Ma már legendák szólnak arról, hogy valódi tömeg gyűlt össze Erdély egykori püspökének temetésén. Török Gáspár fotói megmutatják, mi is történt valójában. Az Azopan Fotóarchívum képeiből válogatott a Transindex romániai magyar hírportál.
KÉPGALÉRIA– Klikk a képre!
1980. szeptember 29-én reggel háromnegyed kilenckor, a Szent Mihály-napi búcsúra szólító harangozás alatt Gyulafehérváron meghalt Márton Áron, a helyi római katolikus főegyházmegyét 1939 és 1980 között vezető püspök. A 20. századi erdélyi magyar közélet egyik legkiemelkedőbb alakja volt, a hívek legendásan szeretett püspöke, aki felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, határozottan állást foglalt a kommunista hatalommal szemben, amiért letartóztatták, életfogytiglani börtönre ítélték, és csak nemzetközi nyomásra engedték szabadon.
Több mint egy évtizeden keresztül élt házi őrizetben, nem fogadott el feltételeket, mindig kiállt az igazáért, és ezért a Securitate legfeketébb listájára került. A hatóságok hírzárlatot rendeltek el, az újságok nem számolhattak be a püspök haláláról, így arról csak az egyházi távirati és egyéb beszámolókból, illetve a Szabad Európa Rádió magyar és román nyelvű műsorából lehetett értesülni.
Minden eszközzel megpróbálták megakadályozni a híveket abban, hogy – akik mégis tudomást szereztek a halálhíréről – el tudják kísérni utolsó útjára. Nem akarták, hogy nagy tömeg gyűljön össze a temetésén, és esetleg politikai demonstráció alakuljon ki, mert tudták, hogy Márton Áron népszerűségével, tömegeket vonzó hatásával még a temetésen is számolni kell. Ilyen körülmények között még Gyulafehérvárra eljutni is nehéz volt.
Egy fennmaradt történet szerint a csíkszentdomokosiak például csoportosan utaztak volna a városba, buszt is béreltek, de azt végül a temetést megelőző éjszaka benzinhiányra hivatkozva lemondta a busztársaság, miután elment már az utolsó vonat is, amivel Gyulafehérvárra utazhattak volna.
Ilyen körülmények között kellett eljutnia Török Gáspár (vagy ahogyan ma mindenki hívja: Gazsi bácsi) marosvásárhelyi fényképésznek is az október 4-én tartott temetésre. A 84 éves fotográfus így emlékszik vissza arra, hogy miként jutott el Gyulafehérvárra és miként sikerült ott minden nehézség ellenére fényképeket készítenie: „Nekem akkor volt egy szép új Daciám, aminek a három számból álló rendszáma abban az időben VIP-nek számított: 2MS500. A munkahelyi sofőrömmel mentem beíratni az új kocsit, és ő szólt, hogy van neki egy unokatestvére a rendőrségen, aki elintézi, hogy gyorsabban menjenek a dolgok. Kihívtuk, beszéltünk vele, majd egyszer csak jön vissza a pasas megkérdezni, hogy milyen rendszámot szeretnék? Mivel mindig is tele voltam lóporral, mondtam neki, hogy 2MS150. Ha kérdték, miért ne mondtam volna?” – mesélte, hozzátéve, hogy végül csak az 500-ast tudták neki adni, de így sem piszkálták őt a rendőrök. „Nem voltam párttag sem, semmi közöm nem volt az egész bandához, de nem bajlódtak velem. Volt úgy, hogy a forgalmisták főnöke kapott el kissé gyorsabban, mint a megengedett, Régen felé. Amikor odahúztam, csak annyit mondott: »Na-na, kissé vigyázzon, nehogy balesetet csináljon.« Ezzel a kocsival mentem el Gyulafehérvárra is” – idézte fel Török Gáspár.
Elmondása szerint nagyon szigorú intézkedéseket vezettek be az illetékesek, a megye határában minden egyes Gyulafehérvár felé tartó autót megállítottak, megkérdezték, hová mennek és mit csinálnak. Gazsi bácsit viszont nem állították meg. „Bementem a kocsival Gyulafehérvárra, és felmentem a várba. Egyetlen autó sem volt a környéken. Én leparkoltam, és elővettem a fényképezőgépet” – mesélte.
A gyászmisét a székesegyházban tartották, annak végeztével kihozták a koporsót a főbejáraton a templomból, és levitték az alatta található kriptába, amelynek a bejárata a templomon kívül, a szentély mögött van. Eközben készítette Gazsi bácsi a képeit, amire így emlékszik vissza: „Megmondom őszintén, lehet, hogy én voltam naiv. Én nem nagyon láttam senkit sem akkor fényképezni. Utólag tudtam meg, hogy reverenda alól egy-egy képet azért csak csináltak. Én csak úgy kiálltam az út kellős közepére, és onnan fényképeztem. Színes diára. Nem tudták elképzelni a szekusok, hogy van valaki, aki annyira merész, hogy kiáll oda. Talán a helyiek azt hitték, hogy a központból küldtek valakit, a központiak pedig azt gondolhatták, hogy egy helyi” – magyarázza a történteket Gazsi bácsi, aki a tekercs filmet végül elküldte Magyarországra a nagybátyjának, hogy ott hívják elő.
Ő készítettet egy másolatot, amit megtartott magának, a másikat pedig visszaküldte. „Naivitásból azt mondtam, hogy ez nem az én tulajdonom kell hogy legyen, hanem az Egyházé. Oda is adtam Lestyán főtisztelendő úrnak, de eltűnt az a film. Amikor meghalt a nagybátyám felesége is, a gyerekeik megkapták az eredeti anyag felét. 36 kockám volt eredetileg, le is fényképeztem mind az egészet, de csak 17 maradt meg.” Az így megmaradt képek digitális másolatából közölt a Transindex portál a szerző engedélyével egy összeállítást. A képekből 2016-ban, Márton Áron újratemetése alkalmából Gyulafehérváron már rendeztek egy kiállítást.
A Transindex oldalán a fotók felirataiban további érdekes történeteket olvashatnak a temetésről, a résztvevőkről.
Forrás: Transindex.ro
Fotó: Azopan.ro
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
