a viselkedése heteken át nem változik.
– A szünidőben a fiatalok még inkább rászabadulnak az okostelefonokra.
– Sok szülő korlátozza a digitális eszközök használatát, megy a huzavona, hogy elveszem, letiltom, nincs net. Olyan is előfordul, hogy a szülő belenéz a gyereke telefonjába, de ez már sérti egy kamasz intimszféráját, és bizalomvesztéshez vezet. Mivel a gyerekeinknek mégis csak a digitális világ a jövőjük, érdemes segíteni őket abban, hogy kreatívan használják ezeket az eszközöket, készítsenek velük videókat, zenei összeállításokat, hozzanak létre valami újat. Ha ezt a barátaikkal együtt teszik, az kifejezetten támogatható. Nyáron nagyon sok idő van erre, érdemes efelé terelni őket. Egyáltalán nem baj, ha ilyen esetben „beszívja” őket az eszköz, hiszen alkotnak vele. De például nyelvet is tanulhatnak a telefonjukon, sokféle nyelvtanulási alkalmazás létezik már, és filmeket is lehet eredeti nyelven nézni. Az egyik gyerekem németet tanult az iskolában, az angolt pedig úgy sajátította el, hogy ezen a nyelven nézte a sorozatokat.
– Fontosnak tartja, hogy a szülők és a gyerekek együtt menjenek nyaralni, és csak ők legyenek ott, mások ne?
– Nekünk mindig fontos volt, hogy együtt legyünk a gyerekekkel, hogy legyen olyan alkalom, ami csak a miénk. Most már csak négy napot tudunk így eltölteni, hiszen a hat gyerekből négy nagykorú lett, de így is szívesen eljönnek. A családi együttlét erős kötődést alakít ki. Mindig arra törekeszünk, hogy ezeket a családi nyaralásokat senki ne érezze unalmasnak, mindenki számára legyen benne kedves program. Mi például aktív, sportos nyaralásokat szoktunk tervezni.
– Mit érdemes egy szülőnek szem előtt tartania a gyerekével való kapcsolatában?
– A tanulmányaim és a munkám során találtam rá arra a gondolatra, hogy a szülőnek nem kell tökéletesnek lennie, pont jó, ha csak elég jó szülő. Nekem ez nagy segítséget jelent. A tökéletes szülő magához láncolja a gyerekét, aki így nem fogja a saját életét élni, nem fog leválni róla. Sokkal jobb őszintén vállalni, hogy ember vagyok, nekem is vannak hibáim. Ha ezekért elnézést tudok kérni a gyerekemtől, az a legjobb példamutatás. A hátunkkal nevelünk – szokták mondani. Vagyis mindegy, mit mondunk, mibe feszülünk bele, az a fontos, ahogyan élünk. Amikor annak idején a szentendrei Ferences Gimnáziumba felvételiztem, Teodóz atya azt a kérdést tette fel, hogyan tudjuk a leginkább továbbadni a hitünket. Nem tudtam a választ, ezért kisegített: példamutatással. Megragadott, életüzenetté vált számomra ez a mondata, ami nemcsak a hitoktatásra, hanem minden másra is igaz, és nyáron is érvényes.
Fotó: Merényi Zita
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. július 5-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
